Főnix

2. fejezet

Fáradtan ébredtem, és ahogy kinéztem a tél miatt jégvirágos ablakon, eszembe jutott, hogy Duggie már odakint van, feltehetőleg Sarah sírjánál.
Felpattantam az ágyból, magamra vettem a ruháimat, összeszedtem Duggie ételét és elindultam a sír felé. Attól, hogy elment, nem hagyhatom meghalni.
A hóban taposva lépkedtem céltudatosan, egyre közelebb kerülve a sírhoz. Abból az irányból meghallottam egy nyüszítést, és szinte azonnal tudtam, hogy ez a kutyám lesz. Futásnak eredtem kétségbeesetten, majd mikor odaértem, ledermedtem. A véres Duggiet éppen egy csapat farkas harapdálta, de mikor észrevettek, úgy látszott, már inkább rajtam akarták kipróbálni a fogaikat.
- Basszus – sziszegtem, és felkaptam egy vastagnak tűnő ágat a földről, majd össze-vissza kalimpálni kezdtem vele.
Erre a farkasok feldühödtek, és nekem ugrottak. Meglendítettem az ágat, és az egyiket el is találtam, de emiatt a többi vérszomjasabban támadt rám. Remek. Ügyetlenül hadonásztam a nem túl erős fegyveremmel, és gyengeségemnek meg is lett az ára: az egyik belém harapott, mire felüvöltöttem, mert nem akart elengedni, a foga meg egyre jobban belemélyedt a húsomba. Amíg az egyikkel voltam elfoglalva, addig a másik is támadásra készen rám ugrott, de a bokorból hirtelen előtört egy hófehér ló, a rajta lévő fekete köpenyes ember meg előrántotta a kardját, és konkrétan felnyársalta a farkast.
Fekete Köpenyes...?! Nem, nem lehet... Megmentett. A Köpenyesek nem ilyenek.
Lerázta róla egyszerűen, aztán leugrott a lóról, és a többit is elintézte. Már éppen Duggiet akarta leszúrni, mikor ellenkezni kezdtem.
- Ne! Őt ne!
Rám nézett, a szél pedig belekapott a kapucnijába, és legördült a fejéről. Kivillant szőke haja, és tengerkék szeme. Szőke herceg fehér lovon, mi?
- Nem fogja túlélni, túl mély a harapás. Amellett, kisasszony, szerintem inkább saját magával kéne foglalkoznia, különben a végén még nem csak a farkasok holtteste fog itt feküdni, hanem az ön vérveszteségben elhunyt lénye is.
Lenéztem a karomra, és valóban eszméletlenül vérzett, de abban a pillanatban nem tudott érdekelni, ezért felálltam.
- Duggie az én kutyám! - szóltam rá újból, mikor ismét lendítette a kardját.
Felém fordult.
- Azt akarja netán Kegyed, hogy „Duggie” hiába szenvedjen?
- Nem, én...
- Nem fog túlélni egy ilyen harapást, mindegy, meddig várok. Inkább véget szeretnék vetni az életének, hogy ne érezzem több fájdalmat.
Szíven ütött ez a mondat. Duggie épp elég fájdalmat élt már meg Sarah halálakor...
Mire feleszméltem gondolataimból, a férfi kardja már Duggie testében volt, a kutya utolsó tekintete pedig hálásan nézett gyilkosára. Szemembe könnyek szöktek, amik azonnal le is gördültek az arcomon. Letérdeltem a kutya teste mellé, és megsimogattam a hótól nedves, vér áztatta bundáját. Talán így tényleg jobb lesz neki, Sarahval...
- Jól van? - kérdezte tőlem a férfi.
Megtöröltem a szemeimet szipogva, és felé fordultam.
- Őszintén? Nem éppen – nevettem fel fájdalmasan. Egyrészt fájt a kutyám halálának tudata, másrészt a sebem is égetett.
- Szeretné, ha elvinném az otthonomba, ellátni a sérülését? Remek a személyzet – ajánlotta fel.
Egy pillanatra megakadtam a „személyzet” szó hallatán, de aztán megráztam a fejemet.
- Nem, köszönöm. Megleszek.
