Never ending + lrh ; folytatódik

3.3

A szűkös konyhámban ülök, előre felé bámulva. Feloldom a telefonomat, a mai reggelen legalább századjára. Újra és újra megnézem a hívás naplómat, ahol újra és újra az a szám van. Az a szám, aki felhívott éjszaka, hogy elmondja, szeret.

Annyira bonyolult az egész. Én is szeretem őt. De ez itt már nem elég egyáltalán. Már soha nem lesz semmi sem olyan mint régen. Könnyek gyűlnek a szemeimben.

Ő cseszte el. Az ő hibája. Csakis az övé!

- Summer! - hallom meg Cora hangját. Pár perce jött meg, és azóta hozzám beszél. Nem figyeltem eddig rá. Túlságosan is elfoglalt mind az, amibe ismét bele kever Luke. - Summer!

- Igen? - nézek fel rá. Éppen a konyhás szekrényből pakol ki két bögrét.

- Mi történt? Szokatlanul csendes vagy.

- Ja. - bele túrok a hajamba, és nagyot sóhajtok. Lehunyom a szemeimet, hogy ne lássam a barátnők fürkésző tekintetét. Tudja, hogy mi a bajom. Sejti. Kár lenne elhallgatnom, túl jól ismer. - Hemmings.

- Évek teltek el. - mondja. - Biztos vagy benne, hogy nem vagy belé szerelmes?

Nagyot nyelek. Kinyitom a szemeimet, és ránézek.

- Abban vagyok biztos, hogy szerettem. - válaszolom. - Felhívott.

Kikerekednek meglepődöttségében a szemei.

- Hogymi?

- Felhívott éjszaka. Egy találkozót kért. Bele egyeztem. Miamiba.

Felsikolt örömében, és megölel.

- Cora, nem tudom, hogy elmegyek-e egyáltalán.

- El kell menned. Igent mondtál. Ha nem mész el, nem fogok veled beszélni, mint tavaly amikor ott akartad hagyni a kávézói állásodat. - na igen. Tavaly még egy kávézóban dolgoztam, ahol nem kerestem valami jól, és utáltam egyszerűen, mert a főnököm egy seggfej nő volt, aki azt hitte, hogy a kávézón kívűl nincsen életem. Minden zárást rám sózott, és már kezdett nagyon elegem lenni. Mondtam Corának, hogy felmondok, aki erre azt mondta, hogyha megteszem akkor nem fog velem beszélni.

Felmondtam, Cora pedig szóba sem állt velem. Két heten keresztül levegőnek nézett, még akkoris amikor a fiúk itt voltak. Így aztán vissza mentem, és nagy nehezen, de vissza könyörögtem magamat a kávézóba, de miután amikor felmondtam, elég őszinte voltam a főnökömhöz (annyira, hogy a szemébe mondtam, hogy egy hárpia aki más emberek életkedvét szívja ki), még kevesebb bérért dolgoztam, mint eddig. De Cora újra beszélt velem, úgy viselkedett mintha mi sem történt volna.

Úgyhogy minden ilyen fenyegetését komolyan vettem ezek után.

- Igazságtalan vagy.

- Ha már találkozol Luke-kal elmehetnél akár egyetemre is. - vigyorog rám, mire fújtatok egyet.

- Ugyanúgy nincs pénzem rá.

- Anyukád?

- Nem fogok kölcsönkérni senkitől se.

- Diákhitel, ösztöndíj?

- Cora, nekem nincs ezekre szükségem. Nem találom önmagamat, nem tudom, hogy ki vagyok, és azt végképp nem, hogy mi vagy ki akarok lenni. - bukik ki belőlem. Csendben marad, és csak néz rám.

- Ne haragudj. - suttogja, és vissza megy a bögrékhez, hogy kávét csináljon.

- Nem haragszom. - mondom. - Csak ideges vagyok. Éjszaka azt hittem, hogy készen állok arra, hogy újra lássam. Pedig nem.

- Summer, nem menekülhetsz a múltad elől. Egyszer úgyis találkoztál volna vele. Szerinted meddig mehetett volna tovább az, hogy a fiúk folyton ide járnak titokba? Hát nem sokáig.

- Igazad van. Kezdesz nagyon bölcs lenni. - erre felnevet és rám néz.

- Tudom.

_________

Az egész napot azzal töltöttük Corával, hogy a TV előtt ültünk. Vasárnap van, nem kell semelyikőnknek semmit se csinálnia. Filmeket néztünk, és beszélgettünk, majd este hat felé elment.

Most nyolc óra van. Elteszem a tiszta tányérokat a szekrényekbe, és megmosom a kezemet. A fürdőszobába megyek, ami sokkal kisebb mint a konyha. Megmosom az arcomat, majd a fogamat. A tükörképemet bámulom. Holnap után.

Két nap.

Két nap és találkozok vele. Két nap. A lány, aki vissza néz rám, két nap múlva találkozik a fiúval, akit évek óta nem látott.

Félek. Nem szeretném, hogy a találkozás után még rosszabbul érezzem magamat. És az a helyzet, hogy nagyon is úgy érzem, hogyha újra látni fogom, minden csak még rosszabbá fog válni.

Hogy újra egy őrület lesz az életem, hogy újra csak fájdalmat fog tudni okozni. Az a lány, aki akkor voltam, eltűnt.

Pedig nagyon bírtam azt a Summert. Határozott volt, humoros, kíméletlen, tele tervekkel. Nem lehetett átverni, egészen addig, ameddig ő fel nem bukkant. Azóta az a lány aki voltam, csak néha jött elő.

Soha nem hittem volna, hogy abból a nyári fogadásból ez lesz. Hogy ide fogok jutni, ilyen emberként. Megtört vagyok. És kibaszottul fáj ezt belátni.

Bemegyek a hálószobámba, és lehuppanok az ágyamra.

Felpillantok a plafonra, amin a lámpa gyérül világít. Le kell foglalnom a jegyemet. A matracom alá nyúlok, ahol ott van a dugi pénzem, ha baj lenne. Vagyis ez a tartalék pénzem, ha esetleg idegösszeroppanást kapnék, és pszichológushoz kéne járnom.

Megszámolom, és sóhajtok egyet. Kicsit reménykedtem, hogy tudok kibúvót keresni, de sajnos ez a pénz pont elegendő ahhoz, hogy vehessek egy jegyet, de csak oda. Ha rosszul sül el a találkozó, akkor kifizettetem vele a vissza utat. Bár, nem szeretnék tőle semmilyen segítséget elfogadni, főleg nem pénzt.

Megint bele túrok a hajamba, majd elkezdem rágni a körmömet. Nem lesz semmi baj. Minden jó lesz. Felállok, és a laptopomhoz sétálok, bekapcsolom, majd lefoglalom a holnap utáni nyolcas járatot, Miamiba.

Már nincs vissza út.

_________________

Bocsánat, hogy erre három hónapot kellett várnotok, de nagyon nem tudtam, hogy mégis mit írhatnék. Úgy éreztem, hogy az egész történetet elcsesztem, így semmi kedvem nem volt már vele foglalkozni.
De most rászántam magamat, és sikerült ezt a részt megírnom.
Ritkán lesznek részek, lehet, hogy ugyanekkora szünetekkel.
Ne haragudjatok :(