Főnix

10. fejezet

Lassan kinyitottam a szemem, és visszaemlékeztem arra, hogy mi is történt. Várjunk, találkoztam Leonireral!
Felültem, és meglepetten vettem észre, hogy egy kellemes illatú ágyban pihentem eddig. Értetlenül pillantottam körbe a szobában. Egy gyenge fényű égő világította meg a helyiség falait, az ágy mellett fekvő éjjeliszekrényen pedig gyertyák pislákoltak. Megviselt szőnyeg feküdt a kifakult parkettán, a kiszöszösödött fotelra egy hatalmas ruhakupac volt ledobva. A legérdekesebbnek azt véltem, hogy az én ruháim is odakeveredtek. Lenéztem magamra, és egy hatalmas férfipólót viseltem, amit néhol megszáradt vérfoltok díszítettek. Alul csak egy minisort volt a fehérneműn kívül.
- Felkeltél? - sétált be Leonire az ajtón, mire bólintottam egyet.
Úgy döntöttem, hogy csak később kérdezem meg azt, hogy miért nem a saját cuccaimban fekszek. Visszafogottan viselkedtem, nem akartam azonnal letámadni a kérésemmel.
- Lázas voltál, mikor rád találtam, de mostanra már lement – leült az ágy szélére, és egy gőzölgő teáscsészét nyújtott felém.
- Köszönöm – elvettem, és belekortyoltam. Jól esett a forró ital.
- És, mit kerestél az utcán?
Őszintének kell lennem, ha el akarom nyerni a bizalmát.
- Vándoroltam – vontam meg a vállam – Ralionból indultam el ide, de az úton egy pillanatra elaludtam, és mire felkeltem, minden cuccom eltűnt.
- Aha – reagálta le – Fontos dolgok voltak?
- Eléggé – húztam el a számat – Ruhák, térkép, élelem, pénz... - sóhajtottam.
- Értem. Na és... - egy pillanatra elhallgatott, és szürcsölt egyet a saját italából – Honnan tudtad, hogy ki vagyok? Mármint, az emberek nagyrészt nem ismernek fel.
- Hát... - gondolkoztam, hogy mit is válaszoljak erre.
Úgy döntöttem, lassan felhozom a témát.
- Ez egy hosszú sztori... Ami azt illeti, téged kerestelek – mondtam, majd kijavítottam magam – Azaz, téged is.
- Ezt hogy érted? - kérdőn pillantott rám.
Mély levegőt vettem.
- Nos... Elég hihetetlenül fog hangzani, de én is egy mágus vagyok – nyögtem ki.
- Ez tényleg hihetetlenül hangzik – vonta össze a szemöldökét, de elsiklottam felette – Na és mi a neved?
- Elisa Moon.
- Én Leonire Blake vagyok – mutatkozott be, pedig tudta, hogy ismerem – Oké, mondd tovább.
- Gondolom tudsz arról, hogy a király meghalt.
- Igen – bólintott egyet.
- A királyi család segített nekem. Amikor elvesztettem a házamat, befogadtak. Tudom, hogy ki ölte meg az uralkodót, és te is ismered. Az összes mágus tudja, ki ő.
- Ki? - komolyra váltott a tekintete, próbálta elhinni azt, amit mondtam neki.
- Aaron – válaszoltam, mire elakadt a lélegzete – Tartozom a királynak, éppen ezért bosszút akarok állni érte, de egyedül nem menne. Épp ezért akarom felkeresni a mágusokat. Együtt képesek lennénk rá!
Leraktam a csészét az éjjeliszekrényre, Leonire felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Kérlek, csatlakozz hozzám!
Igyekezte feldolgozni a hallottakat. Értékeltem, hogy nem vágta rá egyből a mondandómra, hogy hülyeség, meg hogy hazudok. Lehajtotta a fejét, és lemondóan megrázta azt.
- Nincs esélyünk ellene.
Értetlenül néztem rá.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem.
- Túl erős. Megpróbáltuk már számtalanszor megölni, de nem sikerült. Mindig fölénk kerekedett. Nézd – felállt az ágyról, hátat fordított, és felhúzta a pólóját.
