- Ashley, te miért szeretsz táncolni?
- Mert ... Mert a tánc közben az vagyok, aki akarok lenni! A tánc a testem! A tánc a lelkem könnye és öröme! A tánc az álmom és a valóságom! A tánc az ébredésem! A tánc az út önmagamhoz! A tánc a megnyugvás és p...
- Ashley Lewis-t és Aaron Blacket az igazgató úr irodája elé kéretem, fél perc múlva. Köszönöm! -vinnyogta az igazgató helyettes. Hogy tudom utálni ezt a hisztigépet! Jobban nem tud nyávogni?
Mégis miért kell légtérbe legyek azzal az egómániákus barommal? Jobban utálom azóta, amióta lekurvázott. Miért ítél el, annak ellenére, hogy nem is tudja, hogy mi történt velem? Biztosan azt hiszi, hogy én is a cicababák táborát erősítem, pedig nem! Soha nem voltam az, és soha nem is leszek az!
Bekopogtam az ajtón, majd egy "Szabad!" után beléptem. Az igazgató egy nagy papírkupac fölé hajolva irogatott, de érkezésemre felemelte a fejét, majd egy szerény mosolyt húzott ajkaira.
Nem az a tipikus ráncos, ősz hajszálakkal rendelkező "nagytata " ült a fotelben, hanem egy elégge fiatal, körülbelül 23- 25 éves férfi.
- Nos, miben segíthetek az igazgató úrnak? – emeltem fel a szemöldökömet, szélesen mosolyogva.
- Most kezdeném azt a tipikus " Meg ne lássam többet, hogy ellógsz az iskolából!" mondatot, de ehhez már túl fáradt vagyok! Elöszőr várjuk meg Aaron-t és utánna beleavatlak mindenbe. – kaccsintott.
- Na de igazgató úr! – húztam huncut mosolyra ajkaimat. Az ajtó hírtelen kivágodott, minek következtében a beszélgetésünk megszakadt.
- Na mondja már, nem akarok ezzel a szukával egy szobában lenni! – dobta le magát a mellettem lévő székben, miközben a lábát feltette az igazgatói asztalra.
- Elöszőr is, ne beszélj így vele! Másodszor meg vedd le a retkes lábad az asztalomról! – mondta lekezelő stílusban a " diri" , miközben rá se nézett. Hú, most tuti lerombolta az egóját! – Biztos, hogy hallotatok már a " DAW!" nevű versenyről. – nézett ránk váltogatva.
- Sajnálom, de én még soha nem hallottam róla ...
- Miért van úgy, hogy mindent a szádba kell rágni, mint a dedósoknak? – fröcsögte Aaron.
- Dance And Win! nevű versenyre, a világ összes pontjáról jelentkeznek, persze csak a táncsulisok. Mivel egy iskolából csak két személy jelentkezhet, ezért ti vagytok a kiválasztottak!
- Hogy mi?! – nézett rá meglepődve Aaron, csillogó szemekkel. – Megyünk, az biztos! Az életem legnagyobb álma! – mondta boldogan, az a személy, akiről eddig soha nem tudtam, hogy vannak érzései.
- Ashley?
- Sajnálom, de én nem megyek! Oda csak tehetséges emberek mennek. Biztos, hogy az ötszáz lány közül talál a versenyre méltó lányt. Ezt nagyon benézte, mert nem én vagyok az! – néztem szomorúan Adam Kenndick igazgatóra. Igen, Ő AZ, aki a levelet küldte nekem.
- Te miről beszélsz, Ashley? Nálad jobb táncost, magam után, nem nagyon láttam!
- Gondolj a szüleidre, Ashley! Nagyon büszkék lennének rád!
- Hogyan? Nem is tudják, hogy még élek! Ugyan már, ha kellettem volna nekik nem raktam volna egy árvaházba, érti?! – néztem Adamra, a könnyeimmel küszködve. Aaron csak tátott szájjal nézett rám. Felkapva a cuccaimat a táncterem fele siettem, ahol beállítottam egy hip- hop zenét, majd táncolni kezdtem.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
A testem a zene ütemére mozgott, beleadva mindent.
Táncomból sütött a méreg, a szomorúság, a csalodótság és az egyedüllétt érzése.
Miért nem tud senki sem elfogadni, úgy, ahogy vagyok? Miért kell mindig lenézni? Miért hagy mindenki cserben? Talán ilyen rossz társaság lennék?
Gondolkozásom közepette észre sem vettem, hogy társaságom érkezett. Mit sem törődve vele, gyorsan átöltöztem, a megizzadt ruháimat a táskámba dobtam, majd az ajtó fele igyekeztem.
- Miért nem mondtad el? – fogta meg a kezemet.
- Nem kérdezted! – válaszoltam meg a kérdését.
- Mióta...?
- Kibaszott tizennégy éve! – ordítottam, miközben háttal álltam neki. Hiába tett fel fél kérdéseket, megértettem. – Nem kell sajnálni! Eddig is megvoltam, megleszek a jövőre nézve is. Na csá!
- Eljössz? – fogta meg megint a kezem, s maga felé fordított.
- Nem illek oda! – majd kirántva a kezemet, szaladni kezdtem.
Meg sem álltam hazáig.
Remegve nyomtam le a kilincset, majd beléptem a barátosnémmel lakott házunkba. A szobám felé siettem. Út közben kirángattam a folyosói szekrényből a böröndjeimet, majd ami a kezem ágába került, mind beledobáltam.
Már megint megpróbálok elmenekülni a próblémáim elől? Nem! Válaszokat akarok a kérdéseimre, akkor is, ha beledöglök! Ha törik, ha szakad kérdést kapok a válaszaimra!
