Főnix

15. fejezet

Eldőltem, és a földön fekve pislogtam a Nagy Kő felé. Az ereje miatt lehetek ennyire kiütve...
Hirtelen a karom égetni kezdett belülről, mire felszisszentem, és rámarkoltam. Mikor alábbhagyott a fájdalom, levettem a kezem róla, hogy esetleg találok-e valamit rajta, és meglepetten vettem észre, hogy a rux alakja megváltozott. Nem csak egy egyszerű rózsa díszelgett ott, mögötte egy címer is volt. Ránéztem a Nagy Kő felé függesztett zászlóra, amin pont ugyanaz a forma foglalt helyet, mint a rux mögött.
Axeiné?
Tekintetem újra a karomra tévedt, ekkor pedig Arnius rontott be lihegve.
- Elisa, jól vagy?! - mikor meglátta, hogy vérben fürödve terültem szét a földön, odasietett hozzám.
- Mondhatni... - válaszoltam.
- Mi történt itt? - nézett körbe.
- Harcoltam vele...
- És? - reménnyel teltek meg a szemei.
- Elmenekült - sóhajtottam.
- De akkor fölényben voltál, vagyis gyakorlatilag nyertél! - örült meg.
- Igen... És, hogy-hogy itt van? - kérdeztem.
- A lángok egyszer csak eltűntek, a sárkány meg előkerült, az ég pedig beszippantott valakit.
- Ezek szerint Aaront - mosolyodtam el diadalittasan.
- Szép volt! - dicsért meg.
- Köszönöm! - mosolyodtam el.
A kezét nyújtotta, amit elfogadtam, és felhúzott.
- Van 1-2 dolog, amit a Axein vezetősége szeretne megkérdezni tőled.
- Természetesen - egyeztem bele, de amint léptem egyet, majdnem előreestem.
Arnius már nyúlt volna utánam, de megtaláltam az egyensúlyomat.
- Megvagyok! - emeltem fel a kezeimet, aztán továbbmentünk.
Mire megérkeztünk a trónterembe, ahol az összes exim minket figyelt, muszáj volt leülnöm, mert eszméletlenül szédültem.
Nincs itt valami rosszullét csillapító mágia?
- Szóval, Elisa - szólalt meg Arnius, mire felkaptam a fejem - Hogy folyt le a harc?
- Nos... - kezdtem bele - Arra értem ide, hogy majdnem megérintette a Nagy Követ, és rátámadtam... Hatalmas fölénye volt, ezért hamar padlóra kerültem. Viszont, én érintettem meg a Követ - mondtam, mire páran hüledeztek.
- Micsoda? A Nagy Követ?! - akadt ki Arnius, de aztán rendezte a vonásait, próbált nyugodt maradni.
- Igen. Ezt már akartam kérdezni, hogy miért ekkora baj?
Az eximek összenéztek, és Avril elmagyarázta.
- Még az uralkodó lelkét is darabokra szaggatná az a mérhetetlen erő, amihez akkor jut hozzá valaki, ha megérinti a Követ.
- És épp ezért vagyunk ilyen döbbentek. Te túlélted, sőt - szólt közbe Uryan.
Az ezután következő pár percben csak azt kérdezgették, hogyan voltam erre képes, én meg csak összezavarodva forgolódtam.
- Elég! Hagyjuk levegőhöz jutni! - állította le őket Oedrick - Egyszerre csak egy kérdezzen!
Pillanatok alatt elcsendesedtek, nem kezdte el senki, ezért úgy döntöttem, megpróbálok válaszolni arra, ami mindegyikőjüket foglalkoztatta.
- Szerintem köze lehet ahhoz, hogy élek, nem? - húztam el a számat.
- Kétlem, hogy csak ennyi lehet a dologban – ingatta meg a fejét Arnius.
- Olivia utódja vagy, a Nagy Kő felismerhette a lelked – vetette fel az elméletét Uryan, amit néhányan heves bólogatással kísértek.
- Vagy a szándékaidat – egészítette ki Oedrick.
- Miért próbálunk magyarázatot találni arra, aminek sose fogjuk megtudni az igazi okát? - hallottam egy ismeretlen, közönyös hangot.
- Ne most rukkolj elő a lelombozó mondataiddal, Piryus - fordult felé az egyik exim.
- Pedig már azt hittem, van egy csöpp eszetek - hagyta figyelmen kívül az előbbi megjegyzést.
- Ő ki? - hajoltam közelebb Arniushoz.
- A sötét mágiával foglalkozó mágusok vezére. Elég negatív személy, de az egyik legerősebb varázsló Axeinben.
- Azt hittem, a 4 elem mágusai bírnak a legnagyobb hatalommal.
- Ez csak a csapatokra igaz. Bőven akadnak rajtuk kívül is olyan személyek, akiknek a Nagy Kő rengeteg erőt adott.
- Aha... - suttogtam magam elé.
Piryust próbálták figyelmen kívül hagyni, kevés sikerrel. Mindent elkövetett, hogy figyeljenek rá, és addig folytatta az eximek bosszantását, hogy végül szót adtak neki.
