Főnix

7. fejezet - PART 1

Arra keltem, hogy Lucas a vállamat rázogatja.
- Ideje kelni, 6 óra – szólalt meg fáradt hangon.
- Oké... - végignéztem magamon – Ööö... Kimennétek, amíg átöltözöm?
- Persze – bólintottak, aztán elhagyták a helyiséget, és átmentek a fürdőszobába.
Felvettem egy kényelmes farmert, egy egyszerű, fekete háromnegyedes ujjú felsőt, az Elliottól kapott díszes tőrt a tokjával együtt az övemhez csatoltam, és magamra borítottam egy fehér köpenyt, ami elrejtette azt. Felhúztam a bakancsomat, szóltam a fiúknak, hogy indulhatunk, majd a király terme felé vettük az irányt. Pontosabban csak én, Elliotnak és Lucasnak volt még némi elintéznivalója.
Három kopogás, és a „szabad” szó után benyitottam, majd tiszteletteljesen meghajoltam.
- Jó reggelt, Elisa – mosolyodott el.
- Jobbat, felség – sóhajtottam gondterhelten, aztán meg sem várva a reakcióját, belekezdtem a valódi mondanivalómba – Kérem, hívja össze a lovagokat!
Egy ideig hallgatott, aztán bólintott egyet.
- Rendben – felállt a székéről, odament a gonghoz, és a közepébe vágott, ami zajos visszhanggal terjedt szét az egész palotában. Pár pillanat múlva hallani lehetett a lovagok ritmusos lépéseit, a király pedig az utolsó kettesben töltött másodperceinkben megszólalt.
- Miért akarod ennyire megakadályozni a halálomat?
- Több oka is van... Egyrészt, ön az ország királya, másrészt pedig egy nagyon jó ember, és nem érdemli meg, hogy egy merénylet célpontja legyen!
Elmosolyodott meghatottan.
- Köszönöm!
A lovagok beléptek, és rendezetten felsorakoztak. Nagy levegőt vettem, feléjük fordultam, és a jelvényt magamra emeltem. Elliot mesélt róla egy kicsit, a rajta lévő szimbólum a lovagok felettesének a címere, ezért mikor meglátták, vigyázzba vágták magukat. A szememmel a merénylő lovagokat egyből kiszúrtam, és rájuk mutattam egyesével. Talán furcsa lesz számukra, hogy csak őket fogom kiküldeni a kertbe, de nem számít. A feltűnés elkerülése végett, még ha tudják is, hogy tisztában vagyok a tervükkel, nem csinálhatnak semmit. Biztos vagyok benne, hogy nem fognak végig a helyükön maradni, de minden másodperc számít.
- Ti a kertben fogtok őrködni – igyekeztem határozottan beszélni.
A szemükben megjelent a gyanú, mire megköszörültem a torkomat, és felemeltem a hangomat.
- Indulás! - meghajoltak végül, és elhagyták a termet – A megmaradt lovagok fele itt fog maradni a király termében, a másik fele pedig a folyosón fog készenlétben állni!
- Igenis! - zengték egyszerre, de a következő pillanatban eluralkodott a káosz, mindenki összeütközött egymással.
A terem ajtaja kitárult és Elliot lépett be rajta. Nyomban csend lett. Odalépett mellém, és határozott hangon felszólalt.
- Alakzatba!
A lovagok azonnal eleget tettek a parancsnak.
- A lovagoknak ez a fele – mutatott jobb oldalra – itt marad. A másik fele – most bal oldalra emelte a kezét – a folyosón fog őrködni az S12-es, S13-as, és S14-es pontokban. Ed, te Miss Argeint foglald le, Thomas, te pedig az orvost azzal, hogy rosszul vagy! Mindenkinek világos?
- Igen! - megint egyszerre szólaltak meg.
- Remek! Oszolj! - intett, és ez alkalommal már mindegyik lovag tudta a dolgát.
- Hűha... Eszméletlen vagy... - suttogtam magam elé döbbenten.
- Nem mondanám, inkább csak konkrétabban fogalmaztam meg. De ahhoz képest, hogy először csináltad, te is ügyes voltál – biztatóan mosolygott.
Néztük még egy ideig a lovagok rendezettségét, majd felém fordult.
- Tudod, nagyon hálás vagyok neked.
- Miért? - pislogtam meglepetten.
- Ezt most ugye nem kérdezte komolyan? - vonta fel a szemöldökét – Úgy védelmezed az apámat, mintha a sajátod lenne. Ez megnyugtat. Gy egy kicsit leveszed rólam a súlyt, és fel tudod lélegezni. Persze, sok barátom van, már csak a személyzetből is, de... Nem is tudom... Ha te nem vagy itt, olyan, mintha... Egyedül lennék – a végére egy kicsit elpirult. Mondjuk, nem csak ő...
