Főnix

4. fejezet

Alig aludtam az éjjel, fél óránként felkeltem, és rémálmok kísértek, ezt olyan hajnali három körül meguntam, és inkább kihasználtam az utolsó óráimat azzal, hogy bepakoltam a legszükségesebb cuccaimat 2 bőröndbe. Az egyikbe kerültek a ruhák, a másikba meg a higiéniai és elektronikai cuccok, meg még pluszba azok a felsők, amik az elsőbe nem fértek bele, utána pedig a laptopomat töltőre tettem, és sorozatokat néztem egészen 10-ig, amíg kopogást nem hallottam. Félve felálltam, odamentem az ajtóhoz, vettem egy nagy levegőt, és kitártam. Ott állt velem szemben Arges.
- Heló – köszönt – Összepakolt? - kérdezte.
- Igen – feleltem köszönés nélkül.
- Akkor már csak annyi a teendőnk, hogy itt – előhúzott a kabátjából egy félbehajtott papírt, szétnyitotta és a mellette lévő éjjeliszekrényemről elvett egy tollat – Aláírja, hogy innentől enyém a ház – mosolygott ártatlanul.
Kivettem a kezéből a lapot és az írószert, majd odaléptem a falhoz, és aláfirkantottam a nevem, ez után pedig felé nyújtottam.
- Itt van – mondtam.
- Köszönöm. Nos akkor, ha megkérhetem, hagyja el a házamat.
Odamentem a laptopomhoz, lekapcsoltam a töltőjéről, és beleraktam a tokjába, aztán a zsinórt is belegyömöszöltem mellé. Ezt a vállamra vettem, aztán megragadtam a bőröndjeimet, és egyszerűen kisprinteltem a házból, amilyen gyorsan csak lehetett. Próbáltam erős maradni, ahogy jártam az utcákat, de nem nagyon ment, minden egyes lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy levágjam magam a földre, és mindenki szeme láttára elkezdjek bömbölni, mint egy kisgyerek, ha nem kap meg valamit.
Szerencsére ezt a vágyamat nehezen, de el tudtam végül fojtani azért, mert volt egy célom. El akartam menni Sarahhoz, elmesélni neki, hogy mi történt, és még eltemetni Duggiet. Szégyen, hogy megfeledkeztem róla. Tudatosan emelgettem az egyik lábam a másik után, ezt egészen addig folytattam, amíg el nem értem a sírt.
Ledobtam a bőröndöket, a laptopos táskát lefektettem melléjük, aztán odamentem az egyik fához, és a törzsének támasztott ásót a kezembe vettem. Még régebben hagytam itt, hogy tudjam rendezgetni a sírt. Visszabattyogtam Sarahhoz, és ásni kezdtem. Amint elegendő földet emeltem fel a talajtól, azt a fűre borítottam, és ezt a folyamatot megismételtem párszor addig, míg végül megakadt az ásó. Értetlenül néztem az aranyló dobozkát, aminek a felülete épphogy csak egy csíkban látszott ki. Ledobtam magam mellé az ásót, és a kezemmel kapartam arrébb az útban álló apró, enyhén nedves sárgolyókat, és a dobozt kiszedtem a sok kavics és föld közül, ekkor jobban szemügyre tudtam venni. Ahogy láttam, igazi arany volt, gyémántokkal díszítve a tetején, és ezen kívül még számos ékkő pihent rajta. Furcsa, mert mikor áthelyeztem a sírt, akkor még nem volt ott.
- Ez biztos sokat ér, nem, Sarah? - néztem a sírra.
Kifeszítettem a kicsi ládát, ami könnyedén szétnyílt. Kék bársony melegítette belülről, a közepében pedig egy egyszerű, de csodaszép ezüst karkötő foglalta el a helyét. Érte nyúltam, de amint az ujjam hegye hozzám ért, egy pillanatra elsötétedett minden és hangos zúgást hallottam.
Lassan kinyitottam a szemeimet, és mikor megláttam, hogy már nem a sírhelynél, hanem egy gyönyörű, felhőkkel körbevett, rubint levelű, aranyló fákkal teli természetfeletti erdőben tartózkodom, teljesen ledöbbentem. Szentjánosbogarak tömege repkedett körülöttem, a bokrok közül fénylő rénszarvasok figyeltek rám. Elképesztő volt. Lassan felálltam, ügyelve arra, hogy ne ijesszem el az állatokat, eközben többször is körbenéztem.
- Hol vagyok...? - suttogtam.
- Axeinben - jött egy ismerős hang magam mögül.
Nem hittem a fülemnek. Kizárt. Tuti csak félrehallottam. Ez nem lehet ő...!
Lassan megfordultam, és úgy döntöttem, hogy a szememnek se hiszek.
