Főnix

6. fejezet - PART 2

Izzadtan, levegőt kapkodva ültem fel az ágyban.
Percekig csak görnyedten, lehajtott fejjel kuporogtam, sírva. Miért pont most jön ez az álom?
Ránéztem az órára. 10:32?! Ilyen sokáig aludtam?! Bakker!
Felpattantam, ami miatt egy pillanatra megszédültem, de nem foglalkoztam vele. Magamra kaptam valami vállalható ruhát, aztán kiszaladtam a folyosóra. Merre is kell mennem...? Elindultam balra, de aztán megláttam Ms. Argeint, és megfordultam.
- Hát nem erre... - irányt váltottam.
Végre kiértem a nagy előtérbe. Oké, és most hova tovább?
- Segíthetek? - jött az ismerős hang mögülem.
Pördültem egyet a tengelyem körül ijedtemben, amit meg is bántam, ugyanis a herceg állt előttem mosolyogva. A francba.
- Hát... Én, ööö... - dadogtam, aztán megköszörültem a torkomat – Nem tudom, hogy merre kéne mennem.
- Miért, hova akar...sz... Menni? - kezdi megszokni a tegezést.
- Azt nem tudom – összevonta a szemöldökét – Mármint épp ezért vagyok itt, mert fogalmam sincs, hogy hogyan is működnek itt a mindennapok és hogy mit kéne csinálnom.
- Nos, ön... – kijavította magát – Te egy vendég vagy itt, szóval semmi tennivalód nincs, azt hiszem.
- Programok nélkül legyek a kastélyban? Ez tök uncsi – lebiggyesztettem az ajkaimat, aztán felfogtam, hogy mit is mondtam, és mentegetőzni kezdtem – Nem mintha nem örülnék annak, hogy itt lehetek, csak... - félbeszakított.
- Értem én, nyugodj meg – felnevetett – Akkor viszont, ha elfogadod, én tudnék neked ajánlani valamit.
- És mit? - felcsillant a szemem.
- Mondjuk azt, hogy teszel velem egy kört a palotában – mutatott körbe.
Elpirultam.
- Neked ez nem gond? - félve rápillantottam.
- Ha az lenne, nem ajánlottam volna fel. Na gyere!
Megmutatta az étkezőt, a konyhát, ahol a séf mosolyogva sütögetett az ebédre, aztán sok-sok folyosó és szoba után elérkezett a kert. Lélegzetelállítóan szép volt. A téli hó egyszerre varázsolta titokzatossá, de egyben gyönyörűvé is. Az utak mintha direkt lettek volna olyanok, amilyenek.
- Ábrázolnak valamit? - kérdeztem rá, és gondolom a herceg érhette, mire értem.
- A királyság címerét formáltuk ki vele – mosolygott – Tetszik?
- Elképesztő... - suttogtam.
Kicsit fáztam, mert nem volt rajtam más, csak egy kardigán, póló és nadrág, ezért hamar vacogni is kezdtem.
- Menjünk inkább be, a végén még megfázol – terelt be, én meg bólintottam, és újra az előtérben álltunk – Most mit csináljunk? - nézett rám.
- Velem akarod tölteni a szabadidődet? - vontam fel értetlenül a szemöldökömet. Furcsa volt ez a helyzet.
- Nem szeretnéd? - vakarta meg zavartan a tarkóját.
- De, nagyon is! Csak nem vártam volna.
Már épp elkezdtük volna tervezgetni a délelőttöt, aztán eszébe jutott, hogy el kell mennie Lucas szüleihez. Megkért, hogy menjek vele.
- Mennék, de... Nem tudom, mit szólnának hozzám, melletted.
- Szerintem nyugodtabban lennének, hogy egy ismerős arc is ott van. El ként jönnöd szerintem.
Ki tudna nemet mondani egy hercegnek...?
- Jó, megyek - egyeztem bele.
- Akkor indulhatunk is, nem?
- Most?
- Miért is ne?
Megvontam a vállam mosolyogva, aztán felkaptunk egy kabátot és elindultunk. Először az istálló felé vettük az irányt, a herceg kihozott két lovat, felszerelte őket és felém fordult.
- Próbálj meg egyedül felszállni - intett.
Mire pislogott egyet, én már fel is pattantam az állatra.
- Hű - mondta meglepetten - Volt már dolgod lovakkal?
- 4 évig lovagoltam, szóval tudom, hogy működnek a dolgok.
- Oké... Akkor mit szólsz egy versenyhez? - pajkosan elvigyorodott.
- Hm... Benne vagyok!
- Akkor kövess! Tudok ehhez egy jó helyet - a lova megindult, az enyém pedig utána. Olyan 15 percen keresztül ügettünk lassan, mire végre odaértünk ahhoz a bizonyos helyre, ahova a herceg menni akart. Mindent friss hó borított, egy lejtő tetején álltunk.
