Főnix

3. fejezet

Kopogásra ébredtem. Fáradtan felültem, nyújtóztam egyet, aztán felálltam, odabattyogtam az ajtóhoz és kinyitottam. Egy majdnem kopasz, szakállas, kövér fickó várakozott rám, vagyis Arges Huttin, az uzsorás, akitől valamikor kölcsönkértem. Át akartam költöztetni Sarah sírját a mostani helyére, mert nem érdemelte meg, hogy a városbeliek körülötte hangoskodjanak. Szerette a nyugalmat, az erdőt és a vízesést. Egyszer az erdőben jártam és megtaláltam a jelenlegi sírhelyét. Azt akartam, hogy ott nyugodjon a továbbiakban, de nem volt elég pénzem, hogy ezt véghez vigyem. Így vezetett el a sors Argeshez. Ő egy pénzes uzsorás, van egy kis hírneve a városban is, és úgy döntöttem, hogy kölcsönkérek tőle a tervem elvégzésének érdekében. Basszus! Még nem fizettem vissza az adósságomat!
- Elnézést, úgy látszik, kicsit hamar jöttem – vakarta meg a tarkóját.
Baj, még aludni akartam, és még nincs is meg a pénzed.
- Semmi gond – legyintettem ásítva.
- Bemehetnénk inkább? Szeretnék beszélni önnel a tartozásról.
Felébresztettél és még megkérdezed, hogy bejöhetsz-e?
- Persze, jöjjön csak – álltam félre, ő pedig belépett.
Leült a fotelbe, én meg a kedvenc óriás babzsákomat odavonszoltam elé, majd belehuppantam.
- Szóval... - kezdtem bele helyette is – Szeretne esetleg valamit? Enni, inni?
- Egy kávét elfogadok, köszönöm – mosolygott, én meg nagy nehezen felálltam, kimentem a konyhába, és gyorsba összedobtam egy kávét öt perc alatt, aztán visszamentem és odanyújtottam a férfi felé, aki hálásan kivette a kezemből – Köszönöm, ez most nagyon kellett.
Remélem örülsz, hogy miattad használtam fel egy kávénak valót, amit ÉN is megihattam volna.
A zsebébe nyúlt és kihúzott egy kis kártyát, amiből egy darabot már birtoklok előző találkozásunk óta, de felém nyújtotta, én pedig elvettem azért, hogy ne tűnjek bunkónak
-  A névjegykártyám. A nevem Arges Huttin, ahogy azt már bizonyára tudja. A tartozásról szeretnék beszélni.
Mintha nem tudnám.
- Ah, igen, emlékszem... - mosolyogtam megjátszottan.
- 2 hónapja nem fizette be – sóhajtott – Holnap van a határidő.
- És... - nyeltem egyet – Mennyit is kéne fizetnem?
- 10000 dollárt – mondta ki, mire elkerekedtek a szemeim és felpattantam a babzsákomból.
- 10000 dollár?! Az lehetetlen! 1500-at kértem kölcsön!
Szürcsölt egyet a kávéból, aztán ismét rám nézett ártatlanul.
- Az igaz, de uzsorás vagyok. Kamatostul kamatozok, de erre már felhívtam a figyelmét.
- De... - erre nem tudtam mit mondani.
Széttárta a karjait.
- Sajnálom. Akkor viszont holnapra pakoljon össze, és költözzön ki, kérem. Enyém a lakás – jelentette ki, aztán felállt és kisétált az ajtón.
Én csak ott álltam a szobámban - ami holnaptól már nem lesz az enyém - sokkoltan.
Lassan felráztam magam és úgy döntöttem, hogy áthívom Lucast. Az asztalról felkaptam a telefonomat, és tárcsázni kezdtem a számot. 2 csörgés után fel is vette.
- Csáó. Mi az? - kérdezte barátságosan.
- Gyere át – egyszerűsítettem le, ő pedig a hangsúlyomból azonnal rájött, hogy baj van.
- Öt perc és ott vagyok – és letette.
Feldúltan járkáltam a szobában, amíg meg nem érkezett.
- Na mesélj – mondta, aztán levágta magát a kanapéra.
- Tudod, van az az Arges, akinek tartozom... - bólintott – Ma eljött hozzám, és azt mondta, hogy 10000 dollárt kell visszafizetnem a kamat miatt holnapig, különben övé a lakás...
- Mi?! Pontosan mióta nem fizetted vissza?! - akadt ki ő is.
- Hát... Két hónapja... Akkor is! 10000 dollár?! Nem tudok annyit összeszedni holnapig! 240 dollárom van összesen!
- Megmondtam, hogy ne kérj tőle pénzt! - tett szemrehányást, jogosan.
- De... Kellett! - erősködtem, mint ahogy azt 2 hónapja is a sír miatt.
- Fuhh... És akkor most mi a franc lesz? Hajléktalan leszel, vagy mi? - emelte fel a hangját.
- Egyelőre úgy látszik...
- Ez rohadt jó... Tényleg, fantasztikus! - csapott a lábára bosszúsan.
Gondterhelten beletúrtam a hajamba, aztán csend lett a szobában, mindketten a megoldáson agyaltunk.
- Megkérdezhetem anyáékat, hogy pár napot nálunk maradhatsz-e – vetette fel az ötletet, de én megráztam a fejem.
- Nem kérhetek ilyesmit.
- Eli, szinte minden napomat itt töltöm nálad, ehhez képest az ajánlatom semmi.
- De én egyedül élek, te pedig nem! Majd... Valamit kitalálok...
- Egyébként meg elég nagy seggfej ez az Arges... 17 éves vagy, így is alig bírsz megállni a lábadon, erre még a lakásodat is elveszi.
- Ahh, az én hülyeségem volt... Neki ez a dolga... Kibeszélhetjük akár órákon keresztül is, a helyzet nem fog változni. Holnap elveszítek... Mindent – tártam szét a karjaimat tehetetlenül, a hangom a mondat végére elvékonyodott, és legördült pár könnycsepp az arcomon.
Lucas felpattant a kanapéról, odajött hozzám és magához ölelt. Remegett.
- Shhh... Nem lesz semmi baj. Valahogy... Megoldjuk – suttogta a fülembe, aztán nyomott egy puszit a hajamba.
Még így álltunk pár percig, aztán eltoltam magamtól.
- Akárhogy nézzük, nem tudok összegyűjteni 10000 dollárt ilyen rövid idő alatt, szóval... Segítesz összepakolni a cuccaimat? - néztem körbe.
- Ráérünk még, nem?
- Tudjuk le inkább minél előbb – sóhajtottam.
- Hát jó – egyezett bele, és elkezdtük rakosgatni kupacokba a holmijaimat – Elvigyem hozzánk a nagyját? - ajánlotta fel.
- Na, azt viszont megköszönném – fogadtam el.