- Hát, csak azt teszem, amit helyesnek tartok... De...Jól esik, hogy ezt mondod – elmosolyodtam – Viszont lassan kapcsolatban kell lépnem Emuval...
- Rendben – már hunytam volna le a szememet, mikor a vállamra tette a kezét – Sok szerencsét! Vigyázz magadra! - bólintottam egyet, mire magához húzott és szorosan átölelt.
Egész testében remegett, de mikor visszaöleltem, mintha egy kicsit lenyugodott volna. Elengedtünk egymást, aztán megszólítottam a gondolataimban Emut, mire szinte azonnal elsötétedett körülöttem minden, és ott állt előttem.
- Szeretném, ha - félbeszakított.
- Tudom, hogy mit szeretnél, egész végig ezen gondolkodtál, nehéz lett volna nem megjegyezni. Viszont ha egy kicsit okosabb lennél, rájönnél, hogy az egy tized, század, ezred, és még a tovább lévő másodperces értékeket is mutathatnám.
- Legyen akkor az, ami a legközelebb áll a jelenhez - tényleg logikusabb volt.
Csettintett egyet, mire megjelent előttünk egy kép, amin a kerti őrök álltak.
- Ez majdnem olyan, mintha a jelenben lennénk. Megfelel?
- Tökéletes - mosolyogtam.
- Várj - mondta, és még kettőször csettintett, mire megjelent még 3 kép, az egyiken az egyre türelmetlenebb Argein beszélgetett a hozzá kirendelt lovaggal, a másikon az orvost tartóztatták fel, aki egyelőre még rezzenéstelenül állta a sarat, a harmadikon pedig a király termét vehettem szemügyre, ahol Lucasék szervezkedtek.
- Hűha, köszi - tátottam el a számat - Ez nagyon jól jött!
- Tudom - félmosolyra húzódott a szája.
Felváltva néztem a "képernyőket", és figyeltem, ahogy a kerti lovagok elkezdenek mozgolódni, és néha összesúgnak. Rossz előérzetem volt.
- Emu, ebben az állapotban tudok beszélni Lucassal és Elliottal?
- Hm... Tudnál, de baromira fájna. Most egy másik világban vagy. A nyomás, ami akkor telepedne le rád, mikor kapcsolatba próbálsz lépni a sajátoddal, lehet megölne.
Durcás arcot vettem fel.
- És jelezni tudok nekik? Például mozogni.
- Valamilyen mértékben igen.
- Írni?
- Maximum 1 szót anélkül, hogy komolyabb bajod lenne.
Gondolkodni kezdtem. A saját világomban ülök, előttem pedig nincs semmi olyan, amire írhatnék.
- Mondjuk, ez igaz a beszédre is - tette hozzá Emu.
- Akkor mondd, hogyan csináljam! - fordultam felé.
- Nem kell semmit se csinálnod, majd én segítek. Megpróbálom fenntartani az egyensúlyt, hogy ne fájjon annyira, de nem ígérek semmit.
- Rendben - bólintottam.
Vett egy nagy levegőt, amit szaggatottan fújt ki. Viszont, fekete ködként távozott a szájából, és egyre csak sűrűsödött egészen addig, amíg már nem láttam tőle semmi mást, csak sötétséget.
- Emu?
Egy apró fénygömb jelent meg a távolban, én meg automatikusan elindultam felé. Ahogy közeledtem, egyre jobban fájt mindenem, de tovább mentem, mert a fény erősödött.
- Ahol most vagy, azt Átjárónak nevezzük. - Emu hangját hallottam a fejemben - Ezen keresztül lehet a lelkeknek vándorolnia a világok között úgy, hogy a testük egy másik világban van. Például a holtak lelkei is így közlekednek. Keresik a kiutat, vagy ahogy jobban tetszik, a Túlvilágot. Addig van idejük, amíg a testük el nem bomlik a saját világukban, ami elég sok időt jelent, mert itt más az időszámítás. Ami a világokban 1 másodperc, az itt 1 nap. Ha nem sikerül elérniük a Túlvilágot, akkor végleg meghalnak, a lelkük elpusztul.
- Értem... Velem mi a helyzet?