- Na szólj, ha mehet. Adok neked egy kis előnyt.
- Cöhh, alábecsülsz! - nevettem el magam, aztán megrántottam a kantárt, ezzel jelezve a lónak, hogy mehet - Akkor gyerünk! - rágyorsítottunk, és hallottam, ahogy mögöttem a herceg is követi a példámat.
Jó érzés volt vágtatni, bár fáztam. Szédülni kezdtem, de azt hittem, hogy csak a szél miatt. Tévedtem. Hirtelen hihetetlenül rosszul lettem. Csak azt vettem észre, hogy elvesztem az egyensúlyomat és dőlök le a lóról. Tompán hallottam, ahogy a herceg a nevemet kiáltja, aztán leestem a hóba. A lovam megérezte, hogy nem ülök már rajta, ezért megállt és visszajött. Láttam, ahogy a herceg gyorsan leugrott az állatról, és odarohant hozzám.
- Elisa! Elisa...! - a hangja visszhangzott a fejemben.
A halántékomra tettem az ujjaimat fájdalmamban.
- Basszus! - káromkodni kezdett - Tarts ki!
Éreztem, ahogy felemel, és rakna rá a lóra, de valamiért nem akartam. A talaj vonzott magához. A herceg mellkasára tettem a kezem gyengén.
- Rakj... Vissza!
- De... - félbeszakítottam.
- Elliot! - gondolkodás nélkül mondtam ki a nevét, mire megtorpant egy pillanatra.
- ...Miért?
- Nem tudom... Csak... Rakj le! - a karomon lévő rózsa izzani kezdett.
Bosszankodva, de engedelmeskedett. Amint megéreztem magam alatt a havat, a testem kilökött magából és külső szemlélőként figyelhettem meg az eseményeket pont úgy, mint az álmomban. A herceg a vállamat rázogatta, majd mikor fel akart emelni újból, a rózsa erősebben kezdett fényleni, mintha ellenkezett volna.
- Helló - a fülemnél éreztem a hang tulajdonosának a leheletét, mire ijedtemben megpördültem - Na, nyugi!
Egy hosszú, fekete hajú, éles tekintetű férfi állt előttem.
- Gondoltam, felveszem ezt az alakot, hogy ne csak forgolódj, mikor hozzád beszélek. Újból bemutatkoznék. A Múlt Ura vagyok, örvendek - a kezét nyújtotta, de mikor vonakodva felé nyúltam, fekete köddé vált, és villámgyorsasággal a hátam mögé került - Lassú vagy, Elisa.
Ezt még párszor megismételte, mire elegem lett és követtem a mozdulatait, aztán pont úgy fordultam, hogy meg tudjam ragadni a kezét. Meglepetten nézett először az érintkező bőrfelületekre, utána pedig rám. Elvigyorodott, aztán magához rántott, így a karjaiban találtam magam.
- Talán még se vagy olyan reménytelen.
- A Múlt Urának elég undorító szokásai vannak - dünnyögtem.
- Képzeld el magad egyedül az örökkévalóságban. Egy idő után lesznek igényeim. Rosszabbat is tudnék veled tenni - újból eltűnt, aztán felbukkant egy méterrel arrébb, a herceg és a testem felé nézve - Elég volt egyelőre ennyi, most mutatok neked valamit.
- Először szeretnék kérdezni valamit.
- Hallgatlak.
- Az előző alkalommal... Miért mutattad meg újra Sarah halálát?
- Nem volt különösebb oka. Úgy döntöttem, ideje lenne felfednem magam, ha már tudsz erről a képességről. Ez az emlék volt a legerősebb.
- Aha, értem... Na és... - félbeszakított.
- Tartogasd a következő alkalomra, csak egy kérdésről volt szó.
- De...
- Csitt! - a karja levált a helyéről és a mutatóujját a szám elé emelte, de vér helyett köd ömlött az elvileg sebesült részekből. Miután annyira megijedtem emiatt, hogy meg se bírtam szólalni, folytatta.
- Figyelj. Ez történt 20 perccel ezelőtt, mikor már nem tartózkodtatok a kastélyban.
A karja visszatért a helyére, én meg beadtam a derekamat, és nézni kezdtem a "képernyőn" lévő új képet, ami a palotában játszódott, pontosabban a gyengélkedőn. Miss Argein, a doktor, és még pár őr beszélgetett. Figyelmesen hallgattam, hogy miről volt szó.
- Akkor újra... 3 nap múlva visszük végbe a merényletet, igaz?
Merénylet...?
- Igen. Végre elérkeztünk idáig, hogy mindenki megértette a feladatot - püffögött Miss Argein.
Hirtelen véget ért, én meg kérdőn pislogtam a Múlt Urára.
- Ennyi? - kérdeztem.
- Ennyi - válaszolt egyszerűen.
- De ennek nem volt semmi értelme!
