Főnix

9. fejezet

[...] A két hét, amit edzéssel töltöttem, kész katasztrófa volt. Végigszenvedtem, és megcsináltam, de nem akarok rá emlékezni. Minden egyes nap kimerültem, és másnap hajnalban keltem, és ezzel betudtam életem legrosszabb 2 hetének.
Na mindegy, a lényeg az, hogy sikerült, és most itt állok a kastély kapujában, körülvéve az egész lovagi sereggel, a személyzettel, meg persze Elliottal és Lucassal. Lucas már kikelhetett egy kicsit a betegágyból, mert jót tett a sebének ez a hosszú pihenés. Mindenben támogatott, amiben csak tudott. Mikor fel akartam adni a kiképzést, ő volt az, aki bátorított, és ösztönzött. Elliot meg... Nos, ő is, talán még intenzívebben, mint Lucas. Szinte már anyáskodóan törődött velem.
- Vigyázz magadra – ölelt magához Lucas.
- Rendben – bólintottam.
- Elisa – szólított meg Elliot, mire felé fordultam.
A lovagok tisztelegni kezdtek, és az egyik Elliot kezébe adott egy méretes táskát.
- Váltóruhák, térkép, frissítő víz, étel, és egy kis pénz – nyújtotta oda nekem.
- Oh... Köszönöm – elvettem, és elmosolyodtam hálásan.
Elliot gondolt egyet, és megölelt. Fokozatosan erősített a szorításán, de nem fájt. Viszonoztam az ölelést, és így lehettünk percekig, míg végül megszólalt a reggeli harangszó. Elengedtük egymást, majd egy utolsó mosolyt elejtve kiléptem a kapun.
- Sok szerencsét! - kiáltott utánam Elliot és Lucas, szinte egyszerre, mire meglepetten összenéztek.
Meghatottan könnyezni kezdtem, és vigyorogva bólintottam egyet, majd elindultam. Nem néztem vissza, mert tudtam, hogy meggondolnám magam, és nem lennék képes elhagyni őket. Fájt a búcsú, de muszáj volt mennem. Valahogy a... Kötelességemnek éreztem.
Jártam az utcákat, néztem a távolban füstölgő kémények szürkés színét, ami elkeveredett a hajnalban keletkezett sűrű köddel. Ott van Ralion. A járható utak felé tekintettem, a szememmel követtem a kitaposott járatokat, próbáltam a fejemben felvázolni a lehető legrövidebb utat, de miután nem sikerült, inkább elővettem a térképet, és szétnyitottam. Mikor megláttam, azonnal elmosolyodtam. Meg volt jelölve néhány levágás, hogy könnyebben odaérjek.
Felváltva fürkésztem a térképet és a tájat. Minden annyira gyönyörűen nézett ki! A magas hegyek mögül kivillantak a nap sugarai, melengető árnyékba borítva a környéket. Néhány madár vidáman repkedett körülöttem, a vastag hótakaró csillogva mutogatta magát a dombokon szétterülve. A levegőben kavargott a lassan közeledő tavasz frissítő illata, a fák ágain apró rügyek üldögéltek. Teljesen megbabonázott a látvány.
Az út sokkal rövidebb volt, mint gondoltam, alig volt másfél óra, és megérkeztem Ralionba. Az emberek nyüzsögtek, a város szinte fénylett az élettel teli utcáktól. Kértem egy kis útbaigazítást, hogy merre találom a legforgalmasabb fogadót, ahol tudnak információval szolgálni. Segítettek is, és egy majdnem-eltévedés után szerencsére megtaláltam. Benyitottam, megtöröltem a küszöb elé fektetett átázott rongyba a hótól fagyos csizmám talpát, és köszöntem.
- Szép napot!
- Isten hozta! - hajolt meg kissé, amit kicsit furcsálltam, de elsiklottam felette.
Megindultam a pult felé, közben egy kicsit körbenéztem. Asztalok helyezkedtek el szétszórtan a tágas helyiségben, mindegyiknek a közepén egy apró menüs lap ágaskodott a deszkákból összeállított plafon felé. A legtöbb asztal foglalt volt, agyontetovált, izmos férfiak iszogattak vagy társaságban, vagy egyedül. A falra felszegezett polcokon üdítők és különböző márkájú sörösüvegek sorakoztak fel magasság szerint. A falon értelmetlen képek lógtak, a közösségi táblára nagyrészt eltűnt személyekről szóló újságos értesítéseket szúrtak fel.
- Segíthetek? - kérdezte.
- A tulajjal szeretnék beszélni – válaszoltam.
- Csak tessék, kérdezzen – tárta szét a karját.
- Oh, remek! A mesterséges mágust, Ann Kellyt szeretném megtalálni.
- Milyen célból? - a szemei kicsit összeszűkültek.
- Meg szeretném kérni valamire – igyekeztem nem sokat fecsegni a tervről.
- Hm, értem... Sajnálom, nem tudok semmit – a mosogató felé fordult, és elkezdte törölgetni a tányérokat.
Tisztán látszott, hogy hazudik, és nem volt nehéz kitalálni, hogy mit is kér az információért cserébe, ezért levettem a hátamról a táskát, és kivettem a kis zsákot, amiről azt feltételeztem, hogy pénzt rejt.
Mikor szétnyitottam a közepes méretű erszényt, majdnem elájultam. Hisz ez rohadt sok pénz!
A pénzköteg tetején helyezkedett el egy papírdarab, összehajtogatva. Remegő kézzel kivettem, és szétnyitottam. Egy szöveg volt rajta: „Ez a város ajándéka Neked. Tudomásukra jutott, hogy bosszút akarsz állni apámért, ezért összegyűjtöttek 100000 dollárt, ezzel kívánva szerencsét. U.i.: Ne idegeskedj miatta, visszafizetjük majd nekik. Elliot."
Még hogy ne idegeskedjek rajta! Ez 100000 dollár! Huh... Oké, le kell nyugodnom! Ez a helyzet most fontosabb, mint hogy ezen rágódjak! Csak úgy kell tekintenem a pénzre, mintha jelentéktelen lenne. Higgadj le, Elisa...!
Idegesen kibogarásztam belőle 20 dollárt, és odacsúsztattam a pultra.
- Így se emlékszik semmire? - kérdeztem, bár a hangom még kicsit bizonytalan volt.
A szeme sarkából vetett rá egy pillantást, de nem válaszolt. Pff... Kapzsi. Előhalásztam még 20 dollárt, de még mindig nem volt hajlandó figyelemre méltatni, ezért végső ajánlatként egy utolsó 20-ast tettem az eddig összegyűlt pénzhez. Erre már letette a tányért és felém fordult.
- Ann Kelly három napja járt itt, kivett egy szobát, de tegnap elment Laregebe ismeretlen okok miatt. Ha engem kérdezel, szerintem még ott van.
Végre.
- Köszönöm – bólintottam egyet, majd kisétáltam a fogadóból, és azonnal indultam Laregebe.
Mivel még bizonytalan volt, hogy Ann ott tartózkodik-e még, ezért nem volt időm pihenni. Akaratlanul egyre jobban gyorsítottam a tempón, és tudtam, hogy ki fogok fáradni, de nem tudtam lassítani. Túl izgalmas volt ez az egész.
Elővettem a térképet, és hálát adtam azért, hogy körül-belül ugyanolyan hosszú lesz az út, mint Ralionba, vagyis nagyjából két óra és odaérek.