Egy kör alakú heg húzódott a feszes hátán, néhol még most is véraláfutást lehetett észrevenni a bőrén.
- Ez volt a legutolsó alkalom, mikor megpróbáltuk. Majdnem belehaltam – elengedte a ruhadarabot, mire az visszatért eredeti pozíciójába, és immár fedett volt Leonire háta – Nem kockáztatom meg még egyszer. Sajnálom, de visszautasítom. Ha továbbra is véghez akarod vinni a terved, akkor hajrá, keresd fel a többieket. Nélkülem.
Francba... Gondoltam erre a lehetőségre is, hogy nem megy bele, de akkor is nagy csalódás.
- Öltözz fel – mondta, majd kisétált a szobából.
Gondterhelten beletúrtam a hajamba. A sírás fojtogatott. Lassan kibújtam az ágyból, és a fotelhez battyogtam. Megszabadultam a felsőtől, ami feltehetőleg Leonire-é volt, aztán megfogtam a saját pólómat, és magamra aggattam. A sorttal is levetettem, majd felhúztam a farmeromat. Megigazítottam a ruhadarabokat, aztán a bezárt ajtóhoz léptem, és már nyitottam volna ki, a kezem már a kilincsen volt, mikor megtorpantam. Nem hagyhatom ezt annyiban! Gondolom az ismételt kudarctól fél, ezért nem akar velem jönni, tehát be kell bizonyítanom neki, hogy elég érett és erős vagyok a feladathoz! A következő pillanatban szinte kitéptem az ajtót, mire Leonire meglepetten pislogott felém.
- Valami gond van? - egy asztalnál ült, és egy kekszet vett el a rajta lévő tányérról.
- Kérlek, segíts nekem!
- Megmondtam, hogy – félbeszakítottam.
- Abba beletörődtem, hogy nem akarsz velem tartani. Mást szeretnék most!
- Elég követelőző vagy, nem gondolod? - vonta fel a szemöldökét.
- Van ötleted, hogy ki rabolhatott ki? - figyelmen kívül hagytam a gúnyt, amit észre is vett.
Pár másodpercig nem szólt semmit, csak majszolta a kekszét. Mikor eggyel végzett, folytatta a következővel, ezt egészen addig, míg a tányér ki nem ürült. Tudta, hogy kell bosszantani az embert.
- Van.
Kösz, hogy egy jó öt perc evés után hajlandó voltál kinyögni egy szót.
- És mi a tipped? - fontam össze a karjaimat.
- A városban van egy rablóbanda, akik elég fejlett képességekkel rendelkeznek. Ők lehetnek a dologban.
- Hol találom őket?
- Ne akarj odamenni. Durva a főnökük.
- Még neked is?
- Nem, de én nem megyek veled – jelentette ki – Mondhatni szabadnapon vagyok, nincs kedvem önkéntes munkát végezni. Kérdezd meg olyan 1 hét múlva, és meggondolom – hirtelen bunkó lett.
Jó, ha te így, én is így...
- Pedig még fizetni is akartam érte... - erre felkapta a fejét – De ha nem, hát nem – tártam szét a karjaimat, és odasétáltam a bejáratni ajtóhoz.
Hallottam, ahogy feláll, és gyors léptekkel odasiet hozzám. Elállta az utat, csak a mellkasát láttam magam előtt, amin megfeszült a fekete póló.
- Mennyit?
Nem szabad összeget mondanom, mert akkor elbukik a terv.
- Megegyezés alapján fizettem volna – lassan ránéztem. Sötét szeme érdeklődve csillogott, és így közelről jobban kirajzolódtak a férfias vonásai. Jól nézett ki, túl jól.
Elhallgatott egy ideig, aztán megkerült engem, az asztal mellé állított szék háttámlájáról levette a dzsekijét, majd visszafordult hozzám.
- Jó, menjünk.
Elégedetten elmosolyodtam, aztán kiléptünk a házból. A kintről beszűrődő éles fény vakítónak látszott a benti világossághoz képest. A nap sugarai enyhe melegséget árasztottak, és azt leszámítva, hogy mindent hó takart, elég jó idő is volt.