- Csak te nem látod. Többet nem segítek, innentől magadtól kell kitalálnod a lényeget.
- Te vagy a Múlt Ura, biztos nem esne nehezedre többet mutatni! - furcsa kimondani a nevét...
- Az igaz, de úgy nem olyan érdekes - vigyorgott.
- Pfff! - bosszús voltam - Kárpótlásul mondj egy nevet, hogy hogyan hívjalak.
- Már mondtam. Múlt Ura.
- Ezzel tisztában voltam, viszont túl hosszú.
- Más nevem nincs.
- Hm... Akkor adok neked egyet.
- Nem, nem fogsz.
- Emu! - találtam ki, mire összeszűkültek a szemei.
- Múlt Ura! - mondta szigorúbban.
- De az Emu is az! Az M és az U betűből jött, de kiejtés szerint Emu.
- Én egy több milliárd éves Úr vagyok, nem pedig egy földi madár! - emelte fel a hangját.
Megvontam a vállamat mosolyogva. Élveztem, hogy fel tudtam bosszantani.
- Most nekem lenne egy kérdésem.
Újra eltűnt, majd ott termett előttem, tőlem olyan öt centire. Automatikusan hátrálni akartam, de megragadta a derekamat, ezért ez lehetetlen volt.
- Miért nem félsz tőlem? - kérdezte.
- Nem akarok félni a saját erőmtől – néztem rá komolyan.
Ez az igazság. Milyen gáz lenne, ha paráznék minden egyes alkalommal!
Pár másodpercig csak álltunk mozdulatlanul, aztán véglegesen köddé vált, és már csak a hangját hallottam.
- Gondolkodj a múlton, amit mutattam! Végzetes lesz, ha nem jössz rá a jelentésére a naivságod miatt.
Visszakerültem a testembe és kipattantak a szemeim. A herceg fölém tornyosulva támaszkodott, én meg elpirultam a közelsége miatt. Ijedtében felkiáltott, aztán észbe kapott.
- J-jól vagy? - felsegített a földről.
- Igen, csak... - a fejembe hasított valami, mikor megpróbáltam elmondani, hogy mi történt.
Mikor újból megpróbáltam, a fájdalom csak erősödött. Úgy látszik, nem beszélhetek róla senkinek.
- ...Csak egy kicsit megszédültem – mosolyodtam el.
- Ha csak ennyi lenne, nem ájultál volna el.
- Ma még nem ettem semmit – rosszul éreztem magam, hogy hazudnom kellett, de nem tudtam elmondani az igazságot.
- Akkor ezt orvosolnunk kell. Nem merlek már egyedül lóra ültetni, de korlátozni se akarlak, szóval úgy megfelel neked, ha szorosan mellettem jössz?
- Ha neked sem gond...
Felültem a lóra, az előbbi rosszullétnek pedig nyoma sem volt. Valószínű, hogy a képességem mellékhatása ez.
- Először nem mehetnénk Lucashoz? - néztem rá.
- Biztos?
- Igen, és akkor ebédelhetünk mindannyian a kastélyban – mosolyogtam.
Mintha akart volna valamit mondani, de végül csendben maradt, majd elindultunk.
[…] Hamar megérkeztünk Lucas házához, és miután kikötöttük a lovakat, bekopogtunk. Lucas apja nyitott ajtót, aki mikor meglátta a herceget, teljesen ledöbbent.
- Szép napot! Bemehetnénk? - nézett rá kedvesen, Lucas apja, Mr. Smett pedig azonnal elállt az útból és betessékelt minket.
Mikor rám tévedt a tekintete, kérdőn pislogott, de én csak elmosolyodtam és leültem a nappaliban.
- Hozhatok valamit? - előttünk termett Mr. Smett.
- Nem, köszönjük. Csak önnel és a feleségével szeretnénk beszélni.
- Oh, rendben, egy pillanat - elfutott a lépcsőig, és felkiáltott – Drágám! Gyere le!
Nem kellett egy perc sem, Mrs. Smett már a földszinten is volt. Időközben Lucas is lejött, sóhajtva. Helyet foglaltak velünk szembe, aztán a herceg belekezdett a helyzetünkbe. Azt mondta, hogy mivel elvesztettem a házamat, ezért „baráti kapcsolatunk” miatt befogadott engem a palotába, viszont annak érdekében, hogy könnyen meg tudjam szokni az új környezetet, javasolt, hogy olyan emberek vegyenek körbe, akiket szeretek és akikben megbízom, ezért azt szeretné kérdi Mr. és Mrs. Smett-től, hogy engedjék Lucast a palotában lakni mától. Látogatási engedélyt is ígért, és mindezt olyan választékos szókinccsel és hivatalos, mégis barátságos hangnemmel magyarázta el, hogy teljesen elképedtem rajta.
Mikor befejezte, ránéztem Lucas szüleire. Vonakodtak az ötlettől.