- Lehetetlen... - mondtam sokkolva.
- Lehetséges - mosolygott rám a fiatal lány.
- S...Sarah? - kérdeztem halkan, miközben egy könnycsepp végigfolyt az arcomon.
Bólintott egyet elérzékenyülve, és meg sem várta a reakciómat, azonnal a nyakamba ugrott.
- Annyira hiányoztok - szorított az ölelésén.
- Te is nekünk...! Ez... Egy csoda... Nem lehet... Te hogy? Nem is, inkább én hogy...?!
- Shhhhh... Majd rá fogsz jönni - nyugtatott, aztán kicsit elhúzódott tőlem - Mármint, remélem - nevette el magát.
- Ezt hogy érted?
- Sajnálom. Meg van kötve a kezem. nem mondhatok semmit - tárta szét a karjait - És amúgy is lejárt az időm. Még gyenge az erőd ahhoz, hogy tovább maradhassak.
- Milyen erőm? Nekem nincs semmilyen erőm... Ha lenne, meg tudtalak volna menteni...
- Nem a te hibád volt - tette a kezét, a vállamra, és a világ folyamatosan homályosodni kezdett.
- Mi... - újra elsötétedett minden, aztán mikor visszatért a látásom, már a sírhelynél voltam, kezemben pedig annyira szorongattam az ezüstláncot, hogy felsértette a bőrömet - Sarah? - forogtam, de semmi.
Eltűnt minden, amit ott láttam, és csak döbbenten néztem magam elé, nem tudtam felfogni, hogy mi is történt. Az előbb... Tényleg találkoztam Sarahval? Ezt el kell mondanom Lucasnak!
A zsebemből kihúztam a telefonomat és tárcsáztam a számát, hamar fel is vette.
- Na? Jól vagy? - szólt bele.
- Azonnal gyere Sarahhoz! Nem fogod elhinni, hogy mi történt!
- Megtarthattad a házat? - kérdezte izgatottan.
- Annál is jobb! Siess! - mondtam, majd letettem.
Felálltam, közben jobban szemügyre vettem a dobozt és a láncot, majd forgatni kezdtem, de akárhogy néztem, nem értettem, hogy mi olyan különleges bennük annyira, hogy el tudtak juttatni Sarahhoz. Választ akartam és magyarázatot, de egyiket se kaptam meg.  Aki pedig adhatott volna, annak megtiltotta valaki. Vagy...Valami.
- Na itt vagyok! - bukott ki egy bokor mögül lihegve – Ajánlom, hogy tényleg nagyon fontos legyen!
- Elég fontos az, hogy találkoztam Sarahval?
Felkapta a fejét, és ha jól láttam, pár másodpercig levegőt sem vett.
- Ez... Nem jó vicc...
- Épp ez az! Ez nem vicc! - rátettem a kezem a vállára.
- Ha tényleg nem annak szántad, akkor csak képzelődtél – nézett a szemembe, és kézfejemet pedig megfogta, majd leengedte.
- Miért nem hiszel nekem? - szomorodtam el.
- Nem arról van szó, hogy nem hiszek... De gondolj bele. Elvesztetted a házadat, a kutyádat, megtámadtak a farkasok, találkoztál egy herceggel. A sokk miatt előfordulhat a hallucináció.
- Vagyis nem hiszel nekem.
- Eli, én... - félbeszakítottam.
- Tudom, hogy mit láttam! Éreztem minden porcikáját, mikor átölelt! Azt mondta, hogy van valamilyen erőm, és... - abbahagytam, mert Lucas arca hitetlenséget mutatott.
Csend lett, csak a téli hideg szél futkosott a fák között.
- Lucas – mondtam ki a nevét, mire rám nézett – Tényleg láttam! Nézd – felé nyújtottam az aranydobozt, ő pedig vonakodva, de elvette és megnézte és egy pillanatra megváltozott a tekintete, de ez csak egy pillanatig tartott – Duggiet el akartam temetni, ezért ásni kezdtem, és ebbe megakadtam. Benne volt egy ezüst lánc, amihez mikor hozzáértem... Valami történt. Nem tudom, hogy mi, de megtörtént! Egy csodálatos helyre kerültem, elképesztő volt...! Ott volt Sarah. Hihetetlenül hangzik, tudom, de akkor is... Láttam! Nem őrültem meg. Higgy nekem! - kérleltem elkeseredetten.
Úgy tűnt, hogy kétségek gyötrik.
- Oké, tegyük fel, hogy elhiszem... De ha logikusan nézzük, akkor tényleg nem lehetséges. Öt ember rendelkezik a Földön mesterségesen előállított mágiával, és ebbe te nem tartozol bele. Akkor mi lenne az oka annak, hogy te is képes vagy egy olyan erő használatára, amivel találkozhatsz a holtakkal?
