Never ending + lrh ; folytatódik

3.2

Teljesen lefagyok.

Luke Hemmings felhívott. Luke Hemmings, kimondta azt, amit soha sem tett meg. Nagy levegőt veszek, érzem, hogy a vonal túlsó végén, egy feszült csend van, ami csak arra vár, hogy én megtörjem.

De mit mondhatnék?

Nem mondhatom neki azt, hogy Lucas, én is szerettelek, és az elmúlt években, ez egyetlen egy percre sem változott meg.

Ez nem egy film. Ez a valóság. Megköszörülöm a torkomat.

- Luke? - kérdezem, pedig pontosan tudom, hogy ő az.

- Igen. - válaszolja, alig hallhatóan.

- Szerintem ezt nem telefonon kéne megbeszélnünk. - mondom. Tudom, hogy csak biccent egyet, pedig nem is látom. - Eleve, barátnőd van. Ő tud erről? Vagy valójában őt akartad hívni?

- Summer, már nincs barátnőm. És az egyetlen egy ember, akivel most a legszívesebben lenni szeretnék, az te vagy.

Ha tudnád Luke, hogy még én mennyire szeretnék veled lenni.

Beharapom az ajkamat, hogy ne törjön fel belőlem az összes mély érzelem. Egyszerre van bennem egy kicsi boldogság, de egy kicsi szomorúság is.

Az évek, amiket külön töltöttük, azokat már soha nem fogjuk vissza kapni.

- Summer. - kezdi el, majd hallom, ahogyan a háttérben a fiúk valamit mondanak Hemmingsnek.

- Add ide a telefont, megint mindent elfogsz szúrni, és akkor újra bámulhatjuk azt a depressziós pofádat. - hallom Ashton hangját, majd halk dulakodást, pár szitkozódást. Elmosolyodom automatikusan, és legszívesebben felnevetnék. Végül nem bírom ki, és valóban halk nevetés csúszik ki a számon.

- Add vissza te idióta! - kiabálja Luke.

- Summer, találkozz ezzel a nyomorulttal, mert már teljesen megkattant. - mondja Ashton, majd felröhög, utána pedig felszisszen, és hallom, hogy Calum valamit sutyorog.

- Itt vagyok. - hallom meg ismét Luke hangját. - Ne haragudj. Nem gondoltam volna, hogy ezek a barmok kijönnek, és megakarják helyettem szervezni az egész találkozást.

A háttérben becsuk egy ajtót, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját. Szinte látom magam előtt, ahogyan neki dől a falnak, és maga elé mered, néha bele túrva a hajába. Csend telepszik az egész hívásra. Végül megtöröm.

- Benne vagyok. - mondom.

- Tessék? - kérdez rögtön vissza, bénán leplezve meglepettségét.

- Benne vagyok. Találkozzunk. - elkezdem rágni a körmömet.

Luke nem válaszol.

- Rendben, az remek lenne! - szólal meg. - Hol tudnánk találkozni?

- A legjobb Sydney lenne. - nevetek fel. - De mivel tudom, hogy te jelenleg San Franciscoban vagy, és én nagyjából öt-hat órára lakom onnan, ezért Miamiban.

Felnevet. Össze szorul a szívem. A hangja felkavar bennem minden régi érzelmet, minden régi kis apróságot. Mintha egy hajóra szállnék fel, ami a tengeren ringat el. De ez nem tölt el jó érzéssel, sokkal inkább nyomottá tesz.

- Miért pont Miamiban?

- Mert az oda fele vezető hosszú úton, mind a ketten elgondolkozhatunk, hogy biztosan jó ötlet, ez az egész. Sok időnk lesz rá Miami-ig ezen őrlödni. - suttogom.

Megint egy csend következik.

- Melyik nap? - kérdezi végül Luke.

- A holnap utáni repülőjegyet veszem meg, ezért ha lehet, te a holnapival menj.

- Miért nem megyünk egy géppel?

- Luke, nem véletlenül mondtam azt, hogy sok időnk lesz gondolkozni azon, hogy ez jó ötlet -e. Egyedül, önmagunkba merülve lesz sok időnk.

- Oké. - mondja.

- Én most aludni fogok.

- Jóéjt, Summer. - suttogja majd megköszörüli a torkát. - Sze-

Nem tudja befejezni a mondatot, mert közbe vágok. Nem szeretném mégegyszer hallani azt, ahogyan kimondja, mert csak még jobban arra emlékeztet, hogy mi mindent halasztottunk el.

- Jóéjt Luke. - és ezzel leteszem.

________________

tudom hogy ez még nagyon unalmas és rövid,
de ígérem beindulnak majd itt a dolgok