- De... Nem sok ez egy kicsit? Mármint... Elég hirtelen jött – Mrs. Smett tért magához először.
- Ez igaz – helyeselt a herceg. Nem próbálta befolyásolni őket.
Elhallgattak, úgy látszott, hogy vívódnak.
- Beszélhetnék a feleségemmel... Négy szem közt? - állt fel Mr. Smett.
- Csak tessék – intett a herceg, aztán Mrs. Smett is felpattant, majd kiment a férjével a konyhába.
A herceg összegörnyedt, és sóhajtott egyet.
- Jól vagy? - néztem rá.
- Persze, csak... Egy kicsit fáradt vagyok – megtörölte a szemét.
Lucasra pillantottam, aki csak elhúzta a száját, a lábával dobolt a padlón. Ezt akkor szokta, mikor izgul.
Egy idő után csak azt vettem észre, hogy hevesen mutogatni kezd. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet.
- A herceg! - suttogta, és ekkor megéreztem. A herceg feje a vállamnak főlt, hallottam, ahogy halkan szuszog. Elkerekedtek a szemeim, minden izmom megfeszült és akaratlanul szaporábban kapkodtam a levegőt.
Lucas szülei is betoppantak, de lelassultak, mikor megláttak minket.
- Baráti viszony, mi? - nevette el magát Mr. Smett, és meg fülig pirultam.
- Nem, csak fáradt... - zavartan megböktem – Herceg...! - felmordult, de nem mozdult – Ehehe... Egy pillanat... - megrántottam a vállam, de még mindig nem történt semmi se – Ah! Elliot!
Amint kimondtam a nevét, résnyire kinyíltak a szemei, majd mikor észrevette, hogy hol pihen, villámgyorsan felült, és egyre jobban látható volt az arcát körbeölelő pír.
- Sajnálom... - nem nézett rám.
- Semmi baj – elmosolyodtam biztatásként, megkönnyebbülve.
Így, hogy ez megoldódott, Lucas szülei a fiuk felé fordultak és sóhajtottak egyet.
- Szeretnél a palotában élni? - kérdezte Mrs. Smett lágyan.
Mindannyian Lucasra pillantottunk, ő meg megvakarta a tarkóját.
- Azt hiszem... Vagyis... Biztos vagyok benne! - kezdett felbátorodni – Igen, ott akarok lakni!
A szülők szomorkásan, de büszkén mosolyra húzták a szájukat, majd megölelték Lucast.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar ki fogsz repülni a fészekből, öcskös – Mr. Smett a könnyeivel küszködött.
- Hiányozni fogsz, kicsim – Mrs. Smett arcán már le is gördült egy könnycsepp.
- Ti is nekem – Lucas szorított az ölelésén.
Mr. és Mrs. Smett elhúzódott egy idő után.
- Segítek összepakolni – Lucas és az anyja felment a lépcsőn, mi meg hárman maradtunk lent. A légkör hirtelen feszültté vált, egyikünk sem szólalt meg egy ideig.
- Szóval... - Mr. Smett adta fel leghamarabb a „csendkirályt” - Ki kér kávét?
Erre felkaptam a fejem.
- Meglepődtem volt, ha nemet válaszolsz, Elisa – jóízűen felnevetett - Már csinálom is – elindult a konyha felé.
- Egy pillanatra! - szólt utána a herceg, mire Mr. Smett megpördült – Én is kérnék – mosolyodott el, majd Mr. Smettnek felcsillant a szeme.
- Csillogtathatom végre a tudásom! - tompán hallottuk a konyhából, mire elnevettük magunkat.
Feszült csend következett, amit a herceg szakított félbe.
- Jó dolog, ha az embernek vannak szülei, nem? Féltik a gyereküket, de azért az ő érdekeit nézik elsőnek.
- Igen, biztosan jó lehet – mosolyodtam el.
- Mi? Ezt... Hogy érted?
- Nem ismerem a szüleimet – húztam el a számat.
- Oh... Sajnálom, nem tudtam...
- Nem, semmi gond. Nem vagyok képes szomorúnak lenni emiatt, csak dühösnek. Eldobtak, mert nem kellettem nekik. Végül is, logikus.
Elhallgatott egy ideig, aztán a kezét a térdemre helyezte finoman, és rám nézett. Az érintésétől libabőrös lettem.
- Majd... Megtapasztalod a kastélyban. Ott lesz Lucas, a személyzet, apám, és... És én. Mindannyiunkra számíthatsz, oké? Mától mi leszünk a családod - csodálkozva pislogtam rá - Már ha neked ez megfelel.
- Köszönöm – húztam mosolyra a számat – Akkor... Mint családtag... Ezt ne értsd félre – nem volt ideje reagálni, mert megöleltem.