Egyre jobban fájt a lábam, szinte már nem is éreztem, ezért muszáj voltam leülni egy kicsit az egyik útszéli fa tövébe. Fáradt voltam. Lehunytam a szemeimet, hogy megpihenjek, de egy kicsit elbóbiskoltam. Szerencsére csak pár percig tartott, utána magamhoz tértem. A biztonság kedvéért ránéztem az órára, és csak 11:28-at mutatott a kijelző. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és vettem volna fel a táskámat a hátamra, de... Nem találtam. Kétségbeesetten forgolódtam, de nem láttam sehol.
- Ne, ne, ne, ne, ne... - fogtam meg a fejem pánikolva – Ezt nem hiszem el! - idegesen beleütöttem a fa törzsébe, de túl erősre sikeredett, ezért felsértettem a kezemet, amiből emiatt apró csíkokban vér csordogált. Felszisszentem.
Gondterhelten gondolkodni kezdtem, a fájdalom egy kicsit észhez térített. A leglogikusabb dolog az lenne, ha folytatnám az utat Laregebe, mást úgy sem tudok tenni, ráadásul már alig van 2 km-re.
Remegő lábakkal elindultam, könnyezve. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek...

Fél óra volt, mire megérkeztem Laregebe, de teljesen kimerültem. A város szélén egy szegénynegyed fogalt területet, és pont oda kerültem. Nem bírtam tovább, éhes, szomjas, és fáradt voltam, ezért összecsuklottak a térdeim, és összeestem az egyik utca sarkában. Szédültem, és rosszul éreztem magam.
- Nem itt kéne pihenned – szólalt meg valaki előttem.
Erőtlenül felnéztem az arcára, de mikor megláttam, kivel állok (vagy ülök) szemben, ledöbbentem. Rövid, kócos beütésű, de mégis tökéletes formájú éjfekete hajkorona, sötéten csillogó szemek, enyhe borosta, férfias vonások... Leonire Blake guggolt előttem fapofával.
- Leonire... - suttogtam, és nyúltam volna felé, de ekkor minden elsötétedett.
Elvesztettem az eszméletemet.