Főnix

5. fejezet

- Mi? - néztem rá értetlenül.
- Komolyan, sárga lett! - csodálkozott el, aztán megragadta a csuklómat – Gyere! Ez már több, mint amivel elbírunk!
- Hova akarsz vinni? - kérdeztem, miközben húzott maga után.
- A kastélyba – jelentette ki, én meg megtorpantam.
- Kizárt – ellenkeztem.
- Nem kerülheted örökké a palotát, csak mert volt egy kis nézeteltérésed az ottani emberekkel!
- Itt nem csak erről van szó...! A herceg se tudom, hogy hogyan viszonyulna hozzám. Hirtelen eltűntem, most meg megjelennék.
- Ja... Már értem... - egy kicsit elhallgatott, aztán mindent tudóan rám nézett – Neked bejön a herceg – vigyorodott el.
- Isten ment – ráztam meg a fejem.
- Ugyan már! Egy szőke herceg megmentett az életedre törő farkasoktól – szenvedélyesen a szívére tette a kezét – Ne mondd, hogy egy kicsit sem kedveled.
- Pedig így van – vontam meg a vállam.
- Aha... - nevetett fel – Akkor viszont el tudsz jönni a kastélyba.
- Nem megyek – válaszoltam egyszerűen.
- Dehogynem jössz! - jelentette ki, majd a derekamat átfogva könnyedén a vállára dobott és felszedve a földről a cuccaimat elindult.
- Engedj le! - ütögettem a hátát, de meg se kottyant neki.
- Nem.
- Lucas!
- Nem.
- Ah! - feladtam, és hagytam, hogy cipeljen, addig se kellett legalább sétálnom.
- Szóval összegezzük! - kezdett bele, miközben eltolt az utunkból egy ágat – Képes vagy találkozni a holtakkal, feltehetőleg úgy, hogy megérintesz egy számukra fontos tárgyat. Ráadásul a találkozásotok után egy tetoválás jelenik meg a karodon, bár azt nem tudom, hogy ez csak egyszeri, különleges alkalom volt-e, vagy minden egyes léleknél meg fog történni, de a lényeg ennyi.
- Honnan tudod, hogy Sarahnak fontos volt az a lánc? Én azt sem tudom, hogy honnan van neki.
Egy kicsit elhallgatott.
- Tőlem kapta... - vallotta be.
- Mi van?! Mikor? - csodálkoztam.
- Egy éve... A „napon”– mondta halkan – De nem akarok róla beszélni, ha nem baj...
- Semmi gond, megértem – hagytam rá.
Kikerültünk az erdőből.
- Hé... Leraknál? Elmegyek a kastélyba veled, de nem így, kínos – húztam el a számat, mire eleget tett a kérésemnek és végre szilárd talaj volt a lábam alatt – Köszi.
Onnantól csendben mentünk az utcákon egymás mellett egészen a palotáig, és már éppen mentünk volna be, mikor az őrök megállítottak.
- Állj! Ide nem mehettek be! - szólt ránk az egyik.
- Tudom, tudom, de ez nagyon fontos lenne számunkra, a herceggel szeretnénk beszélni – mondta Lucas, és újra nekiindult volna a kapunak, de az őrök ezúttal a fegyvereiket keresztezték egymással, ezzel egy „X” betűt formálva.
- A herceg nem fogad látogatókat.
- De ez kivételes eset! Nézzék, ezt a lányt – rám mutatott – a herceg 1-2 napja megmentette a farkasoktól, és nem volt alkalma megköszönni neki, pedig halálosan beleszeretett – sóhajtott fel, én meg bosszúsan a hátába ütöttem.
Az őrök továbbra is sziklaszilárdan álltak a helyükön, meg se mozdultak.
- Oké, akkor B terv – súgta oda nekem – Teli torokból üvöltsd a herceg nevét, hátha meghallja, és kijön. Akkor felismer, és behív meg beszélhettek, és a többi.
- Francokat! Nem fogom még jobban lejáratni magam a kastély emberei előtt! Csináld te, ha akarod! - vágtam rá.
- Azt várod, hogy én, mint hetero – a „hetero” szót kihangsúlyozta – legjobb barátod egy férfi nevét kiáltozzam?
- Igen. Te akartál eleve a királyi családhoz fordulni.
- De csak az erőd kiderítése miatt! - háborodott fel, én meg felnevettem. Vicces volt nézni, ahogy egyre jobban kiakadt.
- Na jó... Megteszem – mondta idegesen, aztán visszafordult az őrök felé, majd nagy levegőt vett – ELLIOT ASPARETA HERCEEEEEG! - ordított, az őrök pedig először csak meglepődtek a hirtelen cselekedeten, aztán észbe kaptak, és lefogták Lucast.