Éreztem, ahogy ledermed, és elfelejt levegőt venni, majd mikor megszokta az érzést, bizonytalanul visszaölelt, a szorításán pedig fokozatosan szorított.
- Kész a ká... - a vége felé elhalkult a hangja Mr. Smettnek, mi pedig a herceggel szétrebbentünk – Bocsánat, hogy megzavartam – pirult el.
- Nem, mi csak... - próbáltam mentegetőzni, de csak addig jutottam, hogy elnevettem magam – Inkább csak tessék idepasszolni a kávét – intettem, mire meg is kaptam.
Beszélgettünk, és idővel Mr. Smett fel tudott oldódni a herceg társaságában is. Mire elfogyasztottuk a kávét, addigra Lucas is lejött útra készen, mögötte az édesanyjával. A saját cuccaimat is vonszolta maga után.
Az ajtóban visszafordultunk még egy utolsó intésre, aztán felpattantunk a lovakra, és elhagytuk a ház területét, a palota felé véve az irányt.
Mikor odaértünk, a herceg szólt az őröknek, akik elvitték a lovakat, mi meg bementünk, és Lucas kiválasztotta a szobáját, ami a hercegével szemben volt, mivel a mellettem lévőt már más birtokolta. Ez után elsétáltunk az ebédlőig, ahol egy minimum 5 méteres svédasztal fogadott minket, ahogy körbeölelte az asztalok tömege. Az étel szinte hívogatott minket, mi pedig engedtünk a csábításnak. Miután kiválogattuk a nekünk tetsző, fogunkra való, több fogásos ebédet, helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Ahogy ültem volna le, Miss Argein éppen mögöttem jött, és véletlenül meglöktem. Nem ejtette le a kaját, csak a kését.
- Oh, elnézést - egyszerre hajoltunk le érte.
Összeért a kezünk, mire szél keletkezett, és egy apró villanás kíséretében egy látomásszerűségbe csöppentem, ahol Miss Argein fel-alá járkált a szobájában. Kihúzott egy fiókot, és egy kést emelt ki belőle. Hallottam a gyors szívverését.
- Az ország érdekében... - hangja szaggatott volt - Halál rá! - meglendítette a fegyvert, és az asztalba döfte.
A következő pillanatban megtántorodott, légzése szaporább lett, majd kiviharzott a szobából.
Visszatért a tudatom a jelenbe, a múlt mintha konkrétan kilökött volna magából. Levegőért kapkodtam, egy pillanat alatt leizzadtam, Miss Argein pedig értetlenül fürkészett.
- Valami baj van? - ijesztően kedves volt a hangneme.
Gyorsan megráztam a fejemet, ő meg csak felvette a kést a földről, és eltipegett. Csendben merengtem magam elé, összekötöttem ezt az eseményt azzal, amit Emu mutatott. Merénylet...Az ország érdekében...Halál rá... Hirtelen fejbe vágott a megoldás.
- Bakker! - ordítottam fel, az ebédlőben lévő emberek pedig mind felém fordultak, de nem foglalkoztam velük.
A király elleni merényletet azok a lovagok, az orvos, és Miss Argein fogja véghez vinni, holnap után! Hogy lehetek ennyire lassú felfogású, hogy csak most esett le?! Feltápászkodtam, és Lucasék felé fordultam. Megragadtam a karjukat, és kivonszoltam őket a teremből. A szemem sarkából még láttam, ahogy Miss Argein gyanakvóan méreget. - Elisa... Hé... Elisa! Állj már meg! - Lucas kirántotta a karját a kezem közül, mire megtorpantam - Mi ez az egész?
Sóhajtottam egyet.
- Nem mondhatom itt. A kastélyban se. El kell mennünk valami biztonságos helyre!
- Miért? - kérdezte a herceg.
Körbenéztem, és halkan belekezdtem.
- Tudom, hogy kik a... - éles fájdalom hasított a fejembe.
Sejthettem volna, még mindig nem tudom közölni. De ez nem állíthat meg! Tudatnom kell velük valahogy!
- Gyertek! - megindultam a szobáink felé, ők meg vonakodva követtek.
Berontottam a sajátomba, Lucas is bejött, a herceg viszont a küszöbön megállt.
- Bemehetek? - pillantott rám, én meg behúztam. Nem volt időm illedelmesnek lennem.
- Üljetek le - beletúrtam a hajamba gondterhelten.
Gondolkodtam a megoldáson, hogy hogyan tudnám közölni velük anélkül, hogy szétrobbanna a fejem. A legegyszerűbbel próbálkoztam megint.
- Tudom, hogy kik a - megint a fájdalom - A... - térdre estem, de erőt vettem magamon - A merénylők! - végre kiböktem a lényeget, de emiatt majdnem elvesztettem az eszméletemet.
Lucas és a herceg döbbenten pislogott, és egy pillanat alatt előttem termettek.
- Kik? - bújtak bele az arcomba egyszerre.
