Főnix

7. fejezet - PART 2

Elkerekedtek a szemeim, nem hittem a fülemnek.
- Na, gyere ide – magához húzott, és szorosan átölelt. Könnyezni kezdtem a megkönnyebbüléstől.
Így állhattunk percekig, miközben zokogtam, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy megcsináltuk. Elliot is csatlakozott, bátortalanul megveregette a vállunkat, mire Lucas behúzta őt is az ölelésbe. Imbolyogtunk, egészen addig, amíg hihetetlen erővel ki nem csapódott az ajtó. Felé kaptuk a fejünket, de csak kis sötétkék árnyakat láttunk, amik megtöltötték a termet, és átfestették azt a saját színükre. Egy szélsebesen felénk tartott, és mikor odaért hozzánk, hatalmas lökéshullám keletkezett, ami szétrepített minket a terem túlsó végeibe óriási erővel.
Neki csapódtam a falnak, és összecsuklottak a lábaim. Megráztam a fejem, hogy kicsit magamhoz térjek a fájdalomból. Tekintetemmel Elliotot kerestem először, aki éppen a földről tápászkodott fel, másodszor pedig Lucast. Mikor megláttam, azonnal felsikítottam. A falból kiálló szarvasfej éles agancsa átszúrta a hasát, onnan lógott. A vér alatta kis tócsába gyűlt össze, és folyamatosan terjeszkedett.
- Úristen, Lucas! - ordítottam, majd odarohantam hozzá.
Időközben Elliot is csatlakozott hozzám, és együtt szedtük le az agancsról. Lefektettük, és pánikolva pofozgattam az arcát.
- Lucas... Lucas! Édes Istenem...! Lucas! - a szívem eszméletlen gyorsan vert, a levegőt szaporábban kapkodtam, mint valaha – Ne, ne, ne... Ne! Lucas, nem veszíthetlek egy téged is! - patakokban folytak a könnyeim – Ne hagyj itt! - sikoltottam.
A mellkasára hajtottam a fejem, a hátam egy ívben megfeszült, és úgy bőgtem, mint még soha. Aztán kihúztam magam, a pólóm aljából kitéptem egy jó hosszú darabot, majd megpróbáltam átkötni. Ehhez a célhoz mégis túl rövidnek bizonyult, ezért Elliot felé fordultam.
- Kérlek, szorítsd a sebhez olyan erősen, ahogy csak tudod! - a kezébe nyomtam, ő meg szó nélkül megtette.
A hangom teljesen eltorzult, feldagadtak a szemeim, de nem volt időm tovább sírni. Még életben van, nem követhetem el azt a hibát, mint Sarahnál, hogy leblokkolok! Még meg tudom menteni!
Hangokat hallottam az ajtó felől, ezért odakaptam a fejem. Egy ismeretlen alak lépett be, akinek a léptei nyomán kék köd kavarodott el a levegővel.
- Te ki vagy?! - kérdeztem, csöppet sem barátságosan.
Megtorpant, és rám nézett, de választ nem adott, helyette mikor kellőképpen végigmért, a király felé vette az irányt. Elliot ezt észrevette, és otthagyva Lucast az apja védelmére sietett, aki csak hátrálni tudott. Mikor Elliot elég közel érkezett, az idegen suhintott egyet felé, a lökete pedig hátrarepítette a falhoz, ismét. Mielőtt fel tudott volna állni, az előbbi sötétkék árnyak láncokká alakultak, amik fogva tartották őt. Hiába rángatózott, nem tudott szabadulni. Helyette én próbáltam meg odafutni, de felém is suhintott egyet. A karomon lévő rózsa ekkor izzani kezdett, és egy ugyanolyan „támadást” sütöttem el, bár akaratlanul. Amikor az idegen meglátta, hogy ez semlegesíti az övét, összeszűkültek a szemei, és immár a teljes figyelmét nekem szentelte.
- Mi a neved? - kérdezte, én meg értetlenül pislogtam rá.
Nem válaszoltam neki, helyette csak rárontottam, de mielőtt ütést tudtam volna bevinni, a kis árnyak engem is a földhöz szegeztek, viszont Elliottal ellentétben nekem az egész testemet leláncolták.
Az idegen a király elé érve kivonta a kardját. Elkerekedtek a szemeim.
- Te szemét! Nehogy meg merd tenni! Meg foglak ölni! - ordítozott magából kifordulva Elliot úgy, hogy még én is megijedtem tőle.
Miközben Elliot továbbra is teli torokból üvöltött, az idegen a fenyegetésre fittyet hányva meglendítette a kardját és levágta a király fejét.
Megfagyott a levegő a teremben. A lovagok, akiket szintén az árnyak tartottak fogva, ledermedtek, Elliot eltorzult, könnyel áztatott arccal bámulta apját, én pedig egész testemben remegtem, és megállíthatatlanul sírtam. Az idegen szép lassan lerázta a kardjáról a vért, és kisétált a teremből, aminek ekkor visszatért a normális színe, és az árnyak is eltűntek. Elliot az apjához sétált élettelenül, és próbálta felfogni a látványt. A lovagok levették a sisakjukat, és lehajtották a fejüket. És én? Én csak feküdtem ott, a padlón könyökölve, bömbölve.
Megint nem tudtam megmenteni senkit.