Valami más

Pisti POV [3]

Nem tudom, miért csinálom. Ha valaki (bárki) megkérdezné, miért, képtelen lennék megmagyarázni, és utólag már biztosan le fogom tagadni azok előtt is, akik a saját szemükkel látták. Ez az elhatározás szökik az elmémbe, és az EXIT-ekhez hasonló, vörös neonfényben villog szüntelenül, ahogy fürkészem Jani egyre inkább kisimuló arcát. Anno, mikor rákérdeztek, hogy legjobb barátok vagyunk-e, képtelen voltam azt mondani, hogy igen, mert ez más. A mai napig nem tudnám rendesen megfogalmazni, mi ő nekem, de nem a legjobb barátom, nem is a munkatársam, nem a haverom, nem a testvérem. Ez más, ennyire más, hogy ilyenekre is képes vagyok miatta. Zsoltit, Petit vagy bármelyik hülyegyereket csak kiröhögném, de vele másképp viselkedem. Már ez is sok volt, pontosan tudom, de amíg nincs bekapcsolva a kamera, képes vagyok elviselni ezt a tényt.

Janinak már csak a hangja enyhe elfojtottsága jelzi, hogy az előbb még pánikrohama volt. Itt az idő, hogy nekem legyen a saját faszságaim miatt, baszki. De igyekszem elterelni a gondolataim az imént történtekről, és csak a filmre koncentrálni. Ez az elején még sikerül is, bár iszonyú nehéz megállnom, hogy ne kezdjek el közben mobilozni. A gépen nincs net, nekem viszont egy rakat játék le van töltve pont az ilyen elbaszott helyzetekre. Egy fél napos áramszünet se fogna ki rajtam, bár egy repülőn azért elég kellemetlen lenne.

A film közben valamikor sunyin elő is veszem a mobilt, és azt nyomkodom majdnem a végéig. Jani biztosan észreveszi, de most nem teszi szóvá, van még annyira a sokk utóhatásai alatt, hogy a hülye kommenteket is hanyagolja. Mellesleg hallgatni is lehet egy filmet, ha elég fasza vagy, még ugyanúgy érted is, mi történik.

Jani felkuncog mellettem, és mivel nagy a csend, pont nem tudom hang alapján megállapítani, mi történik. Felnézek azt gondolva, biztos hasraesett valaki. És nem... csak annyit sikerül felfogni, hogy két pasi pont az orrom előtt dönt úgy, hogy nyálat cserél.(1) A virsliparti óta nem vághattam ennyire kiakadt képet, még a szám is eltátom akkorára, hogy bekaphatnám mindkét képernyőn nyálzó homárt. NEM úgy!

- Ez meg mi a feltekert, kibekúrt, agyonbaszott lófasz volt?! - hördülök fel sokkal hangosabban, mint az ildomos lenne, de le van szarva.

- Virsliparti is on - bólogat Jani valami nyüszögős hangot kiadva, ami a visszafojtott röhögés és sírás egyvelege lehet, vagy tudom is én, de ez is nagyon buzis.

- Mit sírtok, két perccel ezelőtt ugyanezt a jelenetet játszottátok le - kiabál felénk Zsolti, ugyanilyen kibaszott hangosan, hogy még véletlen se legyen eltéveszthető, hogy rólunk van szó.

- Tudtam, hogy nem ússzuk meg - sóhajt Jani, de vele ellentétben én nem veszem ezt olyan félvállról. Vetek egy gyilkos pillantást Zsolti felé, és már komolyan állnék fel, hogy kulturáltan elbeszélgessek vele arról, kit basztasson, mikor valami low-budget stewardess feltűnik a színen, és megkérdezi, kérünk-e mogyorót. Én annak a baromnak a mogyoróit kérem, dísztálcán!

De így Zsolti kiherélése elmarad, vagy legalábbis tolódik. Mivel ez rövid út, külön kaját a gépen most nem kapunk, és ennek kifejezetten örülök, mert múltkor is erősen kellett győzködnöm magam, hogy nem bébipapi van előttem, hanem egy szelet hús. Ennél már csak az űrhajósok kajája lehet jobb, vagy az, amit a menzán osztogatnak „ehető" címszóval.

A film végeztével hamarosan megérkezünk a strasbourgi repülőtérre, és újra végigjárjuk az ilyenkor szokásos köröket. Bár egy kisebb agyfaszt okoznak vele, mikor nem akarják megtalálni a csomagjainkat, ezért pár kellemetes órát kénytelenek vagyunk még a váróban álldogálni, és bízni benne, hogy nem repültek el a cuccaink Timbuktuba. Ebben az időben természetesen ismét kirángatom Janit cigizni, jól le is basz, hogy elcseszem a tüdőm, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé. Ha túl sok szar jön össze egy nap, muszáj valahogy levezetni a feszkót, a tüdőm pedig nincs abban a helyzetben, hogy ellenkezhessen.