Főnix

8. fejezet

[…] Egy hét telt el a király halála óta. Lucas túlélte, a gyengélkedőn pihent végig. Elliot ki se jött a királyi teremből, enni is alig evett, teljesen magába fordult és nem hajlandó most sem beszélni senkivel. Én ez idő alatt próbáltam túltenni magam azon, hogy gyenge vagyok, elég kevés sikerrel. A munkába temetkeztem. Összetartottam a lovagokat, átvettem egy ideig az uralkodó szerepét, emiatt hatalmas stressz és felelősség alá vetve magamat egyre jobban kezdtem elveszteni az eszem.
Próbáltam ezt az érzést mindenki érdekében elnyomni, de nem tudtam. Egyedül nem. Szükségem volt Elliotra és Lucasra. Szükségem volt Emura, akivel a merénylet óta nem léptem kapcsolatba. Szükségem volt rájuk, mert egyedül nem voltam képes semmit sem véghezvinni.
Friss levegőt akartam, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, ezért lementem a városba, de ezalatt is csak egy kérdés járt a fejemben: Ki volt az az ember?
Mivel egy héten keresztül konkrétan én irányítottam az országot, a gyász mellett nem felejtettem el kutatgatni se. Hozzá tudtam férni bizonyos iratokhoz, például a 4 mesterséges mágus névjegyét is megnéztem, vagyis ismerem az arcukat, a nevüket, a szülőhelyüket, és az erejüket.
Leonire Blake, a képessége az, hogy az anyagok halmazállapotát és formáját bármikor meg tudja változtatni. A mesterséges mágusok közül ő a legerősebb, és mivel konkrétan semmi nem korlátozza, ő bír a legnagyobb hatalommal.
Nicholas Parker, működésbe hoz bármit, ami elektromos. Nagyrészt árammal megtöltött fegyverekkel közlekedik, mivel manapság már nem sok dolog van, amit használatba tudna venni. Az ujjaiban elektromos terek vannak, ezáltal egy érintéssel elég komoly sérülést szerezhet az ellenfele. A kezdetekben nem tudta irányítani, de mostanra már a mesterévé vált. A második az erőversenyben.
Ann Kelly, felerősítették a benne lévő energiákat, képes transzba ejteni másokat, és irányítani az elméjüket. Ő az egyetlen, akinek nem fizikai erő terén mutatkozik meg a hatalma. Övé a harmadik hely.
Victor Hill, emberfeletti gyorsasággal bír, ami alapból nem a leghasznosabb képesség, de kiegészítette azzal, hogy megtanult harcolni, több harcművészetnek lett a mestere, így igencsak jelentős személynek számít a csatatéren. Holtversenyben van Annel.
Viszont a titokzatos mágus személyazonosságát nem találtam. Elég hihetetlenül hangzik, de szerintem ő is egy közülük. Nos, ha igen, ha nem, akkor is sokkal erősebb, mint én.
Ahogy róttam a köröket és néztem az embereket, egyre jobban okoltam magamat a dolgokért. Sokkal többen feküdtek az utcákon, mint a király halála előtt, és bárki érezhette azt a negatív kisugárzást, ami az emberek fájdalmából jött létre. Mindenki tudott már arról, hogy kik „szerepeltek” ebben az egészben, vagyis azzal is tisztában voltak, hogy én is harcoltam. Bár elbuktam, mégis a legtöbb ember elsuttogott egy-egy hálás „köszönöm”-öt. Nem értettem, miért.
Mikor elhaladtam egy földön ölelkező család mellett, közülük gyorsan felpattant egy kislány mikor meglátott engem, és odafutott hozzám.
- Elisa néni! - vigyorgott rám – Köszönjük!
Nem bírtam tovább az indokolatlan köszöneteket, ezért megkérdeztem:
- Mit? - néztem a lányra, és mielőtt kifejthette volna magát, folytattam – Nem tudtam megmenteni senkit! Naiv voltam, azt hittem, hogy a jelenlegi erőm elég lesz... Nem tettem semmit, amiért köszönetet lehetne mondani... - a szemembe könnyek gyűltek.
- De még nem adtad fel, nem? - kérdezte, én pedig felé kaptam a fejem – Úgy gondoskodtál az országról, hogy nem is tudtad, hogy kell, mindezt azért, hogy nekünk jó legyen. Az, hogy már nem házban élek, nem jelenti azt, hogy nem tesz boldoggá az, amit értünk teszel. És ezzel nem csak én vagyok így. Ha zavar, hogy nem vagy elég erős, akkor érd el, hogy az legyél! Vágj vissza!
Elkerekedett szemekkel bámultam a kislányt, aki úgy beszélt, mint egy felnőtt. Teljesen meghatott. Válaszként csak elejtettem akaratlanul egy könnycseppet, majd elfutottam, egyenesen a kastély felé. Beszélnem kell Elliottal!
Rohantam, ahogy a lábam bírta, egészen a trónteremig. Kopogás nélkül berontottam, de Elliot meg se rezzent. A néhai király festményét bámulta. Tétován odamentem hozzá.
- Elliot? - kérdeztem a futástól lihegve, mire lassan felém fordult.
- Hallgatlak – hangja mély és rekedt volt.
Nyeltem egyet. Elbizonytalanodtam.
- Kérlek, légy te az uralkodó! - igyekeztem határozottan tartani a kialakult szemkontaktust.
- Nem – vágta rá, és elsétált mellettem.
Mi a...?! Nem hagyom, hogy csak így faképnél hagyjon!
- Elliot! - szóltam utána, de nem reagált – Na jó, te akartad! - ráugrottam a hátára, mire elvesztette az egyensúlyát, és elestünk.
Rajta feküdtem, és kihasználva a pillanatnyi zavarát, megragadtam mindkét csuklóját, és a földhöz vágtam.
- Elisa, szállj le rólam! - tekintete szúrós volt.
- Nem – hah, visszakaptad – Hallgass meg!