- Nem hinném – ráncolta össze a szemöldökét – Jöjjön – nyújtotta felém a kezét, amit egy kis idő után végül elfogadtam.
Megfogta a derekamat, és felrakott a lóra, de ő nem szállt fel, helyette inkább ő vezette. Azta, micsoda úriember! Egy ideig csak a tájat figyeltem, felváltva gondolva a halott kutyára és a szintén halott Sarahra, és csak azt vettem észre, hogy a ló megáll. A kastély előtt.
- Mi a... - suttogtam magam elé.
- Baj van? - kérdezte rám nézve a férfi.
- Te... - kezdtem bele, de aztán kijavítottam magam – Ön... A herceg?
Elmosolyodott.
- Nem ismert fel? Valóban én vagyok. A nevemet azért tudja kegyed, ugye?
És én meg azt hittem, hogy Fekete Köpenyes!
- Ööö... Hát... Biztos hallottam már korábban... - mondtam kínosan. A francba! Nem ismerem fel a saját országom hercegét! Ez annyira égő!
- Haha! Semmi gond, ne érezze magát kellemetlenül, kérem! XXXVIII. Elliot Aspareta a nevem, az ország hercege.
- Elliot Aspareta... - memorizáltam a nevet – Bakker! Olyan udvariatlan voltam ve...Önnel!
- Igazából, tetszett, hogy valaki nem a címem miatt beszélget velem. Furcsa volt, de meg tudnám szokni – mosolyodott el – Viszont, ha nem bánja, akkor a lovamat vissza vinném az istállóba, velem tart?
- Persze – egyeztem bele azonnal.
Leszálltam a lóról, és elindultunk a királyi palotába. Ha valaki azt mondja nekem, hogy ma itt fogok sétálni az ország hercegével az oldalamon, tuti hülyének néztem volna. Ez egyszerűen elképesztő! Úgy tűnt eszébe jutott valami, mert tágra nyitotta a szemét, és lenézett a még mindig vérző karomra.
- Egek! Először a sebét kell ellátnunk! A lovat rábízom valakire – intett egyet a hozzánk legközelebb álló őrnek, mire az rögtön ott termett, és elvezette az állatot valamerre, mi pedig bementünk a palotába.
Amint kitárult előttem az ajtó, ledöbbentem.
- Azt a rohadt... - néztem körbe, aztán mikor rájöttem, hogy mit mondtam, elpirultam, és a herceg felé néztem, aki kicsit kuncogott. Remek. Hülyét csináltam magamból előtte, megint.
- Mr. Aspareta! - sipított egy vékony, női, idős hang, aztán fel is tűnt egy fal mögül, eleinte sietős léptekkel közeledve hozzánk, aztán mikor meglátott engem, egyre jobban lelassult – Ki ez a fiatal hölgy? - kérdezte értetlenül, de kedves hangnemben.
- Az erdőben találtam rá, megtámadták a farkasok – válaszolta, és egy kicsit kihúzta a pólóm alól a vérző karomat – Miért oda rejtette? - fordult felém.
- Hát... Hogy ne vérezzek össze semmit – húztam össze magam.
- Kedvesem, megkérnélek, hogy mikor királyságunk hercegével beszélsz, nézz rá! - oktatott ki a nő.
- Elnézést – harapdálni kezdtem az ajkaimat, kínosan éreztem magam.
- Miss Argein, megkérhetnélek, hogy kísérd el a hölgyet a gyengélkedőre? - kérdezte a herceg.
- Persze, felség – hajolt meg kissé, aztán intett nekem, hogy kövessem. Van egy olyan érzésem, hogy nem annyira bír.
A magassarkújának kopogásának hangja töltötte be a folyosót, az én tornacipőmmel pedig igyekeztem minél halkabban lépkedni, ami sikerült is. Annyira a hangokra figyeltem, hogy nekimentem a nőnek, aki időközben megállt.
- Elnézést – motyogtam, de nem válaszolt, helyette kinyitotta az előtte lévő ajtót, és bement, aztán én is ugyanezt tettem.
- Doktor! - szólt a rendelőféleségben lévő fehér ruhás középkorú férfira a nő – Ellátná, kérem?