Abbahagytam a röhögést, mert a dolgok kezdtek komollyá válni. Lucas után kaptam, de csak az őr fegyverét sikerült megragadnom, azt viszont nem eresztettem el. A kard tulajdonosa bosszankodva rám nézett, aztán elrántotta erőteljesen a testét, hogy elengedjem, én meg ennek hatására a földre estem. Lucas mindenképpen szabadulni akart, de esélytelen volt, a karjait hátrafeszítették, így kénytelen volt engedelmeskedni.
- Hé, hé! Ne! Felfogtuk, elmegyünk! - hiába kérleltem őket, nem is figyeltek rám.
Feltápászkodtam, és utánuk rohantam, az egyiknek a hátára ugrottam, de csak simán lerázott magáról, és megint földre kerültem. A kastélyból kijött még néhány őr, és engem is lefogtak.
Ennyi volt?
Tehetetlenül hagytam, hogy az őrök felhúzzanak a földről, és Lucas után vonszoljanak.
Mit tehetnék? Gyenge vagyok és hülye. Nem tudtam Saraht megmenteni, Duggiet se, a házamat se. Nem maradt semmim.
Ezekre gondoltam, de a tudatalattim mégis azt hajtogatta, hogy maradt még, és tudtam is, hogy ez az igazság. Lucas még velem van, de ha most hagyom, hogy miattam fogják el, akkor tényleg egyedül maradok, azt pedig...Nem engedem.
Egy ideges könnycsepp gördült végig az arcomon, és mikor földet ért, a karomon lévő rózsa izzani kezdett, és több aranyló fénycsóva tört ki belőle. Minden szürkévé vált, egyedül csak én voltam színes, rajtam kívül minden megfagyott. Ijedten körbenéztem, az őrök is mozdulatlanul álltak.
Oké, itt a lehetőségem...
Kihámoztam magam az őr kezei közül, aztán odasiettem Lucasékhoz is, és őt is kiszabadítottam valahogy. Érdekes volt, mert ahhoz képest, hogy látszólag semmi sem mozdult, mégse volt az emberek bőre kemény, és egyszerűen el tudtam mozdítani bármelyik végtagjukat. Mondjuk az, hogy Lucast odébb vonszoljam, az már nehezebb feladatnak bizonyult, de nagy nehezen megoldottam. Mikor ez megtörtént, és már mindketten biztonságban voltunk, tanácstalanul néztem magam elé, mert semmi nem történt.
- Ööö... Ilyenkor mi van? - forgolódtam, aztán a tetoválásomra néztem, ami még mindig ragyogott – Ha... Tényleg Sarah és Duggie lelke van ábrázolva ebben a rózsában, akkor előjöhetnének!
Még mindig meg volt fagyva minden.
- Ez nem lehet igaz! - leguggoltam, és a tenyerembe temettem az arcom.
Így lehettem olyan 5 percen keresztül, mire a tetoválás fénye hanyatlani kezdett. Felpattantam, és értetlenül figyeltem, ahogy az egyre csak kifakadó, aranyló aura körbejárja a testemet. Melegséget éreztem, és tudtam, hogy Sarah segített. Ismét. Még holtan is állandóan megment.
A világ lassan olvadozni kezdett, de az aura még mindig nem tűnt el. Végül, mikor minden visszatért a (majdnem) normális kerékvágásba, az őrök döbbenten vették észre, hogy tőlük olyan 2 méterre állunk. Lucas is elég meglepett volt.
Az őrök feleszméltek, és azonnal letérdeltek, majd megszólalt az egyik.
- Mélységesen sajnáljuk! Fogalmunk sem volt róla, hogy egy ilyen hatalmas személlyel állunk szembe...! Kérjük, bocsásson meg nekünk!
Csak hebegni tudtam egy ideig, aztán végül egy viszonylag normális mondat is elhagyta a számat.
- Mi bajotok van? - kérdeztem csöppet sem nőiesen, értetlenül.
- Hát... Ön az 5 mágus egyike, nem? - továbbra is a földet nézték.
- Tessék? Ah, nem, én... – félbeszakított egy ismerős férfi hang.
- Mi folyik itt? - felé kaptam a fejem, és a herceget láttam, ahogy közeledik felénk.
- Mr. Aspareta, vendége van – még mindig térdeltek, engem meg már bosszantani kezdett, és rájuk szóltam.
- Álljatok már fel, az ég szerelmére! - még be sem fejeztem a mondatot, ők már szögegyenesen álltak.
- Oh, te vagy az? - nézett rám kedvesen, aztán zavartan az őrökre pillantott – Ti meg mégis mit csináltok?