- … Jó...
- Az országnak szüksége van valakire, aki irányítja őket!
- Erre ott vagy te is.
- Te vagy a jogos uralkodó, nem pedig én! - vontam össze a szemöldökömet.
- Tudom!  De ha még az apámat sem tudtam megmenteni, mit kezdjek egy egész országgal?! - emelte fel a hangját.
- Fogalmam sincs! De meg kell oldanod! Ez a te terhed, nem tudsz rajta változtatni! - gondolkodás nélkül mondtam ki ezeket a szavakat. Nem volt időm illedelmesnek lenni.
- Az apám téged kért meg arra, hogy uralkodj!
- Én meg téged! - kis szünetet tartottam – Kérlek... Mentsd meg az országot...! - elkeseredetten fürkésztem az arcát.
Nem válaszolt.
- Nem tehetem – mondta egy idő után.
- Miért nem? - tettem fel a kérdést csalódottan.
- Bosszút akarok állni – meg se rezzent.
- M-mi?
- Jól hallottad. Meg fogom ölni a mágust – a szeme pár árnyalattal mintha sötétebb lett volna – Ha az egész életem erre megy rá, akkor is megbosszulom apámat. Addig viszont nem nyugszom! Most pedig szállj le rólam!
- Elliot...
Kifordította a kezeimet, és pillanatok alatt helyet cseréltünk. Ő volt felül.
- Nem állhatsz az utamba.
- Te nem ilyen vagy!
- De – suttogta – Ilyen lettem.
Felnyomta magát, leseperte magáról a port és kisétált az ajtón. Döbbenten feküdtem továbbra is a padlón, és a plafont bámultam. Féltem ettől az új Elliottól.
Egy kis gondolkodás után felálltam, és Lucas betegszobája felé vettem az irányt. Mikor odaértem, kopogtam, majd benyitottam. Az ágyán ült, és éppen olvasott.
- Bocsi, zavarok? - kérdeztem, mire felnézett a könyvből.
- Nem, ami azt illeti, pont jókor jössz. Jutottál valamire?
- Mármint?
- A mágussal kapcsolatban.
- Nem sokra.
- Én se. De figyelj, lenne egy ötletem...
- Mi?
- Emu képessége. Kérd meg, hogy mutassa meg a múltat, azt, ami a titokzatos emberünkhöz tartozik.
- Én miért nem gondoltam erre?! - kaptam a kezem a fejemhez – Ah, mikor?
- Mindegy, akár most is lehet.
- Hát jó...
A fejemben megszólítottam Emut, mire minden elsötétedett, és megjelent előttem.
- Már azt hittem, sose lábalsz ki a depiből.
- Muszáj – mosolyodtam el. Bántott még a dolog, de túl kellett lépnem rajta, ha segíteni akartam Elliotnak.
- Szóval, azt akarod, hogy mutassam meg a Hatodik Mágus történetét?
- Hatodik Mágus? - néztem rá értetlenül.
- Abban az időben csak így nevezték – legyintett.
- Oh... Akkor igen! - bólintottam egyet.
Csettintett egyet, mire megjelent a szokásos képernyő.
Egy folyosón ültek a jelenbeli mesterséges mágusok, akik feltehetőleg akkor még csak átlagos emberek voltak. Ott volt Leonire, Ann, Nicholas, Victor, az egykori Tűz, vagyis Anthony Wilhelm, meg még 4 ember, akit nem ismertem, és... A mágus, akit keresünk. Leonire felnézett.
- Van ötletek, hogy mégis mi ez az egész? - kérdezte.
- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Nicholas.
- Mi a francot képzelnek ezek? - bosszankodott – Oké, hogy valamit akarnak tőlünk, de van más módja is annak, hogy ezt közöljék velünk, nem kell egyből leütni és elhurcolni...
- Püföghetsz bármeddig, a helyzetünkön nem volt semmi se változni – szólt bele Ann is.
- Nem szólnék semmit, ha valamit mondanának végre. Egy órája ülünk itt.
- Nagyon úgy néz ki, hogy többet is fogunk... - vonta fel a szemöldökét Victor.
Csend telepedett le egy kis ideig, de Leonire nem nagyon bírhatta tovább, ezért témát keresett.
- Mi a nevetek? - kezdte.
- Victor.
- Allison.
- Chad.
- Ann.
- Alex.
- Nicholas, de szólíts csak Nicnek.
- Tony.
- Anthony, bár jobban szeretem a Tonyt.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a mágus is kimondja a nevét, ami meg is történt.
- Aaron.
Aaron.
- Én Leonire vagyok, de ha valaki így mer hívni, kitekerem a nyakát. Csak Leo.
- Értettük, Csak Leo – húzta félmosolyra a száját Ann.
Figyelmen kívül hagyta a gúnyt.
- Egyébként – kezdett bele Ann – Szerintem ez a Kutatási Központ főépülete.
- Mit kezdenének itt velünk?
- Élő áldozatokra van szükség tuti – értetlenül néztek rá, ezért hozzátette – Csak vicc volt. Passz.
- Én hallottam valami kísérletféléről – mondta Nicholas.
- „Kísérletféléről”? - fordult felé Ann.
- Az egész városban azt beszélik, hogy mesterséges mágusokat akarnak előállítani. Borzalmasan sok áldozata volt már eddig. Különleges adottságokkal rendelkező fiatalokat keresnek szerte az országban.
- És komolyan azt hiszed, hogy minket is kiválasztottak? - nevetett fel Ann – Ez röhej.
- Ha belegondolunk, nem annyira – szólalt meg Victor – Például, én rendszeresen járok futóversenyekre, mindet megnyertem eddig, elég nagy fölénnyel. Lehet, hogy ezzel kapcsolatban akarnak nekem erőt adni.
- Mit értesz „nagy fölény” alatt?
- 100 métert.
- Mi a...?! Ember vagy te egyáltalán?! - akadt ki Leonire, Victor pedig válaszként csak elmosolyodott.
