Valami más

Pisti POV [15]

Azt a kibaszott kurva eget, hát én becsokiztam! Az elmúlt tíz percet elég nehezen voltam képes úgy feldolgozni, hogy ne legyen túlságosan is átlátszó elismerésroham belőle. Három éve ismerem Janit, de ennyire menőnek még sohasem láttam. Pedig nem is arról van szó, hogy utálom Zsoltit a beszólásai miatt, de az tény, hogy jóval azelőtt be kellett volna már vernünk a képét, hogy idáig el mert menni. És Jani be is verte neki. Asztakurva.

Valamennyire azért sikerült összeszednem magam, és "gecire csodállak" módban maradni, pedig mélyen belül azt kívántam, bárcsak öt kameraállásban felvettem volna a jelenetet, hogy végtelenítve visszanézhessem bármikor, vagy kirakjam a csatornára, hogy a srácoknak is leessen az álla. De nem, olyan váratlanul jött, hogy azóta se hiszem el, csak Jani kissé feldagadt keze emlékeztet rá, hogy ez bizony valóság volt, baszod.

Kicsit sajnálom, hogy Zsolti már bocsánatot kért, különben simán beverhetném a képét, amiért Jani keze szétbaszódott amiatt, hogy beverte a képét. De nagy szerencséjére őt is épp eléggé meggyőzte ez a kis akció arról, hogy nem kéne többet beszólnia. És nem kéne erre büszkének lennem, mert én semmit sem tettem hozzá az ügyhöz, hiába fenyegetőztem napok óta, de akkor is. Rohadt büszke vagyok Janira, talán még jobban is, mint magamra lennék, és ennek... és ennek kibaszott ijesztőnek kéne lennie, de most nem foglalkozom vele.

Most nem. Most csak ülök mellette a kocsiban, és hallgatom, ahogy valamit magyaráz, legalábbis úgy csinálok, de egy szavát se tudnám megismételni. Biztos, hogy teljesen megőrültem, de az a legrosszabb, hogy már nem bánom. Szerencsére nem veszi észre, mennyire ráálltam a dologra, és ez király, mert nem tudom, hogy vágnám ki magam belőle. Nem lenne egyszerű, az biztos.

Mire hazaérünk, már annyit néztem Jani arcát, mint életemben soha egy huzamban, ami kibaszott nagy szó, mert amúgy öt órákat töltök el egy vágással. Ez végre elszakít tőle egy kicsit, és csinálhatom azt, amiben a legjobb vagyok: kiehetek a hűtőből mindent, ami mozdítható. Az utolsó napunkra a házigazdák megleptek minket egy tortával, amin a fél szomszédságnak elegendő eper van felhalmozva, de ettől függetlenül senkinek se fogunk adni belőle. Ha rajtam múlna, még Zsoltiék se kapnának, de ugye megint nem bírták ki, hogy ne pofátlankodjanak be az éjszaka közepén, ki meg nem dobhatom őket a saját haverjuk házából.

A torta háromnegyede így sikeresen elfogy, a többit meg majd reggel benyomom indulás előtt, mert túl finom volt ahhoz, hogy más egye meg. Ezután végre a két marhát is kituszkoljuk az ajtón, Zsoltinak mellesleg egész szépen alakul a monoklija, hiába jegeltük, Jani keze ezzel szemben nem dagadt tovább, ami újabb győzelmet jelent. Azért még hosszasan vizsgálgatom az asztalnál ülve, aztán végül gondolok egyet, és átnézem a szekrényeket.

- Mit csinálsz? - kérdi a fekete, miközben elrakja a maradék szeletet, én meg egy halk bingóval tudatom, hogy megtaláltam, amit kerestem. A csuklójánál fogva húzom vissza az asztalhoz, hogy bekössem gézzel a kezét. - Hé, erre semmi szükség - próbálja elhúzni, de nem hagyom. Valami hülye belső késztetésem van rá, hogy ellássam, ha már anno ő is ellátott engem... vagyis próbált, de csak volt haszna a mutáns zöliknek, mert nem lett csúnyább a szemem. Tartozom neki ennyivel.

- De igen - kezdek bele a műveletbe, és elég érdekes lesz, mert most csinálok ilyet életemben először. Azért remélem, túléli.

- De már most javult, és nem is fáj... - szabadkozik tovább, lehet ő is megérezte azt a töméntelen mennyiségű tapasztalatot, amivel a feladathoz látok.

- Pont azért kell bekötni, hogy ne lehessen rosszabb. - Ilyen hülyeségeknél bezzeg ellenkezik, amikor meg tényleg kéne, mindent hagy. Tipikus.