- Erre – intett Leonire, és megindult egy szűk sikátor felé. Követtem.
A járat elején néhány szegény ember üldögélt magányosan, de ahogy haladtunk előre, már teljesen elhagyatott lett. A falak mellé koszos kukákat és szemeteszsákokat állítottak, amik körül legyek keringőztek. A rajtuk lévő apró karcolások és lyukak arról árulkodtak, hogy errefelé nem viszi el senki a szemetet. A fal néhol omladozott, megviselt malter próbálta összetartani a száraz téglákat. A burkolat darabokban hevert a földön, ami beszennyezte a havat. Amikor beljebb értünk, olyan érzésem támadt, mintha a sikátor színe sötétebb árnyalatra váltott volna. Szinte szürkére. Amikor már azt hittem, hogy zsákutcába kerültünk, mert a járatot félbeszakította egy fakerítés, Leonire leguggolt, elsöpörte az előtte lévő havat, ami alatt egy alig észrevehető csapóajtó volt a földbe építve. Rám nézett a szeme sarkából, aztán felnyitotta.
- Innentől halkan – figyelmeztetett, mire bólintottam.
Elindultunk lefelé a csigalépcsőn, a falon lógó égő fáklyák közül pedig Leonire elvett egyet. Mikor leértünk, eldobta a fényt biztosító fadarabot a szennyvízbe, mire értetlenül néztem rá.
- Ezt miért kellett? - suttogtam.
- Felhívnánk magunkra a figyelmet.
Körbenéztem, és végül is volt elég fény ahhoz, hogy tudjunk közlekedni.
- Várj – állított meg.
A zsebéből kihúzott egy közepes méretű vasdarabot, és ahogy rámarkolt, villámgyorsan egy apró tőrré alakult. Eltátottam a számat.
- Hűha...
Mielőtt magamhoz térhettem volna, megragadta a csuklómat gyengéden, és húzni kezdett maga után. Már az egyik elágazásnál jártunk, mikor tompán meghallottunk egy hangot. Egy pillanatra ledermedt, de ez egy másodpercig sem tartott, azonnal kapcsolt, és nekinyomott a falnak. Ott is tartott, és rendkívül kevés távolság volt köztünk, amitől zavarba jöttem, és észre is vette, hogy elpirultam, de figyelmen kívül hagyta. A mutatóujját a szája elé emelte, jelezve, hogy maradjak csendben. A hang egyre erősödött, és hallottuk, hogy felénk tartanak. Nem sejtettek semmit, csak járőröztek. Ketten lehettek. Leonire támadó pozícióba állt, és mikor kellően közel kerültek hozzánk, kiugrott a fal mögül, az egyiknek elmetszette a torkát, és mielőtt a másik bármit is tehetett volna, megpördült felé, erőteljesen a hasába szúrva a véres tőrt. Felkapta a földről az egyik kardját, láthatólag megkeményítette az ereje segítségével, a tőrről pedig lerázta a vért, és odanyújtotta nekem. Sokkolva néztem a foltos fegyvert, meg sem tudtam mozdulni.
- Gyerünk már! - siettetett, mire megremegtem, és elvettem a tőrt.
Új volt nekem ez az egész gyilkolás dolog, de higgadtnak kellett maradnom. Nem kockáztathattam. Ráadásul ezek rossz emberek. Igen, csak erre kell gondolnom...
Folytattuk az utat, és meglepetten vettem észre, hogy egyetlen egy kanyart tettünk meg, és ott találtuk magunkat a banda helyének a bejáratánál.
- Készen állsz? - kérdezte.
- Azt hiszem – a hangom remegett.
Berúgta az ajtót, a helyiségben lévők pedig elhallgattak, és felénk kapták a fejünket. Nem tudtuk volna kevésbé feltűnően csinálni...?! Feleszméltek, és nekünk rontottak.
- Basszus – sziszegtem.