- Hm... Nekem is van egy.. Képességfélém, ami azt illeti – húzta oldalra a száját Ann.
- Mégpedig?
- Néha hallok hangokat.
- Hát, azt én is... - röhögött Leonire.
- Nem úgy, barom! Nem emberi hangot hallok, és mielőtt ebből is viccet csinálnál, most mondom, hogy nem is állatit! Volt egyszer egy olyan eset, mikor szemtanúja voltam egy öngyilkosságnak. Egy nő levetette magát a sziklákról, háttérsztorit nem tudok, de annyi a lényeg, hogy... Mintha hallottam volna a gondolatait. Szomorú volt.
- Érdekes...
- Ha már erről beszélgetünk, nekem is van egy furcsa emlékem. Az utóbbi időben, akárhányszor felkapcsoltam a lámpát, eltört az égő. Pontosabban, kirobbant – mesélte Nicholas.
- Hogyan? - pillantott rá Ann.
- Nem tudom. Amikor a közelébe kerültem, pislákolni kezdett. Mindig fel van töltődve a hajam, és állandóan megrázok valakit.
- Nekem nincs semmi ilyesmi tulajdonságom... - biggyesztette le a száját Leonire.
Aaron, Anthony, és a többiek nem szólaltak meg, csak hallgattak.
- Ha tényleg mesterséges mágust akarnak csinálni belőlünk, akkor szerintetek kinek milyen képessége lesz? - nézett körbe Nicholas.
- Először is túl kéne élnünk – válaszolt Ann.
- Jó, de reménykedni mindig szabad! Na, szóval?
- Elképzelésem sincs – vonta meg a vállát Leonire.
- Nekem van, de – félbeszakította az, ahogy a folyosó túlsó végéről kinyílt egy ajtó. Mindannyian afelé kapták a fejüket. Bejött egy férfi.
- Üdvözöllek titeket. Ez a hely a Kutatási Központ.
- Addig eljutottunk – morgott Ann. Ahhoz képest, hogy milyen törékenynek néz ki, neki van leginkább felvágva a nyelve.
- A célunk az, hogy mesterséges mágusokat állítsunk elő. Ti is ezért vagytok itt. Megvan a választási lehetőségetek: vállaljátok annak a kockázatát, hogy belehaltok, vagy inkább visszatérnétek a normális életetekhez?
- Ez csak formalitás, nem igaz? - Ann teljesen átlátott a férfin – Ha tényleg választhatnánk, nem hurcoltak volna el minket, hanem a helyszínen megkérdezték volna.
- A kísérlet szigorúan titkos.
- Mégis erről beszél mindenki.
- De ők sem tudják a részleteket.
- Ah, mindegy. Ha már itt vagyok, én vállalom – jelentkezett, mire mindenki meglepődött.
- Biztos vagy benne? - érintette meg Nicholas a lány vállát.
- Unalmas az életem. Ha bele is halok, legalább elmondhatja bárki, hogy megpróbáltam változtatni – mosolyodott el, aztán feltápászkodott, és odasétált a férfihoz.
A fiúk vonakodtak az ötlettől, egészen addig, amíg Aaron és Anthony nem követte Ann példáját.
- Na jó, csapassuk! - pattant fel Leonire.
- Komolyan mondjátok? - sóhajtott fel Nicholas, és ő is csatlakozott hozzájuk, nem sokkal később pedig Victor is, és végül a maradék 4 is csatlakozott.
A férfi elmosolyodott.
- Örülök, hogy ilyen lelkesek vagytok.
A kép követte őket, egészen egy hatalmas teremig, ahol fehér köpenyes tudósok cikáztak a gépek között. A szoba túlsó végében volt egy ajtó, ahonnan egy véres emberi kéz lógott ki.
- Emu, az mi ott? - kérdeztem.
- Az áldozatok - mondta.
- Mik? - azt hittem, rosszul hallottam.
- Ez egy kockázatos kísérlet volt. Csak a megfelelő tulajdonságokkal rendelkező egyéneknek sikerült túlélniük, vagyis azoknak, akiket ott látsz. A kísérletnek összesen 268 áldozata lett.
- Hűha... Durva...
- Az. Na, folytassuk!
Amint beléptek, az egyik tudós intett nekik, hogy foglaljanak helyet a helyiség közepén lévő széksoroknál, ők pedig engedelmesen beleültek egy-egy baljós kisugárzású gépezetbe.
- Készen álltok? - fordult feléjük az egyik tudós, majd mikor bólintottak, folytatta – Rendben. Tonyval kezdjük. Képes leszel manipulálni az időt. Megállíthatod, vagy felgyorsíthatod.
- Hú, állati... - suttogott.
Odaléptek hozzá, és egy injekciót beleszúrtak a bőrébe, de szinte azonnal felfordult a szeme, és egy hang nélkül meghalt.
- Mi a... - Allison teljesen leblokkolt.
Csend telepedett le a srácokra, egyikük sem tudott megszólalni.
- Én mégse akarom! - vonakodott Allison.
- Sajnálom, de már nincs visszaút – pillantott félre a férfi.
Allison futásba kezdett.
- Ne! - kapott utána a férfi, de nem érte el.
Mikor az ajtóhoz ért, egy rés nyílt a falból, ami leadott pár lövést. Mindegyik célba talált, a lány pedig élettelenül összeesett. A fiatalok szemei elkerekedtek, csak úgy, mint a főnöknek.
- Ah, igen... Elfelejtettem mondani, hogy a biztonsági rendszerünk elég jó... Szóval ilyesmikkel ne próbálkozzatok, mert nem akarjuk, hogy bárki is meghaljon az alanyok közül – elakadt a társaság lélegzete, még jobban – Rendben, Ann, te jössz.
A lány kifújta a beszívott mély levegőt, majd a férfi odalépett hozzá, egy injekcióval a kezében.
