Főnix

18. fejezet - PART 1

Öt napja kergetjük Victort. Öt napja.
- Ezt nem hiszem el... - Leo a fejét támasztotta, az asztalra dőlve.
- Átkozom Ericet, amiért neki adta a gyorsaságot... - dörmögte fáradtan Nic.
- Ki az az Eric? - pillantottam fel kimerülten.
- Aki belénk ültette az erőt - legyintett Nic.
- Én ehhez nem vagyok hozzászokva - ingatta a fejét sápadtan Cedrick, és a markolatot forgatta az ujjai között.
- Uraim - lépett oda hozzánk a tulaj meglehetősen bosszúsan, de aztán megpillantva engem hozzátette - És hölgyem.
Lassan megemeltük a fejünket, és a hang forrásának irányába néztünk.
- Megértem én, hogy a világnak szüksége van magukra, de elijesztik a vendégeimet!
- Kell még pénz? - morgott Leo, a tulaj feszülten hátraugrott egy kicsit a mély, baljós hangtól.
- Nem a pénzről van szó, hanem... - Leo félbeszakította, az asztalra csapott. Pontosabban, csak kicsúszott a homloka alól a keze, és a deszka bánta.
- Kifizettük a szállást, ez nem elég? - összeráncolta a szemöldökét.
- De, csak... - kezdett volna bele a mentegetőzésbe, de aztán megköszörülte a torkát, és megemberelte magát - Követelem, hogy azonnal hagyják el a fogadómat! - a hatás kedvéért még dobbantott is, mire pár söröző érdeklődve nézett felénk.
Egymásra pislogtunk, aztán nagy sóhaj kíséretében feltápászkodtunk az asztalunktól, és összeszedtük a cuccainkat. Leo előhalászta a zsebéből a szobánk kulcsát, és a tulaj kezébe nyomta, aki értetlenül fürkészett minket.
- A szobájukban nincsenek holmijaik? - tette fel a kérdését végül.
- Vándorok vagyunk, mondhatni. Minek? - vont vállat Leo, aztán meglengette a táskáját biztosítékként, és a kijárat felé vettük az irányt.
- Viszlát! - egyedül én voltam az, aki visszafordult a küszöbről köszönni, de nem vártam meg a választ.
Tulajdonképpen, nem értettem egyet azzal, hogy csak így, szó nélkül tűrtük a kirúgást. Elvégre, egy teljes heti bért fizettünk neki, és abból még volt két nap.
- Valakinek ötlet, hogy merre keressük Victort? - kérdeztem, de nem meg se szólaltak. Leo mögött mentem, aki hirtelen megtorpant, én meg emiatt a hátának ütköztem. Kicsit magamhoz térve gyorsan elhúzódtam, és éreztem, ahogy kezd lángra gyúlni az arcom. Láttam, ahogy Leo izmai megfeszülnek, és remegni kezd. A kezét ökölbe szorította, és egyenesen meredt előre. Kibújtam mögüle, ugyanis teljesen eltakart mindent, de mikor észrevettem, hogy kit nézek, hisztérikus nevetésben törtem ki. Egy doboz állt a füvön, amiben 4 egyforma, szürke-fehér foltos kiscica nyávogott. Az egyik ember éppen őket simogatta. Az egyik ébenfekete hajú ember. Hosszú ujjú pólóját könyökig feltűrte, és sötét nadrágot viselt egy egyszerű edzőcipővel. Victor guggolt előttünk, a cicákat cirógatva, akik nagyon is örültek a jelenlétének. Leo kirobbant, bosszankodva trappolt a macskaköves úton, majd mikor Victorhoz ért, megragadta a pólója szélét a nyakánál, és felrántotta a meglepett mágust a földről. Amikor meglátta, hogy ki a fogva tartója, először ledöbbent, aztán örömében gyerekes vigyor ült ki az arcára, és meg sem várva teljesen, hogy Leo elengedje, széles karjaival átölelte társa testét.
- Ember, te direkt bújkáltál előlünk?! - végül Leo is elmosolyodott.
- Tessék? - vonta össze a szemöldökét.
- 5 napja téged keresünk, haver! - játékosan belebokszolt Victor karjába.
- "Keresünk"? - átnézett Leo válla fele, és ekkor megpillantott minket.
Tekintete megállapodott rajtam, és tetőtől-talpig végigmért. Leo észrevette, és figyelmeztetően megköszörülte a torkát. Victor feleszmélt, és zavartan pillantott társára. Leo megenyhült, és elindult felénk, Victorral a nyomában.
- Bemutatom neked Elisát és Cedricket - mutatott rám, és a mellettem álló, megszeppent fiúra.