[...] Meglepetten vettem észre, hogy milyen hamar végeztünk. Talán tényleg később kellett volna. Így, ahogy körbenézek a kiürített lakáson, csak azon jár az agyam, hogy már nem sokáig lehetek itt.
- Elmenjünk valahova? Addig se depizel itt nekem – boxolt bele a vállamba gyengéden Lucas.
- Lehet jobb lenne, mint itt állni estig – mosolyodtam el szomorúan.
- Tegyünk egy kis kitérőt, és akkor felvisszük a cuccaidat is.
Lucas felkapta a hátára a zsákokat, elindult az ajtó felé, kinyitotta azt, és onnan rám nézett, én pedig lassan odamentem mellé, majd miután még egyszer visszapillantottam a házba, elindultunk felé. Nem néztük az utat, tudtuk, merre megyünk. Mikor leraktuk nála a cuccokat, és lerendeztük a szüleit is, csak sétáltunk arra, amerre tudtunk, és végül azon kaptuk magunkat, hogy a kastély előtt megállunk.
- Lehet kicsit gyakran járunk erre – nevette el magát.
- Az meglehet – mosolyodtam el én is.
Eszembe jutott a herceg.
- Szerinted... Keresett engem a herceg azután? - kérdeztem úgy, hogy közben végig a hatalmas épületet néztem.
- Elisa, ne várj tőle sokat. Ő a királyság hercege és lehet kegyetlenül fog hangzani, de vannak fontosabb dolgai, mint veled foglalkozni – mondta ki azt, amivel tisztában voltam.
- Igazad van – sóhajtottam egyet.

Még olyan 2 órán keresztül sétálhattunk, eközben lassan feloldódtam, rengeteget beszélgettünk, és jól éreztem magam. Aztán felhívta az apukája, hogy menjen haza, és elváltunk. Ahogy közeledtem a már nem sokáig a saját házamhoz, újra eluralkodott rajtam a kétség és a félelem. Nem tudtam, mi lesz velem. Egyetlen nap alatt elvesztettem az otthonomat, és az a veszély fenyegetett, hogy az utcán kell majd innentől élnem, amit nem akartam, de pénzem nem volt szállásra. Viszont... Nem bántam meg, hogy Sarah sírját áthelyeztem. Ő eleget szenvedett már, most rajtam a sor, hogy vezekeljek.
Igen. Ezzel megbánom azt a bűnömet, hogy nem tudtam őt megmenteni, pedig megtehettem volna.
Ahogy ezen gondolkoztam, nem is vettem észre, hogy már az ágyamban fekszek.
- Ah, mindegy, úgyis álmos vagyok, és nem tudnék semmit se csinálni – mondtam ki hangosan, aztán lehunytam a szemeimet, és rövidesen álomba merültem.