- Ez a szer képes megerősíteni a benned csordogáló természetfeletti energiát. Az ellenfeled felé különleges hullámokat küld, ami megzavarja az elméjét, és ha a megfelelő pillanatot elkapod, ezt kihasználva átveheted fölötte az irányítást.
- Hűha... - Ann csak ennyit bírt kinyögni. Egyrészt az előbbi sokk, másrészt annak a tudata nem hagyta szóhoz jutni, hogy lehet, ő is belehal.
Odalépett a férfi Annhez, lefogta a fejét, majd beleszúrta a tűt Ann agyába, aki emiatt úgy felordított, hogy az egész kép megremegett. Az arca sikítás közben teljesen eltorzult, és valamiért éreztem azt a fájdalmat, amit érzett. Pár perc múlva elhallgatott, a fejét lehajtotta, lihegett.
- Nem lehet... Sikerült? - suttogta maga elé döbbenten a férfi.
- Ann, hallasz engem? - kérdezte a főnöknek kinéző személy.
- Olyan... Furcsán érzem magam... Hallok dolgokat... - mintha szédült volna.
- Miket hallasz? - lépett közelebb.
- Nem tudom – nyögte – Mintha szavak lennének, de... Nem értem őket.
A férfi szemei elkerekedtek.
- Sikeres lett a kísérlet... - ezt csak magának mondta – Ann, ez teljesen természetes. Az elméd valamilyen szinten kapcsolatba került a miénkkel az erődnek hála, és amiket hallasz, az a gondolatainknak egy része.
- Akkor túléltem? - lassan körbenézett, de úgy látszott, elég megerőltető volt neki.
- Igen – mosolyodott el.
Ann szemébe könnyek gyűltek, és megkönnyebbülten zokogni kezdett. Leszedték a székről a lányt, és elvitték egy külön helyiségbe, hogy megvizsgálják, majd Victor következett.
- Ez a szer a lábizmaidat emeli a lehető legmagasabb szintre, emberfeletti gyorsaságod lesz, olyan, amit alig lehet szemmel követni. Elég hasznos, mert a csatában az erő mellett a gyorsaságé a döntő szerep.
- Legalább nem fogok elkésni sehonnan – nevette el magát feszülten, hogy oldja a hangulatot. Nem sikerült.
A férfi közeledett felé két másik injekcióval, és bár Victor bátornak tűnt, látni lehetett a félelmet a szemében. A lábaiba szúrták, mire Victor megmarkolta a széke karfáját, szemei kitágultak, és felkiáltott. Mivel ő két testrészéből is érezte a kínt, muszáj volt az egész testét lefogni, ami egyre jobban rángatózott. Úgy látszott, szenved, csak úgy, mint az előtte lévők. Hirtelen ő is abbahagyta, és szaporán kapkodni kezdte a levegőt. A tudósok nem hittek a szemüknek.
- Egyszerre kettő sikeres... Hihetetlen... Talán esély van arra, hogy ők lesznek a nyerő csapat! - a főnök belelkesedett.
Victort elvitték abba a szobába, ahol Ann is volt.
- Rendben, Alex, te jössz! - mutatott rá.
Nem látszott rajta, hogy félne bármitől is.
- Megpróbáljuk azt az erőt beléd ültetni, mint Tonyba.
Alex bólintott egyet, mire megkezdték a kísérletet. Amint a tű Alex bőrébe mélyedt, ordibálni kezdett, majd nem kellett sok idő, a szájából véres hab folyt ki, és meghalt ő is.
- Francba... - bosszankodott a főnök, a többiek pedig csak elfordították a fejüket, hogy ne kelljen ezt a szörnyűséget látniuk – Chad, gyere – intett a fiúnak, aki félve rágni kezdte a körmeit – Újra megpróbáljuk ezt a kísérletet, jó?
Chad úgy izzadt mint egy ló.
- Kérem, öljön meg... - nézett a főnökre.
- Nem tehetem - pislogott a fiúra sajnálkozóan.
A tűt beleszúrták, és pár perc fölösleges kiabálás után meglett a végeredmény: ő sem élte túl. Végül, mégis megölte.
- Istenem... Ez a legrosszabb része ennek az egésznek... - megrázta a fejét, és intett Nicholasnak – Te jössz. A te fájdalmad erősebb lesz, mint Anné, vagy Victoré. Az ujjvégeidben elektromos terek fognak kialakulni. Előtte viszont egy kifogyhatatlan energiával rendelkező kis kockát fogunk a szívedbe ültetni, hogy abból tudjanak táplálkozni a terek. Az elektromos eszközökkel képes leszel reakcióba lépni, és használhatod majd őket fegyverként.
- Durva – bólogatott élettelenül.
- A te esetedben kénytelenek vagyunk a biztonsági öveket használni. Leszorítjuk a tested a székhez, és le kell majd nyelned a kockát, amit majd a gépen keresztül fogunk irányítani a szívedhez. Mikor belevési magát, a fájdalmad elviselhetetlen lesz. A szívedet elektromos áramütések sorozata fogni érni, amibe bele fogsz halni, ha nem koncentrálsz eléggé. Meg kell tanulnod közben magadba fogadni az áramot, hogy a szervezeted megszokja, de ha ez nem sikerül, meghalsz.
- Nos, ez nem a legbiztatóbb... - vakarta meg a tarkóját – De vállalom.
Odaléptek hozzá páran, és rögzítették a székhez.
- Mehet? - kérdezte az egyik, mire bólintott.
Előhoztak egy mini kockát, amit Nicholas szájába helyeztek, majd lenyelte. Köhögni kezdett, ami később fuldoklásba torkollott, de közben irányították a gépen a kis feltöltött anyagot. Mikor elértek a szívhez, megnyomtak egy gombot, gondolom ennek a segítségével fúródott bele a kocka. Nicholas ordibálni kezdett, és szabadulni akart. Tombolt, a bőrövek megfeszültek, az égők széttörtek. A teremben lévő világítás egy szempillantás alatt eltűnt. Úgy látszott, Nicholas erőlködött. Küzdött az életéért.