- Uram, ez a hölgy itt egy... Mágus.
- Már próbáltam elmondani, hogy... - kezdtem bele, de ismét közbeszóltak.
- Egy mágus? - elkerekedett a herceg szeme.
- Én... - és megint.
- Igen, az egyik pillanatban még ott volt, a másikban meg már nem, és... Láttuk az auráját is!
- Hé, figyeljetek már, én...
- Valóban? Biztosak vagytok benne? - elegem lett, és felemeltem a hangomat.
- Mi lenne, hogyha valaki figyelne arra, amit mondani próbálok?!  - végre felhívtam magamra a figyelmet, az őrök csak alázatosan vigyázzba vágták magukat, a herceg pedig kihúzta magát – Bemehetnénk? - kérdeztem tőle, ő pedig bólintott.
- Persze, jöjjön csak! - elindultam Lucassal a hátam mögött, de őt megállították.
- Ő rá is vonatkozik a kérésem – mondtam „Mr. Asparetának”.
- Rendben – intett a kezével az őröknek, mire azok elengedték Lucast, és immár hárman tartottunk a palota ajtaja felé.
Amint odaértünk, kitárta az ajtót és bementünk. Ott volt az a nő, aki a múltkor is felidegesített, és amint meglátott engem, felháborodottan mutogatni kezdett rám.
- Már megint te?! Ezt nem hiszem el! A múltkor világosan megmondtam, hogy... - a herceg közbeszólt.
- Miss Argein, nincs joga ahhoz, hogy így beszéljen vele.
- Dehogynem! Ő csak egy koszos, utcai kislány, aki egy...
- Egy mágus – fejezte be a nő helyett a mondatot, akinek elkerekedtek a szemei.
- Elnézést, Hercegem, de istenkáromlásnak minősül ezt a közönséges embert mágusnak nevezni.
- Tán megkérdőjelezi az én kiváló embereim látását? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem, uram, csak... - rám nézett és elhallgatott.
- Azt elfogadom, hogy a kettejük között lévő rossz kapcsolat miatt nehezére esik elhinni bizonyos dolgokat, köztük ezt is, de kérem, legalább nekem higgyen. Én hiszek az őröknek. Hamarosan én magam is megbizonyosodok róla. Ha téves az információ, nyugodtan leszidhat – mosolygott rá. Azta... Hogy bírja?
- L-leszidni?! Nem, nem, nem, eszemben sincs! - mentegetőzött, majd gyorsan meghajolt, mire a herceg csak arrébb állt, és rám nézett kedvesen.
- Csak tessék.
- Ööö... Nem akarok tiszteletlen lenni, de én nem tudom, hogy mi merre van...
- Ah, tényleg. Semmi gond, természetesen nem veszem magamra. Viszont... Pontosan miről szeretne Kegyed beszélni?
- Hát... Őszintén szólva, a segítségét szeretnénk kérni a... - Lucasra pillantottam segítségkérően, aki azonnal vette a lapot.
- A királyi családtól – mondta, én meg bólogatni kezdtem.
- Értem. Akkor jöjjenek utánam – elindult egy hatalmas lépcsősor felé, mi meg követtük.
Jobbra fordultunk, egy hatalmas folyosóra értünk, aminek a végén egy óriási, díszes ajtó állt.
- Ha a királyi családtól szeretnének segítséget kérni, akkor a legjobb az lesz, ha apámhoz megyünk.
- A királyhoz?! - kérdezte meglepetten Lucas.
- Ki máshoz? - nevette el magát, és az arcán apró gödröcskék jelentek meg. Oké, jól nézett ki.
Odaértünk, majd a herceg bekopogott. A torkomban dobogott a szívem, sose hittem volna, hogy beszélhetek egyszer személyes ügy miatt a királlyal.
- Nyitva van – jött bentről a hang.
- Akkor bemegyek, apám – válaszolt a herceg és kinyitotta az előttünk álló akadályt, majd beléptünk a trónterembe.
- Vendégeket hoztál, fiam? - lágy mosollyal tekintett végig a társaságon, de a tekintete megakadt rajtam. Pontosabban a tetováláson – Hol szerezted azt, lányom? - lassan felállt a trónról.
- Apám, nem szabadna felkelned!
- Tudom, hogy mit csinálok – legyintette le, majd ismét rám nézett – Szóval?
- Ami azt illeti, ezért vagyunk itt. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem.
- Ezt hogy érti? - nézett rám a herceg.
- Olyan, mint egy mágus, de... - kezdett bele helyettem Lucas – Eh, nem tudom, hogy kéne ezt értelmesen megfogalmaznom... Eddig tök átlagos volt, most meg... Képességei lettek.
