~ Dance Your Heart Out!

Gyáva!

A problémák előli menekülés egy olyan verseny, amelyben sosem nyerhetsz!

Hiába próbálsz valami elől megszabadulni, sosem fog sikerülni, hiába szeretnéd, hiába küzdesz ellene!

Sőt, az idő elteltével akár még rosszabb is lehet, amibe belefárad mind fizikailag, mind lelkileg az ember.

Hogy ez miért van így? Nem tudom! Talán azért, hogy erősebbek, kitartóbbak legyünk, de ez olyan nehéz! Az első csalódás után az ember máris feladja.

Minek harcoljon, ha nincs remény, ha nincs kiért? Csak időpazarlás ...

Hogy miért menekültem el a gondjaim elől, amit talán meg is oldhattam volna? Ez egyszerű! Gyáva voltam! Megfutamodtam! A legkönnyebb utat választottam, és a legrövidebbett, akkor is, ha nem helyes!

Ez volt a legkönnyebb kiút.

Megbántam? Talán igen, talán nem!

Minden nap azon gondolkozom, hogy mit csinálhattam volna másképp. Hogy ezt, hogy uszhattam volna meg száraz bőrrel? Talán, ha nem engedtem volna magamhoz olyan közel azt a négy személyt, akiket ma már barátaimnak nevezek ( igen még Lukeot is!!) egy elveszett lány lennék, jővő nélkül.

A barátaim nélkül nem lehetnék olyan, mint amilyen most vagyok. Csak egy félős, visszahuzodó lány lennék, aki nem tudott volna a lábára állni ...

Nekik köszönhetem, hogy talpra álltam. Hogy egy erős nő lettem, szülők nélkül. Hogy egy olyan ember lett belőlem, akire büszke vagyok!

Hiába haragszom, sőt gyűlőlőm Luke-ot, nem tett semmit! Elmondta az igazat, mint a barátok. Cseppet sem hibáztatom emiatt, hiszen mindenki elmondhatja a véleményét!

Luke miatt menekültem el? Részben miatta, részben miattam.

Tudom, hogy ez önző dolog, de jobb életet akartam magamnak, amiben nem sérthet meg. Amiben elfelejtem ...

Sokkal jobb lesz az életük nélkülem ... Problémamentes.

Hogy mi történt velem, ebben az egy hónapban, amiutan elmenekültem a házamtól?

Gyorsan összeszedtem a cuccaimat és elindultam a reptérre. Megvettem a leghamarabb induló gépre a jegyet és felszálltam.

Féltem, hogy végül meggondolom magamat. Hogy végül maradni fogok.

Jó pár hosszú óra utazás utan megérkeztem az Egyesült Államokba, ahol kerestem magamnak egy lakást és munkahelyet.

Lassan, csigalassusággal teltek el a napok. Nem volt olyan nap, hogy a srácok nem hívtak volna fel. Egyszer még Luke is felhívott, de persze, senkinek sem válaszoltam. Minek? Ők akarták, hogy elmenjek. Meg is tettem!

Nagy szomorúságomat zenébe és táncba folytottam. Csak ez a két tényező segített elmenekülni a gondjaim elől, pár percre is. Jobb, mint a semmi!

Így teltek el a napjaim.

Rémálmok gyötörtek. Kialvatlanul keltem fel és indultam el a munkahelyemre, ahol egy kis időre el tudtam felejteni a gondjaimat.

- Minden rendben? – nézett rám az egyik munkatársnőm, Hayley.

- Mi lenne velem? – küldtem felé egy biztató mosolyt, miközben az álarcom mögé bújtam.

- A picsába is! Elegem van belőled te lány! – nézett rám mérgesen, miközben kirángatott a munkahelyünkről. – Most szépen leülsz ide, és addig fel nem állsz, amíg el nem mondod, hogy mi történt veled! Kik azok, akik egyfolytában hivogatnak? Hogy miért menekültél el Ausztráliából! – ültetett le az egyik padra.

- Azt honnan? – vágtam értetlen arcot, az utolsó mondatára értve.

- Jó emberismerő vagyok! Meg az akcentusod nagyon sokat segített ebben. – húzott egy mosolyt ajkaira.

Mindent elmondtam neki. Az árvaháztól kezdve, mindent.

Figyelmesen hallgatott, egyszer sem szolt bele, nem kérdezösködött. Csak csendben ült és végighallgatott, ami abban a pillanatban nagyon jól esett.

Megkönnyebültem!