- Ashley, te miért szeretsz táncolni?
- Mert ... Mert a tánc közben az vagyok, aki akarok lenni! A tánc a testem! A tánc a lelkem könnye és öröme! A tánc az álmom és a valóságom! A tánc az ébredésem! A tánc az út önmagamhoz! A tánc a megnyugvás és p...
Ez a nap is ugyanúgy indult, mint a többi. (Az elején én is ezt hittem!)
Az árvaházban ültem, a gondolataimba merülve.
Már megszoktam,hogy nincs családom, akire mindig számíthatok, akik támogatnának. Már fel sem merül bennem az a kérdés, hogy apám miért hagyott ott egyedül, abban a kicsi házban, több napon keresztül bezárva, tizenhárom évvel ezelőtt...
Tisztán emlékszem arra, hogy egy sarokban éhesen és szomjasan vártam arra, hogy valaki megtaláljon. Már nem emlékszem arra, hogy ki mentet ki, de ha betöltöm a tizenhatodik életévemet, és utamra engednek az árvaházból, megkeresem majd azt a személyt, aki akkor kisegített! Meghálálok majd neki mindent!
Tudom, hogy más, az én helyzetben nem lenne boldog, de én igen, hiszen ez az ember megmentette az életemet! Egy új esélyt adott a boldogságra, az ÉN boldogságomra!
– Ashley Blythe Austin! – emelte fel a hangját Anne nőver, az egész nevemen szólítva.
- Igen? Baj van? – eszméltem fel.
- Azon kívül, hogy már öt perce szolítgatlak, nincs, de vendégek jöttek. Nem tudnád elaltatni a kis Bent?
- De! Persze! – vettem az ölembe a kis mosolygos fiút, aki már az első találkozásunknál a szívembe lopta magát.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nagy nehezen elaltattam a kis huncutot, majd elindultam a konyha fele, hátha kell segíteni. Csoszogva lépkedtem, amikor beleütköztem valakibe. Majdnem leestem, de ő elkapott.
- Vigyázz, kicsi lány! – mosolygott rám egy zöld hajú srác, összeborzolva a hajamat.
- Nem vagyok kislány, zöldhajú! – ellenkeztem mosolyogva.
- Hé! A hajamat nem sértegetni! – szólt rám, szája sarkában bujkáló mosollyal, miközben a hajába túrt.
- Haver, hol a szarban voltál? Kerestelek. – jelent meg egy szőke srác melletünk.
- Beszélgetek ezzel a jó csajjal, nem látszik? – mutatott rám, mire a szőkeség rám nézett. - Muszáj mindent elrontanod? – nézett a haverjára a zöldhajú, miközben mellettük álltam, már- már égővörös arccal. Hogy én egy jó csaj vagyok!? Na ne röhögtess! Ez az évszázad legjobb vicce!
- Ez meg ki? – méregetett lesajnáló arccal.
- Már meg is érkeztek, uraim? – állt meg mellettem Anne nővér, akire anyukámként tekintek. - A többiek hol vannak? Nem négyen vannak? – nézett körbe Anne, szemével keresve az említetteteket.
- Elmentek a mosdóba, de már jönnek is!
- Jó napot! – köszöntek az utolsó jövevények is.
- Megyek ennivalót készíteni! Nem is zavarok tovább! – hagytam ott őket.
Kik lehetnek ezek? Mit keresnek itt? Mit akarnak? Miért vannak itt? Miért nevezett a zöldhajú jó csajnak? Miért nézett rám a szőkeség lesajnáló arccal és tekintettel?
Ezeket és még hasonló kérdéseket tettem fel magamban, amikre nem kaptam választ.
Annyira hamar eltelt az idő, hogy már kész is lettem az ennivalóval. Kitettem a tányérokat is, majd elindultam a szobánkba.
- Gyertek enni! – szólaltam meg. Rohanni kezdtek a kis lúrkok konyha fele, üvöltöze. Elindultam a nővérek szobája felé. Bekopogtam az ajtón, majd szóltam nekik is. Visszasiettem a konyhába, nehogy összetörjenek valamit, a nagy izgalmukba.
- Ashley, te főztél? – bológattam, a kérdésre válaszolva, majd sorra mindenkinek tettem ki ennivalót. Idő közben a vendégek is megjelentek, a két nővérünkkel együtt. Nekik is kitettem a kajából.
- Ashley, te nem eszel? – kérdezte a másik nőverünk, Clara.
- Nem! Ettem reggel, nem vagyok éhes.
- De már este, nyolc van. – vágott értetlen arcot.
- Tudom, de nem vagyok éhes. Megehetik a kicsik az én részemet is. – eröltettem magamra egy műmosolyt. Remélem, hogy nem vicsorításnak nézett ki! – Kimegyek a tetőre. Szükségem van egy kis levegőre. – hagytam őket ott, meg sem várva a válaszukat.
Nézni kezdtem a narancssárgába burkolozó nyűzsgős várost, miközben a gondolataimba merültem.
Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el, csak akkor tűnt fel, hogy már teljesen sötétség van, amikor valaki egy pokrocot terített rám. Felnéztem.
- Min gondolkozol annyira, Ashley? – nézett rám egy világos, barna hajú srác. Ha jól emlékszem Ashton a neve. (Milyen irónikus, nem?)
- Semmi érdekesen. Miért vagy itt?
- Jól vagy? Egész nap rossz passzban voltál. – már majdnem megszólaltam, amikor a szavamba vágott. – Ne is merd tagadni!
- Én ... Én ... - próbáltam megszólalni, de nem ment. A sós könnyek marni kezdték a szememet. Felnéztem az égre, megpróbálva visszatartani őket, de nem ment. Maratont futottak az arcomon. A mellettem ülő srác, karjaival átkarolt, megnyugtatva engem. Nem kérdezett semmit, csak simogatta a hátamat és dudólt, ami nyugtató hatással volt rám.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