- Na végre! - forgatta a szemeit, majd odalépkedett elém.
Fekete sál fedte hófehér bőrét, hosszú, sötét haja pedig az anyagra omlott. Vérvörös szemeiről először egy vadállat jutott eszembe. Mint az várható volt hátborzongató külsejétől, a tökéletes összhang kedvéért pedig ében köpenyt borított magára.
Hűha. Szerintem, ha nem mondják, hogy sötét mágiával foglalkozik, akkor is rájöttem volna.
- Elisa, igaz?
Bólintottam, összehúzva magamat. Az eximek felé fordult.
- Kérdezgetitek ezt a szegény kislányt, holott ő sem tudja a választ – tárta szét a karjait – Nem gondoljátok, hogy a faggatás helyett előbb el kéne mondanotok neki, hogy nem akarjátok hazaengedni őt?
Megfagyott a levegő a teremben, nekem meg elakadt a lélegzetem. Oedrick dühödten tett felénk egy lépést.
- Elég volt, Piryus! Ne próbáld ellenünk fordítani!
Piryus gúnyosan felnevetett.
- Én csak az igazságot mondom el neki. Semmi rosszindulat nincs bennem.
- Mit jelentsen ez? - kérdeztem Arniust, aki lesütötte a szemeit.
- Itt mindenki tisztel téged, Elisa... Meg szeretnénk kérni téged, hogy maradj itt, mint Axein őrzője. Piryus verziójával ellentétben – nézett szúrós tekintettel a férfira – mi nem akarunk mindenképpen itt tartani téged. Választhatsz.
Itt maradni?
Lehajtottam a fejem.
Ha maradnék, Sarahval lennék. Sarahval, akit a saját világomból annyira hiányolok.
„Saját világom"?
Axein nem az otthonom. A testem ott fekszik az ágyban, és ki tudja, hányan hisznek halottnak. Lehet, hogy Leoék is már megérkeztek. Ha így van, aggódhatnak értem. Értesíthetik Elliotékat, akik szintén aggodalmaskodnának.
Nem akarom, hogy bárki is miattam legyen nyugtalan.
Fájdalmasan elmosolyodtam.
- Nem maradhatok.
Arnius nem lepődött meg, még csak nem is marasztalt. Megértette, hogy miért ez a válaszom.
- Eximek! - kiáltotta, mire mindannyian vigyázzba vágták magukat, még Piryus is – Tisztelegj!
Térdre borultak, és egyszerre mondták ki, hogy „Köszönjük". Most először nem akartam felállítani őket. Jól esett a hála, ami felém irányult, és úgy döntöttem, nem számít, ha egyszer kiélvezem a helyzetet.
Mikor kiegyenesedtek, elhatároztam, hogy mielőtt elmennék, elköszönök Sarahtól, így hát kisiettem a kastélyból, és a teleportot használva lejutottam a földre. Futottam, egészen Sarah házáig. Lihegve kopogtam be, és szinte azonnal ki is nyílt az ajtó. Sarah szemei elkerekedtek, és a nyakamba ugrott.
- Édes istenem! Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott! Az eximek távol tartottak minket az erdőtől, és utána se engedték, hogy megkeresselek! Annyira aggódtam! - szorított az ölelésén.
Nem válaszoltam, helyette én is csak erősebben vontam magamhoz. Fájt, hogy itt kell hagynom. Pár perc után szétváltunk.
- Sarah, én... Visszamegyek – könnyek gyűltek a szemembe.
Ledermedt, de nem kellett sok idő, rendezte a vonásait.
- Megértem. Neked ott van dolgod! - biztatóan újra karjaiba zárt – Amúgy is találkozunk még itt, a túlvilágon – leesett neki, mit mondott, ezért elnevette magát – Na jó, ez kicsit morbid volt...
- Egy picit – röhögtem én is.
Elhúzódott.
- Hiányozni fogsz, Eli!
- Te is – vigyorogtam, miközben egy könnycsepp legördült az arcomon.
- Add át Lucasnak üdvözletem! - kissé elpirult.
- Meglesz – biztosítottam.
Rövid csend után hirtelen összecsapta a tenyereit.
- Na, lássuk, mit tudsz! Juss el innen a palotába! - fonta össze a karjait játékosan, de még szipogott. Oldani akarta a hangulatot.
- Te akartad, hogy lealázzalak... Aztán nem sírni! - vigyorodtam el, beszállva.
- Ugyan már! - legyintett.
Kihívóan tüzet lövelltem ki a talpamból, ami a levegőbe emelt.
- Viszlát! - fordultam felé, ő pedig csak integetett.
Gyerünk, minél tovább húzod, annál nehezebb lesz...!
Erősítettem a lángokon, és szélsebesen a palota felé vettem az irányt. A szememből megállíthatatlanul potyogó könnyeket a hideg szélre fogtam. Összeszorítottam a fogaimat, a körmeimet a bőrömbe vájtam, hogy elnyomja a kísértést, miszerint azonnal visszafordulok, és nem megyek el Axeinből.
Sajnálom...
