Főnix

11. fejezet

Amilyen gyorsan csak tudtam, megszárítkoztam, és átöltöztem. A hatalmas férfipóló a combom közepéig ért, és kellemes illata volt, amit beszippantottam. Sóhajtottam egyet, és kimentem Leonirehoz. Már ő is felvette a ruháit. Épp akkor készült el a kávé, amit lerakott az asztalhoz. A szendvicset már elkészítette, és mikor megláttam az ételt, korogni kezdett a gyomrom. Zavartan pillantottam Leonirera, de nem adta jelét, hogy észrevette volna, ezért inkább csak csendben leültem, és beleharaptam a szendvicsbe. Kínos csönd telepedett le ránk, és változtatni akartam ezen, de nem jutott eszembe semmi. Szerencsére, megtörte ő.
- Jut eszembe... - kezdett bele – Még nem is köszöntem meg, hogy megmentetted az életemet – helyet foglalt mellettem, és ő is belekezdett az étel pusztításába.
- Oh, hát... Nélküled nem sikerült volna visszaszereznem a holmijaimat, szóval... Azt hiszem, így már kvittek vagyunk.
- Elég lett volna csak annyit mondanod, hogy „nincs mit”... - nevetett fel - Na és, hogy akarod legyőzni Aaront? - váltott témát.
- Jó kérdés - hajtottam le a fejem.
- Képes vagy összegyűjteni a mágusokat terv nélkül? - vonta fel a szemöldökét - Merész vagy.
- Annyit tudok, hogy nem hagyhatjuk ennyiben a dolgot. Ha tervem nincs is, elhatározásom van.
- Ne már, ez úgy hangzott, mintha valami elbaszott főhős lennél egy filmben - röhögött fel, mire én is elnevettem magam.
Folytattuk az evést, de egyre többször pillantgatott felém.
- Szeretnél valamit mondani? - mosolyodtam el.
- Mesélj magadról – összekulcsolta az ujjait, és az álla alá tette támaszként.
- Mire vagy kíváncsi?
- Mindenre. Mondjuk, kezdetnek megteszi az is, ha elmondod, hogy vesztetted el a házad.
Emlékszik még rá? Wow. Úgy döntöttem, őszinte leszek. Jó lenne baráti kapcsolatot ápolni vele.
- Ez is egy elég hosszú sztori. Lássuk csak... Tudod, ki az a Sarah Mirfar, ugye?
- Az egész ország tudja - bólogatott sajnálattal.
- A legjobb barátnőm volt, amióta csak az eszemet tudom. Viszont azon a napon meghalt.
- Igen... Az a rohadék Tony...! - köpte a szavakat dühösen.
- A sírját át akartam helyezni egy másik helyre, de nem volt rá elég pénzem, ezért kölcsönkértem egy uzsorástól. Csak hát... Elfelejtettem visszafizetni. Kilakoltatott, és úgy volt, hogy az utcára kerülök.
- Csak úgy volt?
Kortyoltam egyet a kávémból.
- Igen. Elmentem Sarah sírjához, és akkor derült fény a képességemre. A kastélyhoz mentünk a másik legjobb barátommal, Lucasszal. Ott történt egy, s más, de a lényeg annyi, hogy onnantól ott laktam a palotában.
- Aha... A király ennyire jószívű volt? Egy hajléktalan szállót csinált a kastélyból?
- Haha, nem... Afféle ígéretet tettem neki.
- Mit?
- Hogy megvédem az országot - néztem rá - És itt a lehetőségem rá.
- Hm, értem. Mi lesz, ha nem sikerül? - nézett rám.
- Majd bocsánatot kérek tőle a túlvilágon - mosolyodtam el szomorúan.
Úgy látszott, meglepte a válaszom. Újra csend lett egy ideig.
- Akkor most mesélj mondjuk a gyerekkorodról.
Hűha, ez egy kínos téma lesz...
- A szüleim nem sokkal azután, hogy megszülettem, meghaltak egy balesetben.
- Oh, én... Öh, sajnálom, nem tudtam - mentegetőzött.
- Nem, semmi baj. Nem ismertem őket, csak... Egy kicsit nehéz volt anya és apa nélkül felnőni. Nem is ment volna, ha Sarah és Lucas nincs mellettem.
- Elhiszem. Nekem se volt a legjobb a gyerekkorom.
- Hogy-hogy? - pislogtam rá érdeklődve.
- Apám egy alkoholista volt, anyám meg emiatt elhagyott minket. Eléggé megszívtam akkoriban, 6 éves fejjel. Apa állandóan vert, ezért viszonylag hamar fel kellett nőnöm. Mármint, lelkileg. Tizenegy voltam, mikor már nem bírtam tovább, és ott hagytam. Akkoriban tél volt, és az első utcán töltött éjszakámon majdnem megfagytam. Az ájulás szélén álltam, mikor megtaláltak. Bedugtak egy árvaházba.
- Meglepő, hogy ilyen részletesen emlékszel ezekre.
- Elég nehéz lenne elfelejteni - ejtett egy félmosolyt.
- Jogos.
- Pontosan milyen képességed van? - váltott témát – Az előbbi is érdekel. Mi az a rózsa?
- Amikor mondtam, hogy fény derült a képességemre, akkor erre gondoltam. Azt hiszem, ebben van Sarah és a kutyám lelke.
- Hogyan? - nézte meglepetten.
- Fogalmam sincs. De tegnap is ők segítettek nekem - mosolyodtam el - Ezen kívül, bennem él Emu.
- Emu?
- A Múlt Ura – javítottam ki magam.
- Ebből hogy jött az, hogy Emu? - nevetett.
- Az M és az U betű kiejtéséből – én se bírtam sokáig a komolyságot.