- Miféle képességek? - kérdezte a király.
- Képes volt találkozni az egyik halott barátunkkal – mondta ki, a herceg pedig ledöbbent, de a királynak mintha... Felcsillant volna a szeme.
- Általában az országok uralkodói és családjaik tisztában szoktak lenni a dolgokkal, köztük a mesterséges mágusok erejéről is, de ilyesmiről még csak nem is hallottam, ami azt jelenti, hogy ez egy olyan erő, amiről egyelőre még senkinek sincs tudomása – magyarázta a herceg.
- Én tudtam – mondta hosszas csend után a király, mire mindenki felé kapta a fejét.
- Ezt hogy érted, apám?
- Pár napja ugyanaz az álmom: az ország szürke, sötét. A lelkek sötétségbe burkolóznak. Aztán látom, ahogy meghalok – a herceg egy pillanatra elfelejtett levegőt venni – Végül látok egy világos alakot, aminek a karján egy arany rózsa van, és a fénye feléleszti a halott királyságot. Az álom közben egy hang ezt a jövendölést mondja: Királyságod haldoklik, Uram, és te már nem tudsz segíteni rajta. Barátnak hitt ellenségeid fogják fejedet venni. Azonban, ha megtalálod az arany rózsát időd vége előtt, szerencsés leszel. Ő az, aki a halott lelkekkel társalog, az ő segítségüket kéri, és aki visszalát a múlt bármelyik eseményébe. Az Igazi Mágus, akinek erejét nem emberi kéz alkotta, hanem a mindenható univerzum.
Mindannyian elhallgattunk.
- Lehet, hogy csak...
- Fiam, ez nem véletlen. Itt áll előttem az Igazi Mágus, aki azt állítja, hogy képességei vannak, ráadásul pont olyanok, amiket az álmomban hallottam.
- A múltba nem tudok nézni... - mondtam.
- Ezek szerint mégis – szólt közbe Lucas is – Elvégre az, amit a király mondott, mind igaz volt rád. Sarah és Duggie lelke tetoválásformában a karodba „költözött”, és már meg is mentettek párszor, szóval elképzelhető, hogy idővel a múltba látás képessége is fel fog tűnni.
- Ami azt jelenti, hogy te vagy az, akire a királyság vágyott már oly' régóta – a teremben mindenki rám nézett, én meg csak értetlenül pislogtam.
- Oké, oké, lassítsunk egy kicsit... Szóval... Egy igazi mágus vagyok, és nem elég, hogy már így is elég bizarr az, hogy találkoztam a halott Sarahval, de még ráadásképpen a múltba is fogok látni, plusz meg fogom menteni a királyságot – hadartam el, aztán kitört belőlem a hisztérikus nevetés – Neeem, szerintem ez az univerzum izé összetévesztett valakivel. Én átlagos vagyok, nem pedig egy világmegváltó második Jézus, csak éppen női formában – akadtam ki.
Lucas azonnal odaállt mellém.
- Igaza van, nem rakhat rá senki ekkora terhet. Ha az ereje kitudódik, nagy bajban lesz. Többen is az életére fognak törni. Van joga visszautasítani!
- Természetesen ezt tiszteletben tartom, nem kényszerítünk semmire. Azért jöttél ide, hogy megtudd, mi is vagy te valójában, amire választ is kaptál. Ha nem szeretnéd megtenni, amire kérlek, senki nem fog hibáztatni. Tiéd a döntés – bólintott a király átadva nekem a szót.
Mintha erre képes lenne bárki is nemet mondani...
Jó, le kell nyugodnom, és higgadtan átgondolni ezt... Lássuk csak... A király kér valamit – tőlem. Ez az egész kissé para, fogalmam sincs, hogyan segíthetnék az országon, és azért valljuk be, elég nagy felelősség ez... De valami történik velem, és itt talán kideríthetem, hogy mi. Mellesleg amúgy sincs hová mennem, talán így meg lesz oldva a lakásproblémám... És még nem is beszéltem a királyi konyháról! Mesterszakácsok tömkelege melózik itt, ha oda beszabadulhatnék... Nem utasíthatom ezt vissza...!
- Azt hiszem, elfogadom – egyeztem bele, mire a királynak az arcán egy megkönnyebbült könnycsepp gördült végig, aztán odalépett hozzám és átölelt.
- Akkor viszont kérlek tégy meg mindent, hogy helyrehozhasd azt, amit én elrontottam...! - szorított egy kicsit az ölelésén, én meg annyira elérzékenyültem attól, hogy ennyire szereti az országát, hogy gondolkodás nélkül visszaöleltem.
- Megmentem – mondtam határozottan.