- Aha. És ő ki? - bökött a fejével Nic irányába, mire felnevettünk.
Victor Nicholast is megölelte, aztán kezet fogott Cedrickkel és velem.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket - barátságos mosolyra húzódott a szája.
- Úgyszintén - mondtam.
- Mutass egy jó sörözőt, hogy megünnepeljük találkozásunkat! - verte hátba Leo Victort jókedvűen.
- Kövessetek! - intett, mi pedig megindultunk utána.
Az utcák zsongtak, az emberek vidáman járkáltak körülöttünk, kellemes beszélgetésbe kezdve az ismerőseikkel. A házak falai néhol frissen festettek voltak, de akadt olyan is, ami már eléggé megviselten pattogzott le. Mégis, az új és a régi ezen a helyen olyan különleges harmóniát alkotott a tenger hátterében, és a felkelő nap halvány fényében, hogy úgy tűnt, senkit sem zavar a különbség. A levegő frissen kavargott, sokkal frissebben, mint a saját városomban. Erre eszembe jutottak Ellioték. Úgy hírlett, hogy Elliot sikeres úton halad, és elég közkedvelt uralkodó vált belőle. Az emberek szerették őt. Viszont, ami még meglepőbb, hogy Lucas rettegett tábornoka lett a lovagságnak. Kiderült pár újságból, amit az elmúlt napokban olvastam, hogy képességei elképesztőek, és még így is tud fejlődni. Jogosan vívta ki az emberei tiszteletét. Egy új törvénynek köszönhetően, amit Elliot hagyott jóvá Lucas kérésére, a seregbe már nem csak férfiak léphetnek be, hanem női lovagok is szaporíthatják az ország védelmét. Az újságban zárójelesen megjegyezték, hogy Lucas találkozott egy hölggyel, akinek minden vágya volt csatlakozni, és valószínűleg ez lehetett a kérvény oka. Úgy látszik, hogy Lucas túl tudott lépni, és jelenlegi források szerint kezdett rátalálni a szerelem. Nagyon hiányoztak, és bármit megadtam volna, csak hogy láthassam őket, válthassak velük néhány szót.
A társaság megtorpant, szóval megráztam a fejem, hogy eltereljem a gondolataimat. Lesz alkalmam találkozni velük. Most itt vagyok. Megbízható társakra leltem, és ez jó dolog. Több, mint jó.
Ráadásul, mondhatni, már engem is megtalált a szerelem...
Nagyot dobbant a szívem a gondolatra, tekintetem Leora vándorolt, és halvány mosoly kíséretében léptem be a kocsmába.
A zord külső ellenére - szürke, omladozó falak, lyukas faajtó, tátongó űr a cserepek között - egész kellemes kép tárult elém bent. A helyiséget mintha félbevágták volna. Az egyik oldalon a szokásos asztalok és kényelmetlen székek helyett krémszínű műbőrfotelekkel rakták körbe az alacsonyan emelt üvegfelületet, amire szétszórtan dobálták rá a pohár alátéteket. Az ülőhelyek hamar kikoptak, így színes anyagokkal húzták át, de még így is hangulatos volt. A másik oldalon a szokott berendezés foglalt helyet magának: faasztalok, hozzáillő székekkel, de annyiból eltért a többi kocsmától, hogy a kényelem érdekében puha párnákkal igyekezték kiküszöbölni a fa keménységét. A falakat néhol leszakított, melegbarna tapéta fedte, a sérült felületeket pedig kisebb-nagyobb képekkel próbálták elfedni. A padlóra hatalmas, megviselt, sötétkék szőnyeget borítottak, amit a kocsmaszerű oldalon több helyen megszáradt vér - és sörfoltok díszítettek. A terem mindkét szélén külön bárpult fogadott, más-más stílussal rakodva. A plafonról több pislákoló lámpa világított be mindent.
- Én mondom nektek, Prusában nem találtok jobb helyet kikapcsolódásra! - fordult felénk kicsit Victor.
A két bárpult tulajdonosa a hangos dicséret miatt szerényen elmosolyodtak.
- Elég különleges a berendezés - jegyeztem meg.
- És nem is hinnéd, mennyi vendéget vonz ez! Vannak, akik a finomabb stílust szeretik, azoknak ott van a foteles részleg. Ott főleg kávékat és koktélokat árulnak. Aztán, vannak azok, akik csak jól be akarnak rúgni - nem kellett részleteznie, csak a másik oldalra mutatott.
- Tök király - bólogatott elismerően Leo.
- Nekem is tetszik - helyeselt Nic.
- Remek! - vigyorodott el Victor. - Akkor mi most berúgni akarunk, vagy kávézgatni?
