Never ending + lrh ; folytatódik

1.9

Kinyitom a szemeimet. A fejem nagyon fáj, kisebb hányingerem van, és úgy érzem, hogy jelenleg 100 évnyi alvás sem segítene rajtam. Egy hatalmas nagy forró kádra vágyok jelenleg. Körbe nézek, és kisebb sokkot kapok. Lucas Robert Hemmings fekszik mellettem. Félve pillantok, a takaró alatti testemre. Meztelen vagyok.

Elmormolok egy átkot, és rengeteg káromkodást. A szőke fiú fölé hajolok.

A szemei levannak hunyva, békésen szuszog. Milyen ártatlanul alszik ez a sátán.

Az ajtóm felé pillantok, majd vissza a mellettem fekvő emberre. Ki kéne másznom. Az egyik lábamat átrakom az ágyam szélére. Nagy nehezen megtartom magamat, és a másik lábamat is átrakom. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet. Kiszállok az ágyból, és vacilálok, hogy mi legyen.

Vegyem le a takarót Lukeról, vagy gyorsan keressek egy felsőt magamnak. Végül az utóbbi lehetőségnél maradok. Felkapom az egyik polómat, ami a térdemig ér, és egy bugyit, majd minnél halkabban, és gyorsabban elhagyom a katasztrófa helyszinét.

Hogy lehettem ennyire felelőtlen, és meggondolatlan?

Akartam. Tudom, hogy akartam. De eszméletlenül megbántam. Könnyek gyűlnek a szemeimbe. Mindig azt mondták nekem, hogy olyannal veszítsem el, akit szeretek. Bizonytalan voltam eddig abban, hogy mit érzek Luke iránt. De most már tudom, hogy szeretem. Csak az a baj, hogy ő nem szeret engem. És ezt a részét kihagyták az emberek, amikor mondták nekem, hogy kivel veszítsem el, elfelejtették említeni, hogy olyannal kell aki viszont szeret. Különben még a végén egy lelki ronccsá válhatsz.

A fürdőszobába megyek. Le mosom az arcomat, de tudom, hogy ettől még nem mosom le magamról az érintését. A történteket.

Ma van az utolsó nap.

Egyszer Luke azt mondta, hogy neki úgyis előbb vagy utóbb minden lány szét teszi a lábát. Igaza volt.

Megmosom a fogamat, és a kócos hajamat egy laza copfba fogom. Még ez a nyomorult hajszín is rá emlékeztet. Az ujjamra pillantok, amin a tetoválás van. Minnél előbb el kell jutnom egy bőrgyógyászhoz.

Kilépek a mosdóból, és lesietek a lépcsőn.

A kanapéra pillantok, és hirtelen össze rezzenek. A fiúk ülnek ott, Cora is, és Lucas is. A szőke rám néz, arca kiolvashatatlan.

- Beszélhetnénk baby? - kérdezi, a hangja vidám. De tudom, hogy csak a többiek miatt játssza.

Nagyot nyelek, egy kifogás után kutatok az agyamban.

- A helyzet az, hogy nekem most haza kell mennem. - mondom. Értetlenül néz rám Cal.

- De hát te itt laksz.

Idióta Summer!

- Azt mondtam haza? - kérdezem kínosan nevetve. Mindig ezt teszem, ha ilyen szituációba kerülök. - El kell mennem.

- De hát ez az utolsó nap a nyárból. - néz rám Mikey. Corára pillantok. Össze zavarodva néz rám, mégis a tekintete megértést sugároz.

- Arra gondoltunk, hogy csinálhatnánk ma valamit. - mondja Ashton.

- Jól hangzik. - kerülöm a szemkontaktust Hemmingssel. - De nekem akkor is mennem kell.

Szó nélkül felkapok egy cipőt, és nem foglalkozva azzal, hogy nincs is rajtam nadrág, kirontok az utcára. A tüdőm megtelik levegővel, hatalmasat szippantok belőle. Elindulok lefelé az utcán.