Valami más

Jani POV [24]

Egy pillanatra nem hallok semmit, csak a saját lélegzetvételemet. Ki, be, ki, be. Aztán ehhez a szívdobogásom is társul, olyan szaporán, hogy hirtelen azt hiszem, ki fog ugrani a mellkasomból. Mert az ajtóban ott áll Timi megkövülten, és nézi, ahogy Pisti fölöttem magasodik.

Ebben a pillanatban villámszerűen hasít az agyamba a felismerés, és tolom le magamról. Erre már ő is észbe kap, és elhúzódik tőlem. Rendbe szedem magam, és ő is, bár maradhatna akárhogy, mert Timi nem őt nézi, csak és kizárólag engem. Annyi minden keveredik a tekintetében. Keserűség, harag, megbántottság. Minden, ami az enyémben is ott lenne, ha végig kellett volna néznem, miket csinál másokkal. Mégsem bírok visszapillantani rá, csak lefelé bámulok, vagy oldalra, vagy bárhova, ahol nem ő van.

Így állunk hosszú másodpercekig. Timi nem szólal meg, amíg Pisti itt van, ő meg annyira a történtek hatása alatt van, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Az ajtó felé biccentek, hogy jelezzem, mi a teendő. Erre mondana valamit, de odasúgom neki, hogy ne. Csak rontana vele a helyzeten, és az nem hiányzik. Érzi a feszültséget, úgyhogy végül nem szól semmit, csak bólint, és az ajtó felé indul. Útközben futólag a vállamra helyezi a kezét, és óvatosan végigsimít rajta. Különös. Valami olyat vélek felfedezni a szemében, ami Timiében sohasem volt ott, de nem tudnám megmondani, mi az.

Azután Pisti elmegy. Itthagy azzal a nővel, aki egészen idáig az életemet jelentette. Annyira nagyon szerettem, mégis tudom, hogy most minden közös pillanatunk megbosszulja majd magát. A bejárati ajtó csukódását újfent csend követi, Timi talán azt várja, hogy én kezdjem, de képtelen vagyok rá. Nincsenek szavak, amiket mondhatnék, nincs mentség, ami mögé bújhatnék. Lassan fulladok bele a csöndbe, olyan mélyre ásva magam, hogy utána többé egy hang se legyen már ugyanolyan. És akkor megtöri.

- Hogy gondoltad ezt? - kérdi éles, de valahol mégis gyenge hangon. - Azt hittem, megegyeztünk.

- Tudom, Timi, én... - kezdenék bele a magam sem tudom mibe, mikor a szavamba vág.

- Megegyeztünk, hogy nem csináljuk itthon. Hogy mindig beszámolunk egymásnak, ha a másik kéri. Hogy az egésznek az alapja az őszinteség lesz.

Nem mondok semmit, mert igaza van. Megegyeztünk. Elfogadtam, hogy nyújthatok neki bármennyit, az a jelenlegi helyzetünkben nem lesz elég, és hogyha továbbra is magam mellett akarom tudni, meg kell osztanom másokkal. És belementem, mert istenem, annyira szerettem. Másképpen, mint Pistit, de szerettem. Tudnia kell, különben sosem mentem volna bele, hogy a közelségéért cserébe minden héten más pasi jelenlétét érezzem rajta. Nem a fizikait, az ellen tett. Az apró mosolyokat, amiket a hazajövetele után láttam az arcán, a hangjában csengő vidámságot, amit nem én okoztam, a szennyesben lapuló ruhákat, amiket nem az én kedvemért vett fel, és amikre azután sosem tudtam ugyanúgy nézni. Mindent, amit a parfüm illata nem nyom el, és amit a szép szavak nem foglalnak virágos aranykeretbe. Mindent, ami nem mi voltunk.

És fájt. Magamnak sem akartam bevallani, de minden egyes alkalommal olyan tőrt szúrt a szívembe, ami egyre mélyebbre hatolt. A jelenléte enyhítette ugyan a fájdalmat, de a hegek megmaradtak. Azokat már nem tünteti el semmi.

- Tudom - ismétlem magam halkan, mert ezeket az érzéseket hiába is mondanám neki. Én egyszer sem használtam ki igazán a nyílt kapcsolatot, ezért nem értheti meg őket.

- Akkor miért hazudtál? - kérdi, és a hangjában most már tisztán cseng a sértettség. Végre rá tudom venni magam, hogy a szemébe nézzek.

- Sohasem jutott eszedbe, hogy talán nem csak az őszinteségre vágyom? Hogy talán azért mentem bele ebbe az egészbe, mert azt reméltem, egy idő után már nem lesz szükség az őszinteségre... mert nem leszel mással? - kezdem kimérten, mert ha ez a helyzet nincs, soha nem foglaltam volna neki szavakba, hogyan érzek valójában. Magamba temettem volna a fájdalmat, hogy velem maradjon. De most valami egészen mást készülünk temetni.