Főnix

13. fejezet - PART 2

Már vagy 10 perce baktathattam az erdőben, mikor morgást hallottam. Megtorpantam, és abba az irányba néztem, amerről jött.
Vannak gonosz természetfeletti lények is?
A következő pillanatban kiugrott valami a bokorból, és belém mélyesztette a fogait.
Aha, úgy néz ki...
Megrántotta a karomat, mire fájdalmasan felordítottam. Megpróbáltam szabadulni, de nem eresztett, és minél tovább próbálkoztam, annál jobban felbőszült. Kénytelen voltam követni a mozdulatait. Erőt vettem magamon, és megrántottam a karomat, és amikorelengedte egy pillanatra, rohanni kezdtem. Futottam, ahogy a lábam bírta, egészen addig, amíg egy fákkal körbezárt helyre nem kerültem. Nem tudtam sehova sem menni. Hamar odaért az állat is, akinek vérvörös szemei izzottak a sötétben. Közeledett, majd hirtelen egy pillanat alatt ledermedt, és nyüszíteni kezdett. Hátrált. Én is ezt tettem, viszont amíg én a szörnyet bámultam, az állat nem engem nézett, hanem valamit mögöttem. Lassan megfordultam, és szintén leblokkoltam. Az óriási, fekete sárkány meresztette a szemét a támadómra, aki nem sokáig merte állni a tekintetét, gyorsan eliszkolt. Mivel nem hittem, hogy a sárkány azért mentett meg, hogy utána ő falon fel, nem menekültem el. Intett a fejével, hogy kövessem, aztán elindult. Utána mentem.
Egészen addig haladtunk előre, amíg el nem értünk egy hatalmas kővel elzárt barlanghoz. A kőbe a Ruxot vésték bele, de annyira elhagyatottnak tűnt... Inda és moha takart be körülötte mindent, bogarak repkedtek előtte. A föld különösen száraz volt, növényzet már nem is nőtt.
A sárkány dobbantott hármat, mire a kő megmozdult, és elgurult az útból. Mivel ő nem fért be, rám nézett. Kicsit meglökött, hogy siessek már, én meg beléptem a barlangba. Nem láttam semmit, de ahogy haladtam, valami fényleni kezdett a helyiség végében. Gyorsítottam a tempón, és ahogy közeledtem felé, egyre kivehetőbb lett az alakja.
Egy férfit ábrázoló megviselt szobor állt a virágokkal körbefedett helyen, kezében pedig egy kard, ami ontotta magából a sugarakat. Lenéztem a feliratokra. Autle Hefguai.
Várjunk... Az ő nevét mondta ki Olivia, nem? Akkor a kard... „Luray pengéje"?
Már majdnem megérintettem az élét, amikor megmozdult a szobor. Ijedten ugrottam hátra, és néztem, ahogy a megtört anyag pora a földre hullik, majd életre kell Autle. A szeme kéken világított, úgy éreztem, a lelkembe lát vele. Mikor már tudott mozogni, rám emelte a tekintetét.
- Ki vagy te? - kérdezte mély hangján, mire összerezzentem.
- Elisa Morgan...
- Ki vagy te? - tette fel újra a kérdést, szigorúbban.
- Hát... Az előbb mondtam – pislogtam értetlenül.
- A nevedet hallottam, de nem arra vagyok kíváncsi. Azt kérdeztem, hogy ki vagy te?! - minden egyes szót kihangsúlyozott, és lassan beszélt, mintha megerőltető lenne neki.
Akármilyen röhejes, nem tudtam válasz adni, ezért csak hallgattam.
- Aki nem tudja megmondani, hogy ki ő, nem érdemes arra, hogy velem beszélgessen! - büszkén kiegyenesedett.
Nem mertem megszólalni.
- Gyere vissza akkor, ha megtanulsz beszélni!
Visszaállt eredeti pozíciójába, és pillanatokkal később már az előbbi szobor pózolt előttem. Azt hiszem, megőrültem...
Sóhajtottam egyet, és leültem a földre. A hátamat a falnak döntöttem, átkaroltam a térdeimet, és lehajtottam a fejem. Minél több idő telt el, annál jobban éreztem a feltörekvő álmosságot, emiatt pedig eszembe jutott, hogy akár Sarah kényelmes matracán is feküdhetnék a nyirkos föld helyett. De nem akartam visszamenni, még nem.