- Éld túl, Nic! - kiáltotta teli torokból Leonire. Megborzongtam.
A következő pillanatban Nicholas izmai elernyedtek, a testét apró villámok világították meg a vöröses színű tartalék energia árnyékában. Csend telepedett mindenkire, lélegzetvisszafojtva várták, hogy mi fog történni. Már kezdték feladni a reményt, amikor Nicholas felköhögött. A többiek felé kapták a fejüket.
- Baszki... Túléltem? - lihegett.
- Igen – vigyorgott Leonire – Szép volt!
- Kösz – nevette el magát kimerülten.
- Még nincs vége – szólalt meg a főnök.
- Mi van?! - háborodott fel lihegve Nicholas.
- Az elektromos tereket még létre kell hoznunk, anélkül nem ér semmit. De nyugodj meg, ez már nem fog fájni.
- Ah, akkor jó... - sóhajtott.
- … Annyira – tette hozzá.
- Hé, akkor... - nem engedték végigmondani, mert az ujjvégeibe beleszúrtak egy-egy injekciót, de szegénynek már teljesen elment a hangja, szóval úgy hangzott, mintha egy rekedt gorilla üvöltött volna.
Végül abba se halt bele, de a majdnem végkimerülés végett vonszolni kellett a másik szobába, ahol a többiek voltak.
- Te jössz, Leonire – fordult felé a főnök.
- Kezdjek félni? - vonta össze a szemöldökét.
- Nem ártana... A lényeg annyi, hogy bármit képes leszel fegyverként használni. A tárgyak anyagát nem változtathatod meg, de át tudod majd alakítani a halmazállapotukat, és mérettől függően személyre fogod tudni szabni az alakjukat. Gondolok itt például arra, hogy egy sárgolyóból kést formálhatsz. Persze, nem fog sokat érni, mert szét fog esni, de ha megszilárdítod, elég strapabíró fegyvert alkothatsz.
- Jó, csináljuk! - valamennyire fellelkesedett a gondolattól.
- Ne olyan hevesen... Ez a kísérlet még bonyolultabb, mint Nicholasé. Bele kell piszkálnunk a tested felépítésbe. Brutális lesz.
- Ezt hogy érti?
- Mesterségesen létrehoztunk egy bizonyos folyadékot, ami átalakítja néhány emberi tulajdonságod, ezáltal sok gyakorlás után képes leszel megcsinálni azt, amit mondtam. Le kell nyelned ezt a valamit – meglötyögtette a kémcsőben lévő kékes anyagot – Ami olyan lesz valószínűleg, mintha savat innál.
- ...H-hát... Megpróbálom...
Leonire kezébe adta a folyadékot, aki vett egy nagy levegőt, és gondolkodás nélkül, egyszerre lehúzta. Visszafojtotta a kiáltását, az egész arca élénkebb színre váltott, de nem engedte, hogy a fájdalom átvegye rajta az irányítást. Uralni akarta azt az erőt, amit felajánlottak neki.
Végül elordította magát, viszont... Mintha inkább egy csatakiáltás lett volna. Kihívóan hangzott, és a hangja által próbálta megmutatni, hogy mennyi ereje van. Aztán elhallgatott, pont úgy, mint az előtte lévők.
- Ő is...? - csodálkozott a tudós.
A karfa, amit Leonire markolt, folyékonnyá alakult, és mielőtt földet érhetett volna, eggyé vált a levegővel. Leonire értetlenül nézte a kezét, egész testében remegett az előbbi megerőltetés miatt.
- El sem hiszem, hogy működik...! - mondta szkeptikusan a főnök.
- Nem tudom irányítani – Leonire félt.
- Ez természetes. A harcművészetnek se leszel azonnal a mestere – intett a többi tudósnak, akik elkísérték Leoniret is a másik helyiségbe – Anthony, te következel. A te erődet elég bonyolult elmagyarázni... Nos, a tied is egy folyadék, aminek segítségével olyan mennyiségű hőt tud majd kibocsátani a tested, hogy akár tüzet is létrehozhatsz.
Odaadták neki, mire szó nélkül lenyelte, és épphogy csak felszisszent. Tátva maradt a szám, de ahogy láttam, nem voltam egyedül. Azok után, hogy mindenki szinte belehalt, túl furcsa volt, hogy neki csak ennyiből állt az egész. Mégis, a következő pillanatban körülötte izzani kezdett a levegő, és amint felemelte a kezét, tűz lobbant ki belőle. Kicsit megtántorodott, meglepte a dolog, de utána valahogy már tudta kezelni. Irányította.
- Hát... Ez érdekes, de... Inkább meg sem próbálom érteni... Aaron, te jössz – legyintett.
- Uram – lépett oda hozzá egy tudós – Már csak az van...
- Az? Hm...
- Mi? - kérdezte Aaron.
- Kifogytunk a szerekből – válaszolt a főnök.
- De azt mondta a munkatársa, hogy még van egy.
A főnök elhúzta a száját.
- Valóban, de... Nagyon erősre sikeredett. Nem éli túl egy emberi test. Selejt.
-  Szeretném – akadékoskodott.
A főnök méregette a szemével Aaront, vívódott.
- Meghalnál.
- Az én felelősségem.
Gondolkozott, majd egy kis idő múlva megrázta a fejét.
- Nem, sajnálom.
Aaron szeme elsötétedett egy pillanata.
- ...Rendben – törődött bele végül.
Miért van rossz előérzetem?
Fél órát ugrottunk előre, ekkor már mindenki az ágyában feküdt, egyedül csak Aaron maradt ébren. Felállt lassan, aztán kiment a szobából. Ijesztő volt az arca. A kép követte őt, egészen egy különös helyiségig. Körbenézett, és mikor megbizonyosodott arról, hogy egyedül van, odament az asztalokhoz. Tekintete megakadt egy világító folyadékon, teljesen megbabonázta. Odament, majd a kezébe vette. Forgatta, nézegette.