- Pff, természetesen berú... - Leo hangja elhalt, amikor rám nézett. - Van velünk kiskorú.
- Nem baj, itt nem figyelnek erre túlzottan. Mellesleg, simán kinézel 18-nak - pillantott rám.
- Áh, nekem most nincs kedvem inni - fintorodott el Nic.
- Beteg vagy? - kerekedtek el Victor szemei.
- Haver, a lelkemet is kihánytam pár nappal ezelőtt! - háborodott fel.
- Hogy-hogy? - enyhült meg.
- Tengeren utaztunk - megborzongott az emlék miatt.
- Honnan?
- Thellowból.
- Minek?
- Téged kerestünk.
- Miért?
- Ez kezd idegölő lenni - hajolt hozzám Leo, mire kuncogni kezdtem.
- Üljünk le, és elmagyarázzuk - mondtam végül.
Miután hajlandóak voltak leülni a helyiség kifinomultabb részébe, rendeltünk magunknak. Amíg várakoztunk, úgy döntöttem, belekezdek, de mikor szólásra nyitottam a számat, Victor megelőzött.
- Egyébként, hogy-hogy így együtt? Újra összejön a csapat? - megtámaszkodott a térdén.
- Mondhatni... - válaszolta Leo. - Elisa keresett meg minket. Pontosabban, engem. Én meg Ann-nel megtaláltam Nicet.
- Ann? Mi van vele? - lelkesült fel.
- Jól van, szerencsére - mosolygott.
- Akkor jó. Na és... - meglepően gyorsan kihozták a rendelésünket, és miután beleivott a kávéjába, felém fordult. - Miért kerested a mágusokat?
Leo nem szándékozott helyettem válaszolni, ezért megtettem én. Elmeséltem neki az előző király elleni merényletet, amiben Aaron segédkezett, és röviden az Axeinben történteket is elmondtam. Végül, rátértem a tárgyra, miszerint meg akarom ölni Aaront, viszont ez csak a mágusok segítségével lehetne kivitelezhető. A beszédem alatt mélyen koncentrált, és a padlót fürkészte, emésztve a hallottakat. A mondandóm végén felsóhajtott, és zavartan megvakarta a tarkóját. A hangulat jelentősen csökkent, a légkör pedig egyre feszültebbé vált.
- Szóval... Gondolom, azt akarod, hogy én is csatlakozzak hozzátok. Igazam van? - a hangja rekedt volt.
Vonakodva bólintottam.
- Értem... Nos, igazság szerint, ezt át kell gondolnom. Aaron az egyetlen ember, akitől tartok. Hozzáteszem, jogosan.
- Megértem.
- Ann nemet mondott? - pillantott rám.
- Igen - húztam el a számat.
- Hah... Talán egyedül neki van esze - nevetett fel gúnyosan. - Adj egy kis időt átgondolni.
Belegyezően lesütöttem a szemeimet, és onnantól csak a kávémmal foglalkoztam. A téma másra terelődött, de nem nagyon figyeltem, hogy mire. Körülöttem mindenki nevetett, még Cedrick is, de én nem hallottam semmit. A dolgokat lelassítva éltem meg, és nem tudtam megmozdulni.
A velem szemben lévő folyosót néztem, amiből még kettő nyílt. A végén egy emberarc formájú váza magasodott, és úgy éreztem, figyel. Egyre csak koncentráltam, nem hagyott nyugodni. A szemeken kékes fény suhant át, és a falon áthaladó paca szerű árnyék árulta el, hogy van ott valami. Azonnal felpattantam, mire az összes tekintet rám szegeződött. Pánik öntött el, amikor felismertem a kék árnyalatot. Aaron lényei. Egész testemben remegtem, de nem hagyhattam futni.
Felrántottam Leot, aki a legközelebb volt hozzám, és húzni kezdtem. Időközben a többiek is értetlenül követtek. Rohantam a folyosón, a társaimmal a hátam mögött. A szívem hevesen vert, befordultam abba az irányba, amerre tartott az árny. Egy kopott ajtón rontottam be egy koromsötét, hatalmas terembe, a helyiség végében pedig kék fény villant. A lámpák felkapcsolódtak, és mikor megpillantottuk, ki áll velünk szemben, megfagyott a levegő. Aaron meglehetősen dühösnek és összezavartnak látszott, ez pedig csak fokozódott, mikor tekintete megállapodott rajtam.
- Te! - mutatott rám izzó szemekkel, és egy pillanat alatt ott termett előttem, a nyakamat markolászva.