Lehet, hogy gyerekesen viselkedtem, elvégre már volt időm hozzászokni, hogy nem vagyok átlagos ember, de... Lehetetlen. Minden alkalommal, amikor új természetfeletti dolgot tudok meg magamról, valami összetörik bennem. Képtelen vagyok feldolgozni egyszerre, néha kell egy kis egyedüllét, hogy végiggondoljam a dolgokat. Miért pont én?
Felnevettem.
Más bármit megadna azért, hogy ilyen ereje és élete lehessen, én meg kifogásokat keresek. Össze kéne szednem magam.
De hát mit várnak tőlem? Sose akartam kitűnni az átlagból, nekem tökéletesen megfelelt az emberi lét, emberi gondokkal fűszerezve. Mit keresek egyáltalán itt? A Nagy Kő miért engem választott ki, hogy megvédjem Axeint? Az erőmön kívül, nincs bennem semmi különleges. Sőt. Az erőm sem a sajátom, hanem Oliviáé.
Felkaptam a fejem, mikor meghallottam egy morgást. A hang irányába néztem, és láttam, ahogy a sárkány rosszallóan megrázza a fejét. Kérdőn pislogtam rá, majd felálltam, és kimentem a barlangból. Megálltam előtte, és tartottuk a szemkontaktust.
- Miért hoztál ide? - kérdeztem tőle.
Válaszként csak végigmért, és meghajolt előttem. Meglepetten hátrébb léptem. Lehunyta a szemeit, és a következő pillanatban egy dörmögő hang szólalt meg a fejemben.
- Olivia Elisa. Elisa Olivia. Egyek vagytok - felugrottam egy kicsit, védekezően magam elé kapva a kezeimet.
- Ezt te mondod? - mutattam rá ijedten, mire bólintott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és leengedtem a karjaimat.
- Miért én?
- Ne keress okokat! Egyszerűen csak te.
Komolyan egy sárkánnyal beszélgetek életem egyik nagy problémájáról?
- De nem értem! - fújtattam gondterhelten - Olyan dolgokat várnak el tőlem, mint megmenteni Axeint, de nem mondják el, hogy is kéne ezt véghez vinnem! Ennek az egésznek nincs értelme...!
Lerogytam a földre, és az arcomat a tenyerembe temettem. Így ülhettem percekig, egészen addig, amíg meg nem éreztem, hogy a sárkány meglök egy kicsit.
- Mi az? - néztem rá, de elakadt a szavam, amikor megláttam az előttem szétterülő képet.
Fel voltak osztva a kockát, mindegyikben mást mutatott. Az egyikben Elliot, a másikban Ann, aztán Sarah, Emu, Avlir, az uralkodó, az utolsóban pedig Leo szerepelt.
- Ha nem lenne az erőd, velük sem találkoztál volna. Ezt látva, szerinted valóban nem volt értelme?
Szétnyíltak az ajkaim, de nem jött ki egy hang se a torkomon. Bármennyire próbáltam megcáfolni, igaza volt a sárkánynak.
- Micsoda pazarlás... - dörmögte szemrehányóan, és ott hagyott.
Nem sokkal később a képek is eltűntek, de nem mozdultam meg. Csak ott ültem, görnyedten, miközben vihogtam, és sírtam.
- Mégis mit csinálok? - nevettem, majd letöröltem a könnyeimet, feltoltam magam a padlóról, és betrappoltam a barlangba.
Igaza van. Ha nem lenne erőm, nem találkoztam volna senkivel. Valószínűleg az utcán ücsörögnék, ház és barátok nélkül. De nem ezt teszem. Nem vagyok egyedül, szerencsés vagyok!
A szobor elé értem, és gondolkodás nélkül rámarkoltam a kard élére. A szobor részei kipattantak a hajlatoknál, és újból életre kelt, ahogy az előbb is. A fegyvert erősen szorongatta, nem engedte el.
- Ki vagy te? - tette fel a kérdést ismét.
- Elisa Morgan. Mágus vagyok! - jelentettem ki határozottan, mire kihívás villant Autle tekintetében.
- Akkor bizonyítsd be! - kirántotta a kardot a kezemből, és támadó pozícióba állt meg.
Nem hátrálhatok meg!