Felszisszentem újra, mikor bele akartam kezdeni.
- Fáj, mikor megpróbálod elmondani? - helyezte a vállamra a kezét Lucas.
Bólintottam egyet lassan.
- Próbáld meg leírni! - vetődött fel az ötlet a herceg részéről.
- Hát, próbáljuk meg...
Elém raktak egy lapot és egy tollat, viszont mikor megfogtam az íróeszközt, elsötétedett minden.
- Hali - megint a fülemnél éreztem egy ismerős hangot, én meg ijedtem megpördültem.
- Az ég szerelmére, Emu! - összeszűkültek a szemei.
- Múlt Ura - javított ki ingerülten.
- Jó, az most mindegy! Miért vagy itt?
- Hogy elmondjam, ne próbálkozz elmondani a hercegnek és a kis barátodnak azt, amire rájöttél. Azt akarom, hogy te magad oldd meg a helyzetet. Ha megölni nem is foglak, kómába helyezhetlek a merénylet kezdete előtti 5 percig, ha nem vagy képes tartani a szádat.
- Egyedül oldjam meg? - vontam fel a szemöldökömet - Ömm, nem tudom, hogy tisztában vagy-e vele, de én 17 éves kamaszlány vagyok! Nem vagyok képes arra, hogy megakadályozzak egy merényletet!
Megvonta a vállát.
- Az már nem az én bajom. Nem fogom engedni, hogy elmondd nekik. Ha lenne egy kis eszed, rájönnél, hogy ez egy jó megoldás. Ráadásul gyenge vagy, azt akarom, hogy megerősödj.
- Mármint? - tettem karba a kezeimet.
Köddé vált mellőlem, aztán előttem termett, tőlem olyan 10 centire.
- Tegyük fel, elmondanád. Szerinted mi következne abból? Várj, segítek: káosz. Azok ketten körbekürtölnék, és mi lenne, ha forrófejűek lennének? Ezt is megmondom: nem tudnád megállítani őket, és előbb halnának meg, mint a király.
- De...
- A-a! Nincs de! Nem fogod elmondani nekik, mert én fogom megakadályozni! Világos voltam? - közelebb hajolt, én meg ingerülten ellöktem magamtól.
- Jó, felfogtam! - tártam szét a karjaimat – Na, engedj ki innen! - dühös voltam.
Néhány másodpercig csendben volt, de aztán felsóhajtott.
- Nézd, lehet, hogy úgy tűnhet, én vagyok a rossz, amiért ezt csinálom, de a te érdekedben teszem.
- Mit? Azt, hogy korlátozol?
- Mi? - nézett rám.
- Nem engeded, hogy tanultak a hibáimból, irányítani akarsz.
- Elisa, én... - félbeszakítottam.
- Nem kell semmit se mondanod! Felfogtam, oké? Tartom a számat. Most engedj innen! - fordítottam el a fejem.
- …Rendben. - köddé vált, és rövidesen visszatértem a testembe.
- Elisa! - Lucas a vállamat rázogatta, én meg lassan felemeltem a fejem – Ah, hál' Istennek! Már azt hittem egy pillanatig, hogy komolyabb a baj! Annyira aggódtam érted! - megölelt, a herceg meg feszengve térdelt mögötte.
Eltoltam magamtól Lucast, felváltva néztem rá és a hercegre.
- Sajnálom... Nem mondhatom el, hogy kik a merénylők – hajtottam le a fejem.
- De... Így akkor most hogy fogjuk megállítani őket? - vakarta meg a tarkóját Lucas.
- Úgy néz ki, hogy egyedül kell megoldanom – húztam el a számat.
- Egyedül? De ennek nincs semmi értelme! - állt fel a herceg.
- Igaza van! Valahogy... Célozgass rá.
„Ráadásul gyenge vagy, azt akarom, hogy megerősödj.”
A francba már, Emu...
- Nem, én... Szeretném megpróbálni... - mondtam ki remegő hanggal.
- De Elisa, ez... - kezdett be Lucas, de mikor meglátta rajtam, hogy mennyire riadt vagyok, elhallgatott.
- Nézd, én is... Rettegek ettől az egésztől. Nem vagyok biztos önmagamban, attól félek a legjobban, hogy nem fogom tudni megmenteni... Viszont vállalnom kell a felelősséget! Az én erőm miatt tudom azt, amit tudok, és meg kell tanulnom a problémáimat egyedül megoldanom! A herceg megmentett a farkasoktól, Sarah meggyógyított, Emu – értetlenül néztek rám, ezért kijavítottam magam – a Múlt Ura, aki a múltba tud vinni, segített, hogy rájöjjek a merényletre, a király befogadott, mikor elvesztettem a házam, Lucas végig mellettem állt... Mindig csak segítenek nekem, én nem tudok senkinek, és ezen változtatnom kell! Most én akarok megmenteni valakit!
