Főnix

1. fejezet

December 31. éjféle is elmúlt már, ezzel átléptünk a 31. századba. A Földön ez a 3. millenniumi ünnepség, amit tartanak. Akárhova pillantunk a fővárosban, öröm lengi körbe az embereket, a hölgyek gyönyörűbbek, mint valaha, és a férfiakra se panaszkodhatunk. Hatalmas zsongás van, ami természetes, mert nem mindennap tartanak évezredfordulót. A 20. század körül feltehetőleg azt gondolhatták, ekkora már repülő autókkal fogjuk hasítani az eget, vagy az űrlényekkel barátkozunk, esetleg intelligens robotokkal fogjuk megcsináltatni a ránk szabott munkákat, de tévedtek. Olyan itt minden, mintha valami ókori helyen lennénk, ami őszintén megmondom, tetszik. Visszatért a hűség, a kedvesség, a tisztelet, amit úgy olvastam néhány régi könyvben, hogy nem volt jelen. Az épületek visszafejlődtek, agyárak helyére fákat telepítettek. Az embereknek megjött az eszük, mikor majdnem megélték a világvégét. Minden, ami létezett, elporladt, kivéve azt, ami élt. Gondolok itt növényekre,állatokra, emberekre, stb. Lehetőséget adott nekik az élet egy jobb hellyé varázsolni a Földet, és sikerült nekik. Az autókat mind lebontották, visszatért a lovak korszaka, a miniszterelnököt és a parlamentet leváltotta a középkori lovagság és királyság. Azok a dolgok, amiket az emberek valóban hasznosnak találtak, visszakerültek, hogy azért mégis meglegyen az a „jövő világ" érzés, szóval a jelen körül-belül olyan, mint egy lovagkori hely, nettel. Elég érdekes, az biztos, de meg lehet szokni. Nekem legalábbis tetszik. Új törvényeket hoztak be, amikkel a szegény emberek kedvében is akartak járni. A Föld ezzel egy olyan hely lett, ahol megérte élni. Mondjuk, még így sem volt minden tökéletes, de jobb lehetett, mint régen.

Persze nem is én lennék, ha nem tévedtem volna el az erdőben, miközben a többiek kint ünnepelnek. Nem én vagyok a hibás, hanem Duggie, a kevésbé hű társam! Fogta magát, és elszaladt. Én meg már több órája őt keresem, egyre kevesebb lelkesedéssel...

- Kész, vége, feladom – sóhajtottam, és fáradtan nekidőltem az egyik fa törzsének. Természetesen tisztában voltam vele, hogy nem gondoltam komolyan a „feladom"-os dolgot, mert túlságosan is ragaszkodok sok mindenhez, köztük a kutyámhoz is.

Mocorgást hallottam az egyik bokorból, mire odakaptam a fejem.

-Duggie? - kérdeztem bizonytalanul.

Sok horrorfilmet láttam már, az áramot és a tv-t szerencsére nem törölték el. A cserjékből jövő zaj sose jó jel.

A zaj nem halkult, én meg lassan feltápászkodtam, és igyekeztem hangtalanul odalopakodni a forrásához.

-Duggie? - szólítottam újra, erre kiugrott a legjobb barátom a bokorból egy „Bú!"-t ordítva az arcomba, mire felsikítottam – A rohadt életbe, Lucas! Kapd be! - mutattam fel a középső ujjamat, mire nevetni kezdett.

-Megijedtél? - nézett rám pajkosan vigyorogva.

- Pff, dehogy, csak gondoltam tesztelem, hogy milyen hangosat tudok ordítani– tártam szét a karom.

- Ezzel próbálod kivívni a figyelmet, ugye? Figyelemhiányos valaki?

- Ha az lennék, nem azzal töltenéd a millenniumot, hogy engem ijesztgetsz– vontam meg a vállam.

- Ki tudja, lehet, hogy csak őrülten beléd szerettem – tette a szívére a kezét hamisan mosolyogva.

-Valóban? Sajnálom, hogy vissza kell utasítanom téged, de már másé a szívem – húztam fel az orrom.

-Elhitted – kacsintott.

- Csak szeretnéd – böktem meg a vállát – Amúgy meg segíthetnél megkeresni Duggiet.