Nem volt fegyverem, de valahogy mégse féltem. Úgy éreztem akkor, hogy bármire képes vagyok.
- Készen állsz? - vigyorodott el.
- Gyere csak!
Nekem rontott, de mivel hátrányban voltam, csak kitérni tudtam. Körbe tekintettem a helyiségen, valami használható dolgot keresve, de nem találtam jobbat a köveknél. Pff, bezzeg ha itt lenne Leo...!
Eszembe jutott valami, és hirtelen ötlettől vezérelve oda siettem a kövekhez. Egyet a kezembe vettem, és koncentráltam, hogy kés legyen belőle, de nem történt semmi. Oké, úgy látszik, nem tudok olyan lenni, mint Leo...
Félreugrottam, mert a kard majdnem kettévágott. Az egyetlen szerencsés dolognak azt tudhattam be, hogy Autle elég lassan mozgott, így volt időm gondolkozni.
Lássuk csak... Fegyverem nincs, szóval az egyetlen, amit tehetek, hogy megpróbálok varázsolni. Mágus vagyok, nem?!
Újabb majdnem-kettészelés, szóval mozdulnom kellett.
Igen, viszont fogalmam sincs, hogy kell ezt csinálni, akarattal még sose használtam!
Még egy ugrás, ezúttal elfutottam a helyiség másik végébe.
Jó, akkor gondoljuk végig... Milyen érzés volt? Egyértelműen varázslatos... Na, szép volt, Elisa! Ennél jobb meghatározást te sem tudtál volna tenni a mágiáról...
- Használd a szíved! - rivallt rám Autle, mire felé kaptam a fejem - Képzeld el, ahogy a szívedtől indulva az egész testedet végigjárja a mágia, és gyűjtsd össze abba a pontba, ahol ki akarod ereszteni!
Megint támadott, de ezúttal gyorsabb tempóba váltott. Segíteni akar...?
Meglendítette a kardját felém, mire felugrottam, és a fegyver életlen részét ugródeszkaként használva elrugaszkodtam a fémtől, Autle háta mögött érve földet. Nem hagytam, hogy megforduljon, kibuktattam. A meglepettségét kihasználva kimartam a kezéből a kardot, földhöz szorítottam a testét, a penge hegyét pedig a hátához érintettem.
- Csináld! Képzeld el, ahogy elárasztja a tested a mágia! Ha elég erősen koncentrálsz, képes leszel varázsolni!
Mély levegőt vettem, egy kicsit benntartottan, és szaggatottan kifújtam. Lehunytam a szemem, és minden bizonytalanságot kiűztem a fejemből.
Sikerülnie kell!
Azt tettem, amit Autle mondott. Végig néztem magamon lassan, mintha ezzel a mágia útját követném. Ezt folyamatosan megismételtem, de semmi nem történt. Minden egyes alkalommal éreztem, hogy valami létrejön, de azonnal el is tűnt.
Gyerünk!
Újabb sikertelen próbálkozás. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet.
Gyerünk már...!
Még egy. Bosszankodva a földbe ütöttem.
Kérlek...
Már kezdtem feladni, amikor megéreztem egy szikrát a testemben. A Rux izzani kezdett, az ujjvégeimbe pedig egyre erősödő, különös bizsergés költözött. Reménykedve még egyszer elképzeltem a folyamatot, és mikor a kezemhez értem, tűz lobbant ki belőle, pillanatok alatt körbeölelve a pengét. Ijedtemben felsikoltottam, leugrottam Autleról, a kardot pedig eldobtam. Amint megszűnt az érintkezés, a lángok is eltűntek. Sokkolva néztem le a még mindig égő kezemre, és talán azt találtam a legfurcsábbnak, hogy nem sebesített meg, és nem is fájt. Autle lassan feltápászkodott, és kihúzva magát, rám nézett.
- Valóban mágus vagy, Elisa Morgan - mintha egy halvány mosoly jelent volna meg az arcán, de azonnal visszaváltott.
Még mindig lihegtem, rohadtul meglepett ez az egész. Az előbb én... Tényleg varázsoltam!
Hitetlenkedve felnevettem, addigra már a lángok visszahúzódtak a bőrömbe. Elképedve túrtam bele a hajamba, és Autlera emeltem a tekintetem, aki időközben elment a kardjáért.