A herceg lassan elmosolyodott.
- Rendben. Rád bízom apám életét – már kezdtem megörülni, mikor folytatta -  De akkor is szükséged van a segítségünkre, egyedül itt, a kastélyban nem sokat érsz.
- Hm... Ez igaz, de akkor mit kéne tennünk? - néztem rá.
- Mikor lesz a merénylet?
- Holnapután.
- Holnap ne keltsünk semmilyen feltűnést, igyekezzünk mindent a megszokott módon tenni, az sem ártana, ha elhagynánk a kastélyt.
- Ez annyiban rossz öltet, hogy bármikor változtathatnak az időponton – húztam el a számat.
- Akkor viszont meghúzni magunkat.
- Beleszólhatok? - lépett mellénk Lucas – Szerintem meg pont, hogy nem kéne meghúzni magunkat. Azt mondtad... - egy pillanatra elgondolkodott – Nem baj, ha tegezlek?
- Nem, dehogy – legyintett a herceg – De akkor már hívj Elliotnak.
- Jó, köszi – hűha, Lucas aztán gyorsan lerendezte – Szóval azt mondtad, hogy nem szabad feltűnést keltenünk, viszont ha egész nap egy szobában leszünk, akkor az már gyanús lehet. Minden menjen a normális kerékvágásba, ideje elővennünk a színészi énünket, mintha nem tudnánk semmiről.
- Most Lucas pártján állok, szerintem is ezt kéne tenni – bólogattam.
- Nos, ez tényleg reálisabb döntés – látta be a herceg – Szóval akkor ezt fogjuk tenni. Apámtól elkérhetnéd a jelvényt, ami feljogosít arra, hogy parancsolhass a lovagoknak.
- Van olyan? - csodálkoztam.
- Igen, és alapjáraton fölösleges, de ilyen esetekben azért jól jön.
- Tudod, hogy kik pontosan a merénylők, ugye? - kérdezte Lucas.
- Hát... Nagyjából emlékszem az arcukra.
- A nagyjából ide nem elég, ez most élet-halál kérdés. Próbálj meg kapcsolatba lépni azzal az Emuval, vagy hogy hívják.
- De nem tudom, hogy kell – vontam össze a szemöldökömet.
- Csak próbáld meg! - erősködött.
Megadóan lehunytam a szemeimet, és a gondolataimban folyamatosan Emu nevét mondogattam. Ha az én erőm, ha tényleg bennem létezik, akkor hallania kell!
- Hallak is – jött a hang a hátam mögül, mire ugrottam egyet ijedtemben. Észre sem vettem, hogy sikerült.
- Emu! - ismét összeszűkültek a szemei, de már nem volt kedve rám szólni.
- Egyébként elég csak egyszer kimondanod a nevem, és már itt is vagyok, nem kell százszor. Na mindegy. Mit szeretnél?
- Mutasd meg a múltat, amit délelőtt láttam!
Válasz nélkül „elindította”.
- Meg tudod állítani? - fordultam felé.
- Túl egyszerűt kérsz – csettintett egyet, és megfagyott a kép.
Közelebb léptem, és alaposan szemügyre vettem az ott lévő arcokat. Emu újra csettintett, és most a ott álltam konkrétan Argein mellett. Először megijedtem, de aztán mikor megláttam, hogy nem reagál semmire, lassan lenyugodtam. Odamentem a lovagokhoz, és megnéztem a címkéjüket, amiken ott díszelgett a nevük.
Lássuk csak... Alfred Artmenson, Bradley Smith, Darwin Richardson, Elton Miller, Garrick Taylor, Norman Jones, Zane Evans...
Az eszembe véstem a neveket, aztán a biztonság kedvéért még egyszer végignéztem az arcokon.
- Jó, végeztem! - pillantottam körbe, mire újra Emu mellett találtam magam – Azért szólhatnál ilyenkor!
- Nos, ha csak ennyit akartál, akár vissza is mehetsz. A barátaid várnak már rád.
- Rendben. Köszönöm – elmosolyodtam, ő meg csak egy ideig az arcomat fürkészte, aztán köddé vált, én pedig visszakerültem a testembe.
- Na? Sikerült? - mászott bele az arcomba Lucas.
- Igen, adj egy lapot és egy tollat – nyújtottam a kezem.
Lucas odaadta, mert éppen nála volt. Lefirkantottam a neveket, aztán a herceg felé mutattam.
- Ők azok – meglepetten vettem észre, hogy egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Emu meggondolta magát a véleményével kapcsolatban?
- Igen, tudom, kik ezek. Nos, most, hogy ezzel megvagyunk, ki kéne ötölnünk egy rendes tervet.
- Hm... Ezeket a lovagokat minél távolabb kellene elhelyezni – mondta Lucas.
- Például a kertbe? - fontam össze a karjaimat.