- Aaron, mit csinálsz? - Leonire fáradt hangja szólította meg, mire ledermedt – Hé, az... - nem fejezte be, helyette inkább dühödten ököllel megütötte a vészjelző gombját.
Az egész épületben zajos sípolás visszhangzott, Aaron pedig nem mozdult. Érezte ahogy egyre többen lesznek a teremben, a sötét helyiségben a lámpák jóvoltából fény lobbant fel, a légkör pedig feszültebb lett minden egyes másodperccel.
- Aaron, kérlek, tedd le! - a főnök lassan megindult a fiú felé.
- Álljon meg! - szólt rá Aaron, mire az engedelmesen megtorpant.
- Jó, látod? Megálltam. Veled vagyok, neked akarok jót. Meg fogsz halni, ha beveszed. Senki sem akarja ezt – rázta meg a fejét.
Csend telepedett le, aztán Aaron felnevetett.
- Ez egy elbaszott világ. Teszek rá, ha meghalok – meg sem várva a reakciót, a szájához emelte, és megitta.
- Ne! - kiáltotta a főnök, és futásba kezdett volna, de ekkor Aaron fájdalmában leejtette a kémcsövet, és hatalmas lökéshullámot bocsátott ki a testéből.
A teremben lévők hátraestek, a fény rövid pislákolás után ismét kialudt. Aaron ordított, a szeme pedig kéken izzott. A teste mintha repedezett volna, a résekből pedig azok a kis árnyak bújtak elő, amik a király termében is a földhöz ragasztottak. Körözni kezdtek a helyiségben, majd megtámadták a tudósokat és a mágusokat. Akkoriban még gyengék voltak, semmit nem tudtak tenni. Egyedül Anthony volt képes valamennyire kiismerni az erejét, ezért az őt megcélzó kékséget elégette valahogyan, a többieket viszont a földhöz szegezték. Aaron összeesett, és pár másodpercig úgy is maradt, de aztán megmozdult, és lassan felállt.
- Édes Istenem… - mondta a főnök.
Az Aaron testén lévő repedésszerű sebekből kiszűrődő kék fény erősödött, Aaron pedig vigyorogva egyenesedett ki.
- Látod? Nem haltam meg – széttárta a karjait – Nektek köszönhető, hogy most erős vagyok, ezért nem ölök meg senkit.
- Mit akarsz tenni? – emelte fel a hangját Leonire.
- Passz – vont vállat – Majd kitalálok valamit – hangja laza volt, mintha éppen csak arról beszélne, hogy mi volt az ebéd.
Senki nem tudott semmit se csinálni, csak nézték, ahogy Aaron kisétál a teremből. A kék lények néhány perc múlva követték, de mikor a tudósok utánuk akartak menni, már nem találtak semmi nyomot. Egyszerűen eltűnt. A kép eltűnt, én pedig meglepetten pislogtam Emura, aki kérdezés nélkül tudta, hogy többet akarok hallani.
- Anthony, vagyis a Tűz, később követte Aaront, aki időközben megalapította a Fekete Köpenyeseket – a gyomrom összerándult – Azóta a nap óta Aaron ereje minimum a százszorosára nőtt. A megmaradt 4 mesterséges mágus egy ideig kereste őt, de nem találták.
- Aha… És hogy lehetne őt legyőzni?
- Egyedül sehogy. Sőt, nagyjából legyőzhetetlennek vehető. A négy mesterséges mágus sem lenne képes rá szerintem.
Lehajtottam a fejem. Nem tudok még egy embert se megbosszulni.
- Viszont veled más a helyzet… - tette hozzá.
- Mármint?
- Velük ellentétben te egy igazi mágus vagy, ezáltal sokkal több erőt birtokolsz. Mondjuk, még te sem tudnád legyőzni Aaront.
- Ah...
- Egyedül – fejezte be.
- Befejeznéd?! - csattantam fel, mire kérdőn pislogott rám.
- Mit?
- Hogy utólag teszel hozzá a mondandódhoz valamit!
- Nem tehetek róla, hogy szeretem a drámai beszélgetéseket – tárta szét a karját.
Elengedtem a fülem mellett, és sóhajtottam egyet.
- Szóval akkor mit kéne tennem? - váltottam témát.
- Hülye vagy.
- Most miért?! - háborodtam fel.
- Mert.
Ezzel köddé vált, én pedig vissza kerültem a saját világomban. „Mert”?! Anyád!
- Nos? - el is feledkeztem arról, hogy Lucas végig rám várt a betegszobában. Felé fordultam, és belekezdtem.
- Aaron a neve. Mikor voltak a kísérletek, eredetileg ő neki már nem jutott semmi, amit használhatott volna az erejeként, csak egy, ami túl erősre sikeredett. Nem értem... Elvileg olyan erős, hogy az emberi szervezet nem bírná... Akkor ő miért élte túl...? - gondolkodtam.
- Passz... Egyéb dolog?
- Ő a Fekete Köpenyesek vezére.
Lucas szeme megrándult, de próbált nem foglalkozni vele.
- Hogy tudjuk legyőzni?
Na, ez egy jó kérdés...
- Nem tudom. A négy mesterséges mágus együtt se tudná leverni, és én is kevés vagyok egyedül – válaszoltam gondterhelten.
- Akkor ne egyedül menj – vágta rá.
- Ezt hogy érted? - értetlenkedtem.
- Azt mondtad, hogy ők is kevesek együtt, és te is egyedül. De ha összeállnátok, akkor lehet, hogy más lenne a helyzet.
Baszki, ez tényleg logikus! Hát ezért mondta Emu, hogy hülye vagyok...
- Viszont ez nehéz lesz - folytatta Lucas - Nem tudjuk, hogy hol keressük őket.
- Ez igaz...
- Bár, megkérhetnéd Emut, hogy mutassa.
- Nem akarok folyton ráakaszkodni. Valami a saját adottságaimmal akarok véghezvinni.