- Ez az orvos feladata – bólintott mosolyogva – Gyere ide, kislány – intett oda magához.
Nem vagyok annyira kicsi...
Felhúzta lassan a pólóm ujjának szárát, és felszisszent.
- Csúnya seb. Hogy szerezted? - kérdezte, és megfordult, és néhány kötszert meg fertőtlenítőt tett az ölébe, letörölte egy fehér, kissé nedves kendővel a vért, és eszméletlen gyorsasággal összevarrta és bekötözte. Időm sem volt előtte válaszolni a kérdésre.
- Az egyik farkas megharapott az erdőben – vontam meg a vállam.
- Nem lehet ezt ilyen könnyen venni! Komolyabb bajod is lehetett volna! - tett szemrehányást.
- Legközelebb majd jobban vigyázok – válaszoltam kedvtelenül.
- Rendben – mosolyodott el – Szeretnél itt maradni a gyengélkedőn, vagy inkább körbenéznél a kastélyban?
Felcsillant a szemem.
- Tényleg megtehetem?
- A herceg hozott ide, nem? Biztos szívesen körbevezetne. Ha megkéred, biztos, hogy nem mond nemet.
- Gondolja? - vontam össze a szemöldökömet bizonytalanul – Nem hiszem, hogy a királyság hercege pont velem akarja tölteni a szabadidejét.
- Hát, én csak abban vagyok biztos, hogy nem mindenkit hoz fel a herceg ide – kacsintott rám.
- Akkor... Talán megpróbálom. Remélem nem fogok totál hülyének tűnni... - elpirultam, amint a mondat végére értem. Valószínűleg itt nem szokás ez a fajta beszéd.
- Felesleges zavarba jönnöd, attól, hogy a kastélyban dolgozom, még ember vagyok, teljesen normális a szókincsed – nevetett fel, én pedig egy kicsit megkönnyebbültem.
Szimpatikus ez a férfi. Közvetlen, és biztató.
- Na, menj akkor – nézett rám barátságosan.
- Rendben. Köszönök mindent – intettem neki, ő pedig viszonozta ezt a gesztust.
Kiléptem az ajtón, vettem egy levegőt, és végigsétáltam a hosszú folyosón. Mikor kiértem a hatalmas előtérbe, tanácstalanul forgolódni kezdtem.
- Kisasszony – szólított meg valaki.
Megpördültem ijedtemben, és az előbbi nő méregetett lenéző tekintettel. Felidegesített.
- Hazamehetne, mivel már ellátták a sebét.
- De... Ööö... Hát, az a helyzet, hogy...
- Hogy? - vonta fel a szemöldökét.
- A...Az orvos azt mondta, hogy körbenézhetek a kastélyban, ha szeretnék...
- Valóban? - bólintottam egyet – Nos, én a felettese vagyok az orvosnak, és én azt mondom, hogy nem nézhet körbe. Nevetséges! Miért kéne egy egyszerű városbelinek megadnunk azt a kiváltságot, hogy azokat köveket járja, amiken az uralkodók közlekednek?! - felemelte a hangját – Épp eleget mocskolta be a levegőt kegyed, kérem, távozzon!
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Nem bírtam tovább, muszáj volt visszavágnom, kastély ide, vagy oda!
- Egyszerű városbeli vagyok, ez igaz! De ember! Ugyanúgy, mint te! - a tegezés miatt bosszúsan kapkodni kezdte a levegőt, és tetszett, hogy fel tudtam ennyitől bosszantani – Amúgy is, akkor minek az évente megrendezésre kerülő nyílt nap a kastélyban? Ha ennyire zavar téged a bűzöm, amivel „bemocskoltam a levegőt”, akkor arra is van megoldás! - kitrappoltam a kertbe, ahol volt egy rúd a kimosott ruháknak, onnan leszedtem egy csipeszt, visszamentem és a nő orrára csíptem.
Sipítozni kezdett, én meg bosszúsan, de egyben elégedetten odalépkedtem a hatalmas ajtóhoz, utoljára megfordultam, és hanyagul meghajoltam.