- Aha, értem. És ez miféle képesség?
- Meg tudja mutatni a múlt bármelyik eseményét.
- És ez hasznos?
- Eléggé – bólintottam.
- Az a lényeg – mosolyodott el – Az én képességemmel gondolom tisztában vagy.
- Igen.
- Hm... Akkor, lássuk csak, mit kérdezzek még...
Gondolkozott egy kicsit, aztán ő is kortyolt egyet a kávéból.
- Oké, lehet egy kicsit személyesebb kérdést?
- Hát, attól függ.
- Volt már párkapcsolatod? - fonta össze a karjait.
Elliot annak számít? Nem, nem hiszem... Elvégre csak egy majdnem-csók volt. Most, hogy így belegondolok, nem is táplálok iránta romantikus érzéseket. Az csak... A pillanat miatt volt.
- Nem – ráztam meg a fejem – Neked?
Úgy tűnt, hezitál.
- Nem mondanám azokat kapcsolatnak.
- „Azokat”? - vontam össze a szemöldökömet.
- Hogy is mondjam, hogy megértsd... Hát... - félbeszakítottam.
- Egy éjszakás kalandok? - döntöttem oldalra egy kicsit a fejem.
- Ehm... igen – válaszolt.
A hangja bizonytalan volt, mintha félne a reakciómtól.
- Nem az én dolgom – emeltem fel a kezeimet.
- Ez nem túl biztató válasz – suttogta alig hallhatóan.
Beleharaptam még egyet a szendvicsbe, ezzel pedig sikeresen megettem, a tányéron pedig csak apró morzsák szóródtak szét.
- Hogy történtek? - kíváncsi voltam.
- Ez a beszélgetés kezd átmenni egy másik irányba... - nevetett.
- Te kérdeztél rá – kuncogtam.
- Igaz. A mentségem az, mint mindenki másnak: szar napom volt, berúgtam, és megtörtént.
- Aha.
Magam se tudtam megmagyarázni, hogy miért, de éreztem egy kis féltékenységet.
- Érdekes amúgy ez a helyzet – mondta.
- Mármint?
- Alig ismerlek, mégis most már többet tudsz rólam, mint bárki. Valahogy megtalálom veled a közös hangot.
- Ezzel én is így vagyok.
Elmosolyodtam. Megkönnyebbültem, hogy nem teljesen akarata ellenére ajánlotta fel, hogy nála aludjak.
- Tényleg! - kaptam észhez – Még el sem láttuk a sérülésedet!
- Nem is kell, csak egy karcolás.
Szigorú pillantást lövelltem felé.
- Nem veheted félvállról! Hol vannak az elsősegélyes cuccok? - forogtam, mire felsóhajtott, egy szekrényhez lépett, és kivett belőle egy apró dobozt. Odanyújtotta nekem.
Kitisztítottam a sebet, lefertőtlenítettem, majd bekötöttem.
- Örülsz? - kérdezte lihegve. Leizzadt a fájdalomtól.
- Nagyon – válaszoltam gúnyosan. Inkább neki kéne örülnie...
- Na, most, hogy ez megvan, menjünk aludni – nyújtózkodott egyet, miután ő is befejezte a vacsorát.
Bólintottam egyet, majd bementünk a szobájába. Nyeltem egyet, és szégyenlősen ránéztem. Csak egy ágy volt.
- Oh, tényleg... - neki is leesett a dolog – Sebaj, majd alszom a fotelban.
Ránéztem az említett helyre. Hát, nem a legkényelmesebb fekvőhely.
- Nem, majd én. Ez a te házad – mentegetőztem.
- Igen, de te vagy a vendég.
Makacsul megráztam a fejem, és belehuppantam a fotelba.
- Itt alszok! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
Bosszankodva felsóhajtott egyet, de végül beletörődött, és lekapcsolta a lámpát. Még éreztem, ahogy odahozza a takarót, bebugyolál, majd az ágyhoz lép és lefekszik.
- Vér. Fájdalom. Vörös. Szenved. Aaron. Mágusok. Halál. Hiba. Te hibád. Vér. Fájdalom. Vörös. Szenved. Aaron. Mágusok - kántálta egy ismeretlen, mély hang.
- Elég... - nyöszörögtem.
- Halál. Hiba. Te hibád. Vér. Fájdalom.
- Hagyd abba...! - a fülemre tapasztottam a kezeimet.
- Vörös. Szenved. Aaron. Mágusok. Halál. Hiba. Te hibád.
- Ne...!
- Meg fognak halni mindannyian, miattad. Szánalmas vagy, és gyenge.
Felriadtam. Teljesen le voltam izzadva, lihegtem, a szívem ki akart szakadni a mellkasomból. Körbenéztem. Sötét volt, Leonire aludt. Egy pillanatra azt éreztem, ahogy valami megragadja a torkomat, és ijedten kaptam oda, de nem fogta semmi. Féltem. Halkan felálltam, és odalépkedtem Leonirehoz. Lehajoltam hozzá, és megérintettem a vállát. Azonnal kipattantak a szemei, és reflexszerűen felült. Mikor meglátta, hogy csak én vagyok, ébersége alábbhagyott, és fáradtan megtörölte a szemét.
- Mi az? - hangja rekedt volt.
- H...Hát... Befeküdhetek melléd? - a póló alját kezdtem szorongatni.
- Ezért keltettél fel...? - kérdezte nyűgösen - Rosszat álmodtál?
Bólintottam egyet zavartan.
- ...Jó, gyere - intett, és meg bebújtam mellé.
Tartottuk a tisztes távolságot, és rövidesen megint álomba merültem.
- Vér. Fájdalom. Vörös. Szenved. Aaron. Mágusok. Halál. Hiba. Te hibád...