Leonire felé tartottak a legtöbben, de nem úgy tűnt, mintha bármitől is félne. Nem akartam ráhagyni az egész csapatot, viszont megmozdulni se bírtam. Csak álltam ott a küszöbön, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben Leonire belekezdett a banda kiirtásába. Úgy forgatta a súlyos kardot, mintha egy pihe lett volna, és úgy vágta le az embereket, mintha éppen csak kenyeret szeletelne. Az arca ijesztő árnyékot vett fel, a szemei túlságosan higgadtnak tűntek. Nem volt időm tovább figyelni őt, mivel rám támadtak. A kezembe vettem a Leoniretól kapott tőrt, és ügyetlenül meglendítettem. Egy apró vágást sikerült az ellenség arcára mérnem, aki ettől csak hangos nevetésbe kezdett, majd újra támadott. A tőrt kicsavarta a kezemből, kifordította a karomat, és megfeszítette. Tudtam, hogy ha nem csinálok valamit, eltöri a csontjaimat, ezért egy hirtelen mozdulattal hátrarúgtam, ezzel sikerült kibillentenem az egyensúlyából. Mielőtt visszanyerhette volna, alkalmaztam a két hetes kiképzés alatt szerzett tudásom: bevittem neki egy jobb öklöst, amitől földre került. Az orrából vér szivárgott. Ráültem a hasára, a szememmel a tőrt kerestem, és meg is találtam, ám mikor érte nyúltam, megfordult az állás: megragadta a vállaimat, és ledöntött a földre, én kerültem alulra, ő pedig felettem ágaskodott, egy kést tartva a levegőben, lendítésre készen. Az adrenalin felpörgött bennem, és egyre csak a fegyveremért nyújtózkodtam, és pont elértem, mikor észrevettem, hogy a penge sebesen közeledik felém. Épp időben csaptam neki reflexszerűen a tőrömet, ami eltérítette az arcomtól, így a kőbe vágódott. Újabb támadása előtt gondolkodás nélkül felé fordítottam a fegyvert, és beledöftem a mellkasába. Vér csöpögött le rám, ekkor jutott el az agyamig, hogy mit tettem. Elkerekedtek a szemeim, mikor megláttam, hogy élettelenül eldől.
- Jézusom... - suttogtam magam elé a plafont bámulva.
Bár legszívesebben csak feküdtem volna, nem tudtam ezt megtenni, mivel Leonire helyzete kétségessé vált. Egyre többen estek neki, és bár úgy látszott, hogy bírja, ha hosszabb ideig nézte az ember, látta az apró izzadságcseppeket lecsöpögni a homlokáról. Kezdett fáradni, amit nem is csodáltam. Mozgásra kényszerítettem magam, és imbolyogva feltápászkodtam a földről.
- Maradj ott! - kiáltotta, mire megtorpantam.
Kétségbeesetten figyeltem, ahogy lassan felülkerekednek rajta. Szerettem volna segíteni, de egyetlen ember megölése is lesokkolt, nemhogy egy egész bandáé. Csak hátráltatnám. Egy ember vágást ejtett a vádlijára, mire féltérdre ereszkedett. Utána nyúltam, de ekkor mordult egyet. Nem kért a segítségemből. Egyetlen kardját emelte a feje fölé, aminek nekifeszült még 7 penge. A karja remegett, nem bírta már sokáig. A lábam a földbe gyökerezett. Meg akartam mozdulni, de görcsösen csak arra koncentráltam, hogy mi fog történni. Az agyam vészjelzéseket küldött a testem minden pontjába, mikor megláttam, hogy a pengéje megrepedt. A repedés egyre mélyült, mire levegőért kezdtem kapkodni.
Gyerünk, lábam, mozdulj...! Mozdulj...!
Egész testemben remegtem, a sokk átvette felettem az uralmat. Folyamatosan kényszerítettem magam a mozgásra. Alig volt már 2 centi a kard éléből, és tudtam, hogy ha nem teszek valamit, Leonire meghal.
Mozdulj már!
Még egy centit vesztett, én meg erre észbe kaptam, és felordítottam. Nem hagyhattam meghalni!