- Elnézést a zavarásért – mondtam gúnyosan, majd kitártam az ajtót, és olyan gyorsan elhagytam a kastély területét, hogy a kint álló őrök csak meglepetten pislogtak utánam.
Ekkora bunkó nőt! Teljesen felcseszte az agyam!
Dühösen sétáltam a város utcáin, megcélozva az otthonomat. Számtalan embernek mentem neki véletlenül, de nem volt kedvem bocsánatot kérni miatta. Alapjáraton viszonylag kedves és illedelmes vagyok, de ilyenkor jobb, ha nem szól hozzám senki.
Mire megérkeztem a házamhoz, nagyjából lenyugodtam. Előkerestem a kulcsomat, behelyeztem a zárba, elfordítottam, majd a kattanás jelezte a szabadon használhatóságát, ezért beléptem. Lucas szokás szerint ott feküdt a kanapén, amit mindig is szokott, amikor otthon unta magát. Kapott már pótkulcsot is, mert egyszer csak meguntam, hogy a könnyen megmászható fa és az elmozdult cserepek segítségével mászott be hozzám.
- Mizu? - kérdezte, de nem fordult felém, ehelyett tovább nézte a kedvenc sorozatát, és pattogatott kukoricát evett.
- Reggel elmentem Sarahhoz, mert ott volt Duggie, de megtámadta őt egy csapat farkas, akik engem is megharaptak, de akkor a segítségemre sietett a herceg, és elvitt a palotába, de ott felbosszantott egy nő, és úgy viselkedtem, hogy soha az életben nem megyek a kastély közelébe – magyaráztam, és kíváncsi voltam a reakciójára.
- Aha, az j... - akadt meg, aztán felpattant, az ölében lévő tál pedig felborult, és a sós kaja beborította a padlót. Tegnap takarítottam... - Várj, mi a halál?! - nézett rám kitágult szemekkel – Kamuzol? - elnevettem magam.
- Nem, ez az igazság – sóhajtottam fel, és miután a levett kabátomat felakasztottam a fogasra, letelepedtem mellé a kanapéra, és felhúztam a lábaimat – Duggie viszont meghalt... - meredtem magam elé, Lucas pedig eleinte hallgatott, aztán magához húzott és átölelt.
- Sajnálom – suttogta.
- Én is – töröltem meg a könnyes szemem.
- ...Na éééés... Milyen a herceg? - terelt témát, amiért hálás voltam.
- Eszméletlenül kedves.
- Hányszor égetted le magad előtte? - kérdezte mindent tudóan, amire felnevettem.
- Számolnom kellett volna?
- Akkor sokszor – röhögött ő is – És a palotával mi a helyzet?
- Hatalmas – bólogattam elismerően – Az ottani orvos nagyon rendes volt, azt is mondta, hogy körbenézhetnék, de aztán jött az az idegesítő nő, aki elkezdte nekem magyarázni, hogy „egy egyszerű városbelinek nincs arra engedélye, hogy ott járkáljon, ahol az uralkodók” - igyekeztem utánozni a hangját, ami nem sikerült, ezért Lucas nevetni kezdett.
- Megmondtam, hogy a palotai személyzet nagy része egy pöcs.
- És te honnan tudtad? - néztem rá.
- Még kisgyerek voltam, amikor elmentem sétálgatni, és a kastélynál kötöttem ki. Nem tudtam, mi az, ezért bementem oda, akkor éppen őrségváltás volt, csak a régebbi őrök egy kicsit előbb elmentek. Megtaláltak bent, abban a nagy teremben, erre kidobtak onnan, és ordítoztak, hogy mit képzelek magamról.
- Durva – mondtam.
- Hé, gyerek szemmel igen is az volt! Egy hétig rossz kedvem volt miatta! - nevetett fel.
- Elhiszem! - szálltam be én is.
Úgy döntöttünk, hogy egy kicsit még nézzük a tv-t, aztán hazamegy. Felajánlottam, hogy aludjon itt, de visszautasította azzal az indokkal, hogy otthon pizzát rendel az anyukája, ami a kedvenc étele, szóval viszonylag gyorsan távozott is, én meg egyedül maradtam a lakásban. Megint. Néztem még egy darabig a tv-t, aztán lassan álomba szenderültem.