- Nincs elég messze, de végül is megteszi. Jó, a kert megfelel. A többi lovagnak a király termében kéne maradnia.
- Inkább csak a felének. A megmaradt emberek pedig lehetnének a folyosón – szállt be a stratégia tervezésébe a herceg.
- Úgy nem nagyon tudunk figyelni rájuk – rázta meg a fejét Lucas.
Hirtelen eszembe jutott valami.
- Igazság szerint, tudunk... Emu meg tudja mutatni a múltat, bármilyen időből... Ami azt jelenti, hogy az egy másodperccel a jelen előtti múltat is, nem?
- Tényleg! Ez jó ötlet! - csapta össze a tenyerét.
- Valóban – bólogatott a herceg – Így nyomon tudnál követni mindent.
- Még szükségünk lehet 1-2 lovagra is, akik lefoglalják Argeint és az orvost, legalább időt nyernénk. Feldühödhetnek, és késleltethetjük a merényletet. Ha időpontra van megbeszélve, akkor a lovagok összezavarodhatnak majd, hogy nincsenek ott, ezzel pedig felboríthatjuk az egyensúlyt – magyarázta Lucas, a herceggel pedig elképedve pislogtunk rá.
- Elég jártas lehetsz ebben a témában – jegyezte meg Elliot.
- Azt nem mondanám, szerintem csak jó a fantáziám – kacsintott.
- Na és az után mit csinálunk? - húztam el a számat.
- Mármint? - kérdezte Lucas.
- Oké, húzzuk az időt. És utána? Mi lesz, ha eljutnak a teremig? Onnantól mit teszünk?
- Harcolunk – vágta rá Elliot – Megvárjuk őket ott, és meglepetésszerűen csapunk le rájuk.
- És szerinted ez működni fog?
- Szerintem igen.
- Az én véleményem szerint ki kéne menekítenünk a királyt – mondta Lucas.
- Fölösleges. Ha mi elmennénk innen, Argeinék vennék át az uralmat, az pedig akárhogy nézzük, nem jó.
- Mondjuk igaz... Akkor legyen így, ahogy megbeszéltük.
- Na akkor összegezzük. A merénylő lovagokat kiküldjük a kertbe, a megmaradt lovagok egyik fele a király termében, a másik fele pedig a folyosón fog őrködni. Kiválasztunk 2 lovagot, akik lefoglalják Argeint és az orvost, Elisa kapcsolatba lép azzal az Emuval, és figyelemmel fogja kísérni 1 másodperces késéssel a múltat, ha pedig Argeinék túljutnak az „akadályon”, harcba szállunk ellenük. Mindenkinek megfelel? - nézett körbe Elliot.
- Nekem igen – bólintottam.
- Úgy szintén.
- Rendben. A mai és a holnapi napon nem fogunk semmit csinálni, maximum feltűnésmentesen megfigyelni Argeinéket, rá kell jönnünk, hogy pontosan mikor akarják véghezvinni a merényletet. Elisa, te holnap estefelé kérdezd meg Emut, hogy nem tudja-e, ha igen, akkor mutassa meg, vagy mondja el, fogalmam sincs, hogy működik ez a dolog. Rendben?
- Jó.
- Oké, akkor... - nagy levegőt vett – Menjünk végre enni! Éhes vagyok!
- Eh, én is... - sóhajtottam fel.
- Pff, nem is tudom, kinek a hibája... - nevetett fel Lucas.
- Hé, vészhelyzet volt! - szálltam be én is.
Elindultunk a szobámból az ebédlő felé, és befejeztük azt, amit elkezdtünk, talán még túl is hajszoltuk magunkat az evésben.
Teli hassal folytattuk a tevékenységeinket, ami nagyrészt az volt nekem és Lucasnak, hogy beszélgettünk, Elliotnak pedig el kellett intéznie valamit a városban, ami miatt csak este 9 óra fele érkezett vissza.
Azon az estén nem aludtunk valami sokat, féltünk ettől az egésztől.
A következő nap kész kínszenvedés volt, türelmetlenek voltunk, és végig idegeskedtünk. Este fele átjöttek a szobámba, Elliot hozott nekünk 1-1 tőrt, amivel vészhelyzet esetén megvédhetjük magunkat. Elhozta még azt a jelvényt is, amivel parancsolhatok majd a lovagoknak. Kapcsolatba léptem Emuval, aki csak annyit tudott, hogy délelőtt akarják megölni a királyt, szóval úgy döntöttünk így hárman, hogy már 6 órakor fent leszünk, készenlétben, mivel a pontos időpontot nem tudjuk. Nem tudtuk, hogy mit várjunk ettől az egésztől, hogy sikerülni fog-e, de meg kellett próbálnunk.
Ezekkel a gondolatokkal aludtunk el a szobám eszméletlenül puha szőnyegén, békésen szuszogva úgy, hogy akkor még nem tudtuk, mit is tartogat a holnap.