Elértem a palotát, akkor már egy exim sem tartózkodott a trónteremben, csak az uralkodó. Letöröltem a könnyeimet. Arnius intett, hogy kövessem, és a Nagy Kő termébe érkeztünk. Odamentem a Kőhöz, és még utoljára, hátrapillantottam Arniushoz.
- Emu már nincs bennem?
- Nincs. Sajnálom.
- Már ideje volt megtanulnom egyedül boldogulni – mosollyal rejtettem el csalódottságomat.
- Nem lesz gond. Megtanultad előhívni a mágiát, innentől minden sokkal könnyebb lesz. Gyakorolj sokat, és túlszárnyalod Oliviát – helyezte a kezét a vállamra.
- Köszönök mindent, felség – hajoltam meg kissé.
- Arnius – javított ki.
- Arnius – ismételtem el, mire lágy mosolyra húzódott a szája.
Pár percig még így álltunk, aztán megköszörülte a torkát, és a Kőre vándorolt a tekintete.
- Érintsd meg a Követ, közben összpontosíts arra, hogy haza akarsz menni. Biztos vagyok benne, hogy válaszolni fog az akaratodra.
Szótlanul bólintottam egyet, és azt tettem, amit mondott. A rux fénye percekig nem mutatott semmilyen jelet, majd hirtelen felvillant, és vakító ragyogásba kezdett. A fény addig terjedt, míg végül semmit sem láttam, és kénytelen voltam becsukni a szemeimet. Hatalmas nyomást éreztem egy ideig, aztán minden fájdalom elmúlt.
- Hé! Felébredt! - hallottam egy ismerős hangot.
- Ne mondd már... - na, ez viszont már egyáltalán nem volt ismerős.
Lassan kitisztult előttem a kép, és megpillantottam magam előtt Leot, és... Nicholast? Igen, azt a Nicholast, aki mesterséges mágus! Mit keres ő itt?
- Mégis mi történt veled? - támadott le egyből Leo.
- Öh... Átkerültem Axeinbe, és harcoltam Aaronnel... - elevenítettem fel a nemrég történteket.
- Mi?! - döbbentek le mindketten.
Leo megrázta a fejét. Ruhájába néhol vérfoltok száradtak bele, és pár helyen ki is szakadt az anyag. Annt nem láttam sehol.
- És, hogy sikerült? - tette fel a kérdést.
- Elmenekült.
Bumm, teljes kiütés. Elisa-Leo 1-0!
- Ez biztos az az Aaron volt, akit mi ismerünk? - szólalt meg hitetlenkedve Nicholas.
- Nekem nagyon is igazinak tűnt... - suttogtam, ahogy visszaemlékeztem azokra a szörnyű pillanatokra. Sajogtak a végtagjaim, pedig a Kő meggyógyított.
- Na jó... Ezt a témát majd később kivesézzük! Most van egy meglepetésem! - csapta össze a tenyerét Leo – Nic csatlakozik hozzánk!
- Oh, köszönöm, köszönöm, kedves nézők! – hajolt meg Nicholas, miközben befeszített párszor. Felnevettem.
- Ez király! Hogy vetted rá? - pillantottam Leora.
- Ugye Annel elmentünk leszámolni a Köpenyesekkel – bólintottam – Na, és Nicholasnak is ez volt a terve. Kiderült, hogy a gerai tűzeset áldozatai közül ismert pár embert.
- Részvétem...
Lehajtotta a fejét, Leo pedig megköszörülte a torkát.
- Mindenesetre, most ő is nagyon berágott Aaronre, szóval könnyű volt rászedni.
- Értem. Örvendek – mosolyogtam rá Nicholasra, és kezet nyújtottam neki, amit elfogadott, és megrázta.
- Én is.
- Szóval... - ugrott közénk Leo – Annel szétváltunk.
- Ez várható volt, mondta, hogy nem akar velünk jönni – ismertem be.
- Na igen. Most viszont, mesélj erről az Axeines kalandról!
Mindketten leültek az ágy szélére, és figyelmesen hallgatták, ahogy elmondok minden egyes részletet. Az érkezéstől kezdve a búcsúzásig semmit se hagytam ki, az Aaronnel való küzdelmet talán még részletesebben is meséltem el, mint kellett volna. Nicholason látszott, hogy remény villan fel benne, amikor meghallotta, hogy kis híján legyőztem.
Ez után összeismerkedtünk. Átlagos gyermekkora volt, szerető szülők mellett nőtt fel, akik mai napig élnek. Eléggé vicces személyisége van, sokszor poénkodik, de tud komoly is lenni, ha úgy adódik a helyzet.
Leo teljesen kiakadt, mikor meglátta, hogy begyógyultak a sebeim, még a hátamon lévő is. Gondolom, amikor megérintettem a Nagy Követ, akkor az igazi testemre is hatással volt.
Miután kellően kifáradtunk, elhatároztuk, hogy holnap indulunk hajóval Prusába, ahol feltehetőleg Victor tartózkodik. Az út megvitatása után álomba merültünk, én az ágyon, Leo és Nicholas pedig a matracokon.
Hiányzott Sarah, de itt van dolgom.