Tudtam, hogy miről beszélt, és ha nem történt volna meg velem a találkozás, neki hittem volna, mert teljesen jogosan mondott minden egyes szót. Hat vagy hét éves lehettem, mikor hallottam a világ első mágusairól. Bár visszatért a lovagkor, az előző évszázadok kutatásaira nem borítottak fátylat. Az idő múlásával néhányat feladtak, de annál több kérdést oldottak meg. Az egyik a mágia volt. Egyelőre csak ötféle erőt sikerült beleültetniük néhány kiválasztottba. Rengeteg ehhez hasonló kísérlet volt, több százan haltak bele, az átlag emberek szervezete nem bírta. Csak a különleges adottságú személyek éltél túl, és tudták használni, és 2 év alatt mindössze csak 5 emberből tudtak mesterséges mágust készíteni. Már csak 4 él.
- Hahó – legyezgette a kezét előttem Lucas, mire felkaptam a fejem.
- Eh, bocsi... Elkalandoztak a gondolataim.
- Nem baj. Na de akkor reagálj arra, amit mondtam!
- Ja, ööö... Ezt a részét én sem értem igazából. De tényleg megtörtént – erősködtem továbbra is határozottan.
- Hm... Hol leszel délután? - kérdezte.
- Valamelyik utcán, azt hiszem – válaszoltam egyszerűen, mintha nem is hangzana furcsán.
- Helyette gyere inkább hozzánk. Utánanézünk ennek.
- Nem hiszem, hogy a Google kidob bármit is arra, hogy „egy lány azt állítja, hogy találkozott egy halottal, HELP!” - vontam össze a szemöldökömet, mire felnevetett.
- Az lehet, de megoldom. Mostanság elég sokat foglalkozom a hackeléssel, és egész jó vagyok.
- Miért, mit akarsz csinálni?
- Dark weben szerintem van néhány cikk, ami még ott is próbál elrejteni valamit. Hátha ír valamit az erődről.
- Szerintem nem kéne ennyire túlkomplikálni...
- Nem tudjuk, hogy mi ez. Ez tök olyan, mint a sci-fi filmekben lévő erők, és az alapján, amit elmondtál, elvileg kéne léteznie az erődnek már több évszázad óta egyes emberek szerint, mert már hallottam róla. De a valóság nem olyan egyszerű, mint a film. Itt mindig van valami a háttér mögött, és mi ezt fogjuk kideríteni, mindegy, mennyi időbe kerül.
- Ah, oké, csak először temessük el Duggiet – egyeztem bele.
Lucas fogta a halott kutya tetemét, és belehelyezte abba a gödörbe, amit kiástam, majd kezébe vette az ásót, és földet borított rá. Én a bőröndömből kivettem a direkt erre az alkalomra vett műrózsát, és abba a pontba szúrtam, ahol a két befedett gödör találkozott. Fényleni kezdett, a szél elcsendesedett, és egy hatalmas lökéshullám keletkezett, aminek hatására hátrarepültem pár métert aztán nekicsapódtam egy fának. Éreztem, ahogy a fájdalom erősen belehasít a karomba, és tudtam, hogy eltört. Felszisszentem, aztán mikor kinyitottam a szememet, csak egy ember és egy kutya alakú fénylő valamit láttam. A fénykutya odalépett hozzám, és megnyalta a karomat, mire éreztem, ahogy gyógyulok. Döbbenten néztem rájuk.
- Sarah...? Duggie? - kérdeztem,  és az alakjuk szertefoszlott.
- Mi a... - Lucas is a földön volt – Ez meg mi a franc volt...?
- Én mondtam, hogy nem hazudtam... - suttogtam, és idő közben ránéztem.
A tekintetem visszavándorolt a sírra, és még jobban meglepett az, hogy a művirág helyett egy aranyló, gyönyörű rózsa lebegett a föld felett 10 centire. Elbűvölt a természetfelettisége.
Öntudatlanul kinyújtottam felé a kezemet, mire megmozdult, és lassan közeledett felém. Nem mozdultam, a rózsa és köztem pedig fokozatosan egyre kisebb lett a távolság, aztán végül elért engem. A kezembe fogtam, mire láthatóvá vált arany aurája, és izzani kezdett, aztán egyszer csak semmivé lett, de... Mikor megnéztem a csuklómat, ott volt rajta egy tetoválásnak kinéző, az előbbi rózsára hasonlító szimbólum. Percekig fürkésztem, és ezt csak Lucas szakította félbe.
- Hát... Ezt tuti, hogy nem találom meg a dark weben – ismerte be – Várj csak... - felállt, és közelebb jött hozzám – Az egyik szemed... Borostyánszínű lett!