A karomon lévő rózsa izzani kezdett, és arany színű fénycsóva tört ki belőle, mire minden ellenség felém kapta a fejét. Egy különös érzés árasztotta el a testem, mintha erősebb lettem volna.
- Lendítsd meg a karod – hallottam egy ismerős női hangot a fejemben.
Sarah...? Megráztam a fejem. Nem szabad most ezen gondolkodnom! Eleget tettem a kérésnek, és a mozdulat közben az ujjvégeimből apró, fénylő gömbök jöttek elő. Mikor egymásnak ütköztek, összeolvadtak, és egy íves vonal lett belőle, ami a banda felé tartott szélsebesen. Nem ejtett rajtuk különösebb sérülést, de... Megbénította őket. Leonire megszabadult a rá nehezedő emberektől, és meglepetten fordult felém.
- Te komolyan mágus vagy? - lihegett.
- Igen! - csattantam fel.
- Jó, jó – nem ismertem ezt a hangot, de a banda egymásra dőlt testei mögül jött. A sötétségből kilibbent fekete köpenye. Elakadt a lélegzetem.
Előlépett, az egyik kezében tartotta a táskámat, a másikban pedig az egyik melltartómat nézegette. Elvörösödtem, és automatikusan a mellkasomhoz kaptam a kezem.
- Igazán szép példányok – bólogatott elismerően, majd megszagolta az anyagot.
Felháborodottan nekimentem volna, de Leonire lefogott.
- Hagyd, csak bosszantani akar – suttogta nekem.
- Elérte! - válaszoltam bosszúsan.
- A legszebb viszont ez itt – eldobta a fehérneműt, belenyúlt a táskába, és kivette belőle a pénzt.
- Hé – szólt neki Leonire, mire felpillantott – Mágusok vagyunk, jobb, ha ideadod.
- Félnem kellene? - mosolyodott el gúnyosan – Csak tessék, ölj meg – széttárta a karjait – A mesterem fényévekkel erősebb, mint ti.
Miközben beszélt, láttam, hogy Leonire egy nagyobb kőből kést csinál.
- Ha meghalok, meg fog bosszulni. És – Leonire nem hagyta végigmondani, eszméletlen sebességgel nekidobta az apró, de hosszú pengét, ami átsüvített a levegőn, és a köpenyes fejében állt meg.
Kibuggyant a vére, és összeesett.
- Aaron nem az a megbosszulós fajta – rántotta meg a vállát, én meg csak pislogtam.
Odament a táskámhoz, a köpenyes kezéből kimarta az erszényt, majd visszajött, és a kezembe nyomta a cuccokat.
- Mehetünk?
Aprót bólintottam meglepetten. A banda tagjai nem mertek megállítani minket.
- Nem kellett volna megölnöd. Kiszedhettünk volna belőle valami infót – néztem rá.
- Hát, már mindegy – rántotta meg a vállát, amit elmosolyodtam.
- Szóval – kezdtem bele – Mennyit kérsz fizetségül?
- Hagyd csak – legyintett.
- De... - félbeszakított.
- Elég jutalom volt azt látni, hogy vagány csaj vagy – mosolyogva beleborzolt a hajamba.
Egy ideig durcás fejet vágtam, de mivel nem hatotta meg, beletörődtem.
- Akkor viszont köszönöm – hálásan tekintettem rá.
- Szóra sem érdemes.
Percekig állhattunk csendben, aztán megszólaltam.
- Na de én szerintem indulok tovább...
- Nem kéne.
- Miért? - néztem rá kérdőn.
- Mindjárt beesteledik, és gondolom nem akarsz kint aludni télen.
- Hát... - elakadt a szavam.
- Gyere, aludhatsz nálam – intett.
Elindult, én meg csak hebegtem egy ideig, de miután beláttam, hogy más választásom úgy sincs, követtem. Miközben sétáltunk, eleredt az eső.
- Franc – összeszűkültek a szemei, és muszáj volt futnunk.
Teljesen eláztunk, mire megérkeztünk a házához. Bement a szobájába, és pár perc múlva visszatért tiszta ruhákkal a kezében. Félmosolyra húzódott a szája.