- Akkor legalább egy kiindulási pontot kérj, mert így senkit se fogsz megtalálni.
- Nem - makacskodtam.
- Ah... - rázta meg a fejét.
- Te tudod. De rám még egy ideig várnod kell.
- Ami azt illeti... Nem akarom, hogy velem gyere - néztem rá komolyan.
- Mi? Miért nem? - úgy tűnt, meglepte a dolog.
- Azt akarom, hogy itt maradj segíteni Elliotnak.Beszélek vele még egyszer, megmondom neki, hogy felkeresem a négy mesterséges mágust.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - vonta össze a szemöldökét - Megváltozott.
- Nem érdekel - az ajtóhoz léptem - Megyek - intettem Lucasnak, és válaszát meg sem várva elindultam Elliot szobája felé.
Lépkedtem a tágas folyosón, majd mikor odaértem az ajtóhoz, bekopogtam. Nem hangzott válasz, de benyitottam. Elliot az ágyán feküdt, egy pálinkásüveggel a kezében, a plafont fürkészve.
- Ittál? - odamentem hozzá.
- Egy kicsit - hangja rekedt volt, szóval megbizonyosodtam arról, hogy földig itta magát.
- Gyerünk, ülj fel - megpróbáltam felültetni, de meg se bírtam mozdítani.
Gondolt egyet, és lehúzott maga mellé. Megragadta a csuklómat, és leszegezett.
- Mit akarsz megint? Megmondtam: nem leszek az uralkodó.
- Pedig addig nem megyek el innen.
- Akkor se, ha besegítek? - vigyorra húzta a száját. Bűzlött az alkoholtól.
- Nem -  válaszoltam, erre közelebb hajolt - Miért csinálod ezt? - szemeimbe könnyek szöktek. Fájt így látni őt.
Most ő hagyott válasz nélkül, csak tartotta a szemkontaktust egy ideig, aztán legördült rólam, és szétterült. Az üveg kiesett a kezéből, és földet érve szilánkokra tört, de Elliot még csak meg se rezzent.
- Valahogy el kell rejtenem azt, hogy mennyire szarul vagyok. Így legalább sikerül.
- Így, hogy eltaszítasz magadtól mindenkit, aki segíteni akar? - felkönyököltem.
- Nem akarok senkinek se fájdalmat okozni.
- Pedig azt teszed.
Felém fordította a fejét.
- Hát, sajnálom.
Csend telepedett le, csak néztük egymást hosszú ideig.
- Kérlek, nyílj meg... - hunytam le elkeseredetten a szemeimet.
Nem vártam, hogy majd pont nekem fogja elregélni, hogy mit érez, de valahogy ez a mondat kicsúszott a számon. Pár perces hallgatás ismét, de aztán megtörte a csendet.
- Apám volt... Mindenem - meglepetten pislogtam rá, nem hittem, hogy tényleg beszélni fog róla - A rossz napjaimon, csak rá kellett néznem, és megvilágított mindent, ami sötét volt. Szeretett mindenkit. Az országot, a személyzetet, a lovagokat... Boldogan uralkodott, és ez a hála! - ökölbe szorította a kezeit - Merénylet ellene, csak azért, mert nem hozott akkora sikert, mint várták. Bárki beszélhet róla bárhogy, de azok csak pletykák! Én vagyok az egyetlen, aki látta mosolyogni, mikor a népére gondolt, és én voltam az egyetlen, aki példaképének tartotta, pedig mindenkinek látnia kellett volna...! Egy nagyszerű ember volt... - egy könnycsepp futott végig az arcán - Most, hogy meghalt, nem tudom, mit kéne tennem... - az arcát a tenyereibe temette.
Csak néztem őt, aztán bizonytalanul megérintettem a mellkasát. Minden izma megfeszült, pár másodpercig levegőt se vett. Lassan felült, és felém fordult. Elvesztem a szemeiben. Végigsimított az arcomon, megfogta a tarkómat, majd közelebb húzott magához. Enyhén lihegett. Az ajkunk csak pár milliméterre volt egymástól, mikor berontottak a szobába. Szétrebbentünk, a lovag lendülete pedig alábbhagyott, és egy kicsit elpirult.
- Elnézést... Megzavartam valamit? - ettől függetlenül vigyázzba vágta magát.
- Á, nem - válaszolt szemrehányóan Elliot, aki szintén vörös volt - Mi ilyen sürgős? - váltott témát.
- A város teljes káosz, az emberek tombolnak. Nem bírják tovább Ön nélkül, Felség.
- Egy percre kettesben hagyna minket a herceggel, kérem? - kérdeztem, mire a lovag vonakodva bólintott, és kiment.
Mély levegőt vettem, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy az előbb kis híján csókolóztunk.
- Légy te az uralkodó! - kértem újra.
- Mondtam már, hogy... - félbeszakítottam.
- Tudom. Bosszút akarsz állni. Épp ezért, van egy ajánlatom.
- Ajánlat? - vonta össze a szemöldökeit értetlenül.
- Te itt maradsz uralkodni, cserébe én legyőzöm a mágust - fontam össze a karjaimat, mire elkerekedtek a szemei.
- De hogy...?
- Egyedül nem vagyok képes rá, ezért felkeresem a mesterséges mágusokat. Ez a végső ajánlatom, 2 választási lehetőséged van: igen, vagy igen?
Elliot hitetlenkedve bámult rám, aztán mosolyogva megrázta a fejét, majd magához húzott, és átölelt.
- Köszönöm - suttogta, és éreztem, ahogy egy meleg könnycsepp rám hull.
Viszonoztam az ölelést, és így lehettünk percekig, mikor kopogtak.
- Gyere - sóhajtott Elliot, miközben elhúzódott.
Belépett az előbbi lovag.
- Elnézést az udvariatlanságomért, de egyre jobban kezd elfajulni a helyzet. Az egész város összetömörült a kastély előtt, az őrök nem sokáig bírják már visszatartani őket. Valamit tennünk kell! - hadarta el.