- A holtakkal ellentétben a halandóknak sokkal több idejük van, mivel a test még keresi a lelket. Az a fénygömb, ami felé haladsz, a tested hívása. Ez a jó része a dolognak, mivel amíg a holt lelkek nem tudják, merre menjenek, te igen. Most jön a rossz része: a halandók teste nem bírja a természetfeletti nyomást. Minél közelebb kerülsz a testedhez, annál nagyobb nyomásban lesz részed. A holtaknak ezzel nincs gondjuk, mert ahogy haladnak az Átjárón, a lelkük megszokja a természetfelettit.
- Ez nem igaz rám is?
- Mármint, hogy megszokja a lelked?
- Aha.
- Végül is, de. Viszont a holtaknak már nincs élő testük, amiben akár maradandó kárt tehetne a nyomás, de neked van, ezért kell hamar letudni ezt az egészet. Egy átlagos ember lelke már csak attól elpusztulna, ha tenne egy lépést az Átjáróban.
A fénygömb egyre erősödött, ahogy a fájdalom is, ezért kénytelen voltam akaratlanul is lassítani.
- És a testével mi lenne?
- Hát, egy kicsit morbid ez, mert lélek nélkül élne tovább addig, amíg el nem porlad. Talán még csontvázként is mozogna, ki tudja?
- De ilyenről még csak nem is hallottam...
- Mert senki nem érti, ezek hogy történnek. Amit az emberek nem értenek, félnek tőle. Eltitkolják, hogy megőrizzék a békét.
- Mondjuk, ez logikus...
- Na, akkor folytatom. Ott tartottam, hogy egy átlag ember meghalna... De mivel te egy igazi mágus vagy, amit nem emberi kéz, hanem ez az egész mindenség teremtett meg ilyennek, ezért válogathatsz a világok között rövid ideig.
- De ez csak a lelkemre igaz, nem? - lihegni kezdtem a fájdalom miatt, és szinte már vonszoltam magam
- Mi lenne akkor, ha... - muszáj voltam egy kicsit megállni pihenni, pedig már csak pár méterre voltam a céltól - Ha a testemmel jönnék ide?
- Szabályt sértenél, a tested elporladna, és büntetésből az örökkévalóságig raboskodnál itt.
- ...Hűha - fájdalmasan elmosolyodtam.
- Ne állj meg, úgy csak rosszabb. Már nincs sok hátra - elindultam lassan - Előre figyelmeztetlek, hogy mikor a testedhez érsz, a fájdalom a kétszeresére fog nőni. Meg kell érintened ahhoz, hogy tudj beszélni. ami a legrosszabb lesz. Biztos, hogy ezt akarod?
- ...I...Igen... - nyögtem.
- Hát jó... Addig is, nézd, hogy mi történik.
Megjelent újra a négy képernyő, de most nagyon lassan telt minden, gondolom az időkülönbség miatt. Argein már ideges volt, a háta mögött egy kést szorongatott, amivel lecsapni készült a lovagra, és azt orvost sem neveztem volna nyugodtnak. A kerti lovagok egyre gyanúsabban viselkedtek, Lucas a lépcsőn ülve dobolt a lábával, Elliot próbált higgadt maradni, hogy fenntartsa a nyugalmat. A tekintetem az Argeines képernyőre vándorolt, és elkerekedtek a szemeim, amikor megláttam újra a kést. Megpróbáltam bosszankodva rágyorsítani, majd mikor már ott álltam a fénygömb előtt, erőt véve magamon, elrugaszkodva a talajtól beleugrottam a fénybe. Elestem, és nem tudtam felállni, pedig már csak egy méterre voltam a testemtől. Közelebb vonszoltam magam, a fájdalom lassan szétfeszített, de végül sikerült addig kúsznom, ameddig az ujjam hegyével meg tudtam érinteni „magamat”. Ekkor a kín sokkal erősebb lett, és felordítottam, ami miatt az igazi testem is sikítani kezdett. Mindenki felém kapta a fejét, Elliot és Lucas odaszaladt hozzám, és megrázta a vállamat. A karomon lévő tetoválás kínzóan izzott, fénycsóvák ölelték körbe a testemet, a borostyánszínű szemem fényleni kezdett.
- Argein... Kert... - suttogtam, miközben vonaglottam. A két szó között elég sok idő telt el ahhoz, hogy ne gondolják azt, hogy a kettő szó összefügg egymással.
Emu keze megjelent a semmiből, és behúzott egy sötét, koromfekete lyukba. Mikor kinyitottam a szememet levegőért kapkodva, a sötétben feküdve találtam magam, ahol Emuval szoktunk találkozni. Emu dühödten tornyosult felém, a szemei haragot és egy kis aggódást sugároztak.
- Megőrültél?! Azt mondtam, csak egy szót! - kiabált.
- De... Így figyelmeztetni tudtam őket... - nyöszörögtem.