- Bocsi, de női ruháim nincsenek, szóval amíg a tieid meg nem száradnak, muszáj leszel ezekben aludni. Megfelel?
- Tökéletes.
Még mindig zavart voltam, folyamatosan csak az első gyilkosságomra és a sok vérre tudtam gondolni, és emiatt eszembe jutott a merénylet. A király levágott feje, Lucas átszúrt teste... Ahogy ezen gondolkodtam, egyre erősödött bennem az utálat Aaron iránt. Leonire észrevette, hogy nem vagyok a toppon, ezért elém lépett.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Nem akartam ölni – néztem félre bűntudattal. Az, hogy elvettem más életét, túl kegyetlen volt számomra.
- Nézd... - a kezét a vállamra helyezte – Az első nekem is ilyen volt. De egy idő után nem azt helyeztem előtérbe, hogy véget vetek az életüknek, hanem azt, hogy ők hány ártatlanét vették el. Persze, ez még nem mossa le a kezemhez tapadt vért, de segített. Nem mondom, hogy meg fogod szokni, mert az az igazság, hogy sose fogod... Viszont el tudod majd nyomni ezt az érzést, ebben biztos vagyok – biztatóan elmosolyodott.
Bólintottam párat szomorúan.
- Köszönöm – húztam el a számat.
- Igazán nincs mit. Tudod mit? Hogy egy kicsit felvidulj, csinálok neked kávét és összedobok egy szendvicset – összecsapta a tenyereit – Addig öltözz át!
- És te?
Válaszként vigyorogva levette a pólóját, és a földre dobta, majd egy törölközővel gyorsan megtörölte meztelen felsőtestét. Az arcomról lehervadt a mosoly, közelebb léptem, mert a hátát számtalan beforrt heg díszítette. Amíg ő elkezdett a kajával foglalkozni, akaratlanul is egyre közeledtem hozzá. Meg akartam érinteni a hátát, de egy pillanat alatt megpördült felém, és elkapta a kezem. Pár másodpercig nem is fogtam fel, mi történt, aztán pislogtam párat, és felnéztem az arcára. Szigorú volt a tekintete.
- Honnan vannak azok a sebek? - kérdeztem.
- Harcokból – vont vállat.
Ez vár rám is? Sajnálkozva lehajtottam a fejem, mire elengedte a kezem, azonban nem engedtem le, hanem a bizonytalanul a mellkasára helyeztem. Látszólag meglepte egy kicsit a dolog, ugyanis megfeszültek az izmai. Türelmesen várta, hogy most mit fogok lépni, de nem tettem semmit. Csak álltam ott, előtte, sebes testét fürkészve. Egy ember sem érdemli meg ezt a kegyetlenséget...
A karomon lévő rózsa arany fénye gyengéden felvillant, és felkúszott egészen a kezemig. Onnan egy része betemette Leonire bőrét is, ahol megérintettem. Meglepetten elhúzódott volna, de nem tette, helyette inkább csak engem bámult értetlenül. Én sem tudtam, hogy ez micsoda, de nem akartam megszakítani. Kis idő múlva a fény eltűnt.
- Ez meg mi vo... - nem tudta végigmondani, mert hirtelen újra fellobbant, de ezúttal Leonire mellkasából, és sokkal vakítóbban, mint ekkor bármikor.
A rózsa már szinte égetett, és kavargó sugárnyalábok öleltek körbe minket. A szoba halvány fénye eltörpült mellette. Leonire döbbenten pillantott körbe, de amilyen gyorsan keletkezett, olyan gyorsan is tűnt el. Egy különbség volt. Leonire mellkasán egy sárgás fénykavalkád ragyogott, aminek az erőssége fokozatosan gyengült, egészen addig, míg teljesen szerte nem foszlott. Percekig csak próbáltuk felemészteni a látottakat, egyikünk sem szólalt meg. Én eszméltem fel hamarabb, és a kezemet elkaptam a mellkasáról. Erre már ő is reagált, utánam akart nyúlni, de beszaladtam a szobájába a száraz ruhákkal. Hevesen vert a szívem. Mi a franc volt ez?!