Kétségbeesetten kapálóztam, próbáltam szabadulni, de nem eresztett, helyette elemelt a talajtól pár centire. Éles fájdalom költözött a mellkasomba a levegőhiány miatt, fojtott nyögések hagyták el a torkomat. Ekkor penge suhant Aaron karja felé, és még épp időben rántotta el a végtagját. Hátrébb ugrott, és felmérte a csapatot. Gúnyos vigyor jelent meg az arcán.
- Oh, a mágusok! Újra együtt a csapat? Nem kapott választ, csupán néhány szúrós pillantást.
- Mit keresel itt? - egyedül Leo volt, aki meg mert szólalni.
- Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá.
- Felőlem így is játszhatjuk! - vont vállat vakmerően, majd indulatosan a zsebébe nyúlt, és villámgyorsan dobott el 4 hajszálvékony tűt Aaron irányába.
Bosszankodva intett a közeledő csapás felé, mire a kis kék lények védőpajzsként szolgálva suhantak elé. Nic már mozdult is, össze-vissza cikázott a teremben, a karját rengeteg villám vette körül, és azzal vágta gyomorszájon Aaront, aki megrázkódott az elektromosságtól, és térdre ereszkedett. Dühödten villant a szeme, és megragadta a fölötte álló Nic nyakát, majd meg sem várva a következő lépésünket, hihetetlen erővel hajította a falnak, ami megrepedt, és Nic után hullott le a földre. Leo és Victor már indult a segítségére, Cedrick is előkapta remegő kezekkel a kardját, mikor Aaron odasuhant Nichez, közben a feje fölött fekete lyuk keletkezett, belenyúlt, és kihúzott egy óriási pengét. Felénk suhintva kékes lökéshullám taszított minket hátra, és kihasználva ezt, könyörtelenül átdöfte Nic hasán a pengét. Fájdalmasan felordított, mi pedig ekkor nyertük vissza egyensúlyunkat, de lefagytunk. A szenvedő Nic felébresztett bennem valamit, és - még magamat is meglepve - én támadtam először. Fegyverem nem volt, de nem is kellett: a tehetetlen méregtől lángolt a testem, olyan vadul, mint még soha. Eltorzult tekintettel estem neki Aaronnek, aki mikor felém suhintott a kardjával, védekezően a fejem fölé emeltem a karom, és növeltem a tűz erejét. A penge pillanatok alatt olvadt meg, és két darabban koppant a padlón. Aaron szemében kihívás villant, vett egy mély levegőt, a bőrén pedig repedések jelentek meg, amikből kék fény távozott. Lendületet vettem magamon, és két kézzel csapódtam az övéinek. Összekulcsolt ujjakkal alakult ki köztünk az erőpróba, a levegő vibrált körülöttünk.
- Hah! - a nevetés inkább nyögésnek hangzott - Nem is vártam kevesebbet a testvéremtől!
Elkerekedtek a szemeim, az izmaim kissé elernyedtek, de még ennyi is elég volt neki, meglökött, és jól irányzott rúgással a földre terített. Felém tornyosult, és ugyanúgy, mint Nicet, a nyakamnál fogva hajított el. Felkiáltottam, és összeestem. Leo odasietett hozzám, Victorék meg Nicet próbálták életben tartani.
- Elisa, állj fel! - hallottam Leo hangját, de csak a fejemet emeltem meg.
- Az előbb... Mit mondtál? - a hangom remegett, Aaron pedig megtorpant.
- Jól hallottad. Túl ismerős voltál nekem, így kicsit utána néztem. A húgom vagy - a szavai tőrként martak belém.
De hisz ez lehetetlen! Nem, nem lehet!
Leo teste megfeszült, a kezei ökölbe szorultak.
- Nem... - suttogtam magam elé.
Lángra lobbantam, de a tűz ezúttal bizonytalan és irányíthatatlan volt. Megégette Leot is, aki felszisszenve kapott az égett felülethez. Aaron feldúltan lépkedett felém, Leot a kék lények a falhoz szorították, így nem tudta megakadályozni, hogy Aaron a hajamnál fogva rángasson fel a földről. Úgy mozogtam, akár egy rongybaba, képtelen voltam tenni bármit is.
- Igen, engem is eléggé meglepett - túlságosan közel hajolt az arcomhoz.
- Engedj... - nyöszörögtem.
Egy másodperc töredékére meglágyult a tekintete, de aztán újra felvette rideg külsejét, és elengedett.
- Ne álljatok az utamba! - sziszegte, majd terjedő kék köd ölelte körbe az alakját, és eltűnt.
Leo kiszabadult, és azonnal rázogatni kezdte a vállam. Szólítgatott is talán, de nem figyeltem. Egyszerűen csak próbáltam feldolgozni a tényt, miszerint a legnagyobb ellenségem a testvérem is egyben.