Mindenem zsibbadt, de felkönyököltem.
- Mutasd, kérlek!
Egy pillanatig csak mérgesen fürkészett, aztán felsóhajtott.
- Komolyan, egyszer a vakmerőséged miatt fogsz meghalni... - csettintett, mire újra megjelent a 4 kép.
Lucasék még mindig a testem körül álltak. De aztán Elliot feleszmélt, és a megmaradt lovagokat elharmadolta. Egy része maradt a teremben, a másik kettő pedig Argeinhez és a kertbe sietett. Ránéztem az Argeint mutató képre, és a nő egyre jobban markolászta a kést, majd megunta a várakozást, és meglendítette.
- Ne! - felkiáltottam és a kép felé kaptam, de hiába.
A lovag mellkasába fúródott a penge, és vért felköhögve térdre csuklott, majd eldőlt. Argein rideg tekintettel nézett le rá, aztán elindult valamerre sietősen. Döbbenten, ledermedve bámultam a már halott lovagot, majd Emu felé fordultam villámgyorsan, emiatt pedig az összes izmom nem éppen kellemesen megfeszült, ezért felszisszentem, de nem törődtem vele.
- Küldj vissza! - rivalltam rá.
- Semmit nem tudnál csinálni, fölösleges!
- Küldj vissza! - emeltem fel még jobban a hangom hisztérikusan, mire megragadta a vállam.
- Higgadj már le! Ha odamennél, meghalnál! A lovagok is inkább egy rangidős, érett nőnek hinnének, aki már kivívta a bizalmukat, nem egy kislánynak, aki még csak pár napja van ott! Többen halnának meg!
Könnyezni kezdtem, ideges voltam. Nem akartam, hogy bárki is meghaljon. Ha elővigyázatosabb lennék, akkor ez nem történik meg...!
Lehajtottam a fejem, egész testemben remegtem. Le kellett nyugodnom. Végig néztem már 2 ember halálát, Sarahét és az anyukájáét is. Ha akkor feleszmélek a sokkból, talán tudtam volna tenni valamit. Talán Saraht megmenthettem volna... Épp ezért, nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a nyugalmamat, különben még többen fognak meghalni!
Mély levegőt vettem, a képernyőkre meredtem, igyekeztem nyugodt maradni és megpróbáltam előre felmérni a további lehetséges áldozatokat.
Ha Argein nem bírta tovább, és megölte a lovagot, akkor vagy a kertbe, vagy az orvoshoz mehet innentől, mivel egyedül nem lenne túl biztató belevágnia.
- Az orvosra tippelek – szólalt meg Emu.
- Bizarr, hogy minden gondolatomat hallod!
- Ez van – vonta meg a vállát mosolyogva – Örülök, hogy megnyugodtál.
- Nem vagyok nyugodt... - suttogtam magam elé.
Mozgolódást láttam a kerti képnél, és pont akkor, mikor megindultak, több lovag jött a mi oldalunkról, akik szó nélkül elhurcolták a merénylőket. A kép követte őket egészen a tömlöcökig, ahová bezárták őket, aztán fekete köddé vált és Emu testébe szállt vissza. Az orvos képén Argein jelent meg, aki leütötte hátulról a lovagot, majd elindultak valamerre. Ekkor az összes kép hirtelen köddé vált, én meg értetlenül néztem Emu felé.
- Miért tűntek el? - kérdeztem, mire lassan felém fordult.
- Nem tudom.
A pánik egy pillanat alatt eluralkodott rajtam így, hogy nem tudtam, mi folyik a világomban.
- Most tényleg jobb lenne visszamenned.
Nyeltem egyet félelmemben. Őszintén, így nem nagyon mertem visszamenni.
- Emlékeztetlek, hogy hallom a gondolataidat... Elisa, vissza kell menned! Mindenki számít rád! - idegesen beletúrt a hajába – Gondolj bele. Ha visszamész, akkor halálokat akadályozhatsz meg – kis szünetet tartott – Lucasét és Elliotét is.
Megremegtem, mikor meghallottam a nevüket.
- Nem akarod, hogy meghaljanak. Vissza kell menned!
Hosszas csend után már nagyjából magamhoz tértem annyira, hogy tudjak párat bólintani.
- Jó... Küldj vissza – szaggatottan kifújtam a levegőt.
- Sok sikert – fekete köddé vált, én meg először tompán, majd egyre hangosabban hallottam Argein és Elliot hangját.
Újra a teremben voltam, és csak azt láttam, ahogy az orvost és Argeint a lovagok lefogták. Ránéztem Lucasra, aki éppen mosolyogva fürkészett engem.
- Vége van – mondta.