- Értem – Elliot felállt az ágyról, magára vett egy öltönyt, megigazította a haját, és elindult a lovag oldalán a nép elé. Természetesen, követtem őket.
Felmentünk a 2. emeleten lévő erkélyre, ahol különböző eseményeket szoktak bejelenteni. Az ajtó előtt megállítottam Elliotot.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? Részeg vagy – emlékeztettem.
- Kijózanítottál a majdnem-csókkal – húzódott félmosolyra a szája, én meg fülig vörösödtem – Nem lesz gond.
Kitárta az ajtót, és odalépett az erkély szélére. Az érkezésére minden ember elhallgatott, és érdeklődve figyelték őt. Megköszörülte a torkát.
- Üdvözlök mindenki! Mint azt mindannyian tudják, édesapám elhunyt – a legtöbben hajtották a fejüket részvétnyilvánításként – Ezzel pedig kétséges lett, hogy ki is az uralkodó. És bár sosem leszek olyan jó, mint apám, Önök mind engem akarnak. Ha valóban ez a vágya a népnek, akkor... - a szeme sarkából rám pillantott – Elfoglalom a trónt, és apám helyére lépek.
Tapsolni kezdtem, mire egy lovag a kezembe adta a koronát, én meg teljesen összezavarodtam. Forgolódtam, fogalmam sem volt, hogy miért pont nekem adták. Elliot felém fordult.
- Megtisztelő lenne, ha az Igaz Mágus avatna királlyá – mosolyodott el.
Elkerekedtek a szemeim. A következő pillanatban úgy éreztem, mintha valaki hátulról biztatóan meglökött volna, de mikor megfordultam, nem láttam senkit. Ekkor lenéztem a karomra, és elérzékenyülve vettem észre, hogy a tetoválás melengetően izzik.
Sarah...!
- Ez hízelgő, de fogalmam sincs, mit kéne ilyenkor tennem – nevettem el magam zavartan suttogva.
- Ez nem egy rendes szertartás, csak rakd fel a koronát a fejemre, és mondd, hogy király vagyok.
- Ja, oké – bólintottam, és azt tettem, amit mondott, a fejére helyeztem a roppant nehéz megformált aranyat – Öhm... - hirtelen ideges lettem, dadogtam – K...Király vagy! - melegem lett, tudtam, hogy a fejem olyan, akár egy ráké, és azt is, hogy mindent elszúrtam.
Lehunytam a szemeimet kínosan, majd csak azt vettem észre, hogy valaki elnevette magát. Ez a valaki Elliot volt. Amint ő elkezdte, a tömegből is egyre többen csatlakoztak hozzá. Tök jó, leégettem magam magam a város nagy része előtt... Nos, legalább a feszültség feloldódott, és jókedvűen telt a „koronázás”. Miután Elliot elmagyarázta az embereknek, hogy hivatalos koronázás is lesz, és kellően megnyugtatta őket, a tömeg idővel oszlani kezdett, mi pedig végre bemehettünk. Elindultunk a szobáink felé.
- Szóval, felkeresed a mágusokat?
- Ez a terv.
- És van már valami kiindulópont? Hova és mikor indulsz?
- Ralionnál kezdek holnap, az van legközelebb. Ann szülővárosa, az megteszi.
- Aha – befordultunk egy folyosón – És hogy akarod meggyőzni őket, hogy kövessenek téged?
- Rábeszélésben jó vagyok – vontam meg a vállam.
- Az hozzájuk kevés – rázta meg a fejét.
- Akkor majd kitalálok valamit. Régebben is keresték Aaront, hosszú ideig.
- Aaron?
- Hát... Ő az, aki... Ő – hebegtem, Elliot szeme pedig egy pillanatra elsötétült.
- Értem... Szóval fel akarod tépni a sebeiket? - visszatért a témához, szerencsére.
- Nem feltépni akarom... Hanem meggyógyítani.
- Ezt hogy érted?
- Nem igazán tudom ezt szavakban kifejezni... A fejemben megvan, hogy mit gondolok, de nehéz elmondani – húztam el a számat.
- Semmi baj, megértem. Ahhoz van már nyomod, hogy hol keresd Aaront?
- … Persze – füllentettem.
- Hazudsz – nevette el magát.
- Na jó, bevallom, ötletem sincs – adtam meg magam – De majd kitalálok valamit – tettem hozzá – Valamilyen... Kapcsot érzek, ami valahogyan összeköt vele.
- Aha... - elérkeztünk a szobáinkhoz – Ami azt illeti... Nem akarom, hogy holnap indulj.
- Miért? - pislogtam kérdőn.
- Mert gyenge vagy.
Áú. Ez szíven ütött.
- Eh... - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Szeretném, ha tanulnám néhány önvédelmi és támadási technikát az ország legjobb kiképzőjétől. Ha megfelel, holnap kezdhettek is. Maximum két hétbe fog telni, de máris nyugodtabb szívvel gondolok majd rád.
- Rendben – egyeztem bele. Jól esett, hogy aggódott érte.
Rám mosolygott, és pár percen keresztül csak tartottuk a szemkontaktust, majd mikor ez már kezdett kellemetlenné válni, megköszörültem a torkom.
- Akkor... Szerintem megyek is, kipihenem magam holnapra – mutattam az ajtóra, mire hevesen bólogatni kezdett.
- Jó, persze.
Elköszöntünk egymástól, aztán bementem a szobámba. Ahogy megláttam az ágyam, azonnal odafutottam hozzá, és beleborultam. Nem telt el sok a napból, de eszméletlenül fáradt voltam.
Gondolkodtam az egész helyzetemen. Két hetes kiképzés, mi? Heh, mintha régebben azt mondta volna, hogy megtanít, ha többször mondom ki a nevét. Hazug.
Elmosolyodtam a gyerekes gondolatmenetemen, aztán lassan álomba merültem.