Főnix

12. fejezet

A férfiról sok mindent megtudtunk. A neve Hughes Armenti, a házát néha kiadja pár napra az olyan vándoroknak, mint amilyenek mi is vagyunk. Látszólag nagyon kedves volt, de... Nem bíztam benne, ellentétben Leoval. Ő egy fantasztikus embert látott a mézes vigyor mögött.
Az egyetlen pozitív dolognak azt tudhattam be, hogy Ann láza lassan lement. Éppen az ágya mellett ültünk, mert Hughes ránk bízta egy ideig a házat, mikor Ann ébredezni kezdett. Leo azonnal felkapta a fejét.
- Ann! - szólította meg, mire a lány kinyitotta szemeit.
- Gera! - kiáltott fel ijedten Ann, és már fel akart ülni, de Leo visszanyomta.
- Hé, nyugi! Eloltottuk a tüzet, de... Nem találtunk túlélőket... - Ann ekkor fogta fel, hogy ki beszél hozzá.
- Leo...? Hol vagyok? - forgolódott.
- Hosszú – sóhajtott – Mi történt Gerában?
- Ez is hosszú – húzta el a száját – A Köpenyesek állhatnak emögött. Mostanság elég sokat mozgolódnak.
- Biztos, hogy ők voltak azok?
- Nem ők támadtak, de hallottam néhányuknak a gondolatait. A Köpenyesek hibája ez az egész – ekkor vette észre, hogy én is ott vagyok – Te ki vagy?
- Eh, öh... - hebegtem, majd megköszörültem a torkom, és kinyögtem egy értelmes mondatot is – A nevem Elisa Morgan.
- Ezzel sokat tudtam meg... - mondta gúnyosan.
- Ő egy igazi mágus – segített ki Leo, mire Ann elnevette magát.
- Lehet, hogy ki voltam ütve egy ideig, de nem hülyültem meg.
- Jól tudod, hogy ilyenekkel nem viccelődök.
- Tisztában vagyok vele, de ezt nem tudom elhinni – rázta meg a fejét.
- Akkor nézd meg ezt! - felállt, kibújt a pólójából, és hátat fordított Ann-nek, mire a lány szemei elkerekedtek – Látod? Eltűntek a hegek, még az is, amit Aaron okozott – visszavette a ruhadarabot, és rám mutatott – És mindez Elisának köszönhető.
Ann nem akarta elhinni. Az eszéhez szeretett volna pártolni, de most, hogy látta az élő bizonyítékot, elbizonytalanodott.
- És mit keres itt? - úgy döntött, nem agyal rajta többet.
- Ezt rád hagyom – intett Leo, hogy folytassam.
Őszintén, egyelőre még nem akartam felhozni a dolgot, de nem volt más választásom, így, hogy rákérdezett.
- A mágusokat keresem – válaszoltam röviden.
- Milyen célból? - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Le akarok győzni valakit, de egyedül nem menne...
- Kit? - fonta össze a karjait.
- Aaront – vágtam rá, mire megfeszültek az izmai egy pillanatra.
- Mi dolgod van vele? - a hangja egy sötétebb színt vett fel.
- Bosszút akarok állni a királyon...
- Hah! - feszülten felnevetett, de aztán észbe kapott, és Leora nézett – Azt ne mondd, hogy belementél!
- Pedig így történt... - vakarta meg a tarkóját.
A lány arca elnyúlt, aztán dühödten felhorkant.
- Te megőrültél?! Neked kéne tudnod a legjobban, hogy nem tudjuk Aaront legyőzni! Akkora egy hatalmas idióta vagy, mondták már?! Jön egy szép kis pofika, és azonnal elfelejted, mi történt veled?! Attól, hogy a heg eltűnt, az emlékének még égnie kell benned!
- Ebből elég! - emelte fel a hangját Leo – Nem felejtettem el!
- Oh, igazán?! Akkor?! - már Ann is kiabált.
- Egyszerűen csak nem ragadok le a múltban! Túl kell lépnünk rajta egyszer! Aaron túl veszélyes ahhoz, hogy életben hagyjuk!
- Akkor hajrá! Menj csak nyugodtan megöletni magad! Rám ne számítsatok! - a fal felé fordult ingerülten, és a fejére húzta a takarót, jelezve, hogy részéről ennyi volt a beszélgetés, és menjünk a picsába.
Leo bosszankodva a combjára csapott, majd megragadta a csuklómat, és kihúzott Ann szobájából, egészen az övéig. Levágta magát az ideiglenes ágyára, és szétterült rajta. Egy kicsit felhúzódott a pólója.
- Sajnálom, Ann valójában kedves is tud lenni, csak... Fél Aarontől – mintha valamit még akart volna mondani, de végül nem folytatta.
Leültem mellé.
- Én is bocsánatkéréssel tartozom. Nem gondoltam át teljesen ezt a tervet... Elfelejtettem, hogy ti ismeritek őt, és valószínűleg sok fájdalmat okozott nektek.
- Nem, igazad van. Meg kell halnia! - öklét a puha takaróba ütötte, ami bőre alatt besüppedt.
Nem válaszoltam, helyette én is hátradőltem. Leo mozgolódni kezdett, az oldalára fordult, úgy nézett le rám. Tekintete elmélyült, és mikor meg akartam szólalni, feleszmélt, és zavartan elkapta a fejét. Úgy tűnt, valamit mondani akar.
- Tudnod kell valamit. Eddig nem mondtam, mert nem volt soha megfelelő az alkalom.
- Hallgatlak – én is felnyomtam magam, már törökülésben helyezkedtem el előtte.
- Azon az éjszakán, mikor együtt aludtunk a rémálmod miatt, nem tudtál lenyugodni, és ezért... Megcsókoltalak...
Kipattantak a szemeim, egy pillanat alatt elvörösödtem, és automatikusan a szám elé kaptam a kezem. Egyáltalán hogy jutott ez most az eszébe, egy vita után?!
- Sajnálom – túrt bele a hajába, mire az ajkamba haraptam. Szerencsére nem látta.
Ah... Akkor az első csókomat Leotól kaptam? Ráadásul még csak ébren sem voltam! Szép volt, Elisa...
Gondolom leolvasta az arcomról, hogy min gondolkozom, mert megszólalt.
- Azt ne mondd, hogy neked ez volt az első...!
Szótlanul bólintottam, és hirtelen még jobban melegem lett.
- Baszki – vágta rá egyszerűen, de a mosoly ott bujkált nemsokára a szája sarkában, és nem sokáig tudta elrejteni – Ez egy elég hülye helyzet... Úgy érzem magam, mint egy perverz kukkoló, amiért álmodban lekaptalak – nevette el magát, hogy oldja a feszültséget.
- Mert az is vagy – válaszoltam, és én is elmosolyodtam, hogy ne érezze magát kellemetlenül.
A legfurcsább az egészben az volt, hogy tetszett a gondolat, miszerint az övé lett az első csókom, és csak az zavart, hogy nem voltam ébren. Még jobban elvörösödtem, mikor arra gondoltam, hogy meg akarom ismételni.
- Zavar téged? - húzta el a száját bűnbánóan, mire magamhoz tértem.
- Mi? Ja, ööö... Nem, egyáltalán nem – vigyorogtam, de ez elég hülye viselkedés volt, ezért ki is javítottam magam – Vagyis... H-hát... - elbizonytalanodtam, egy épkézláb mondatot nem bírtam kinyögni.
Rejtegette játékos mosolyát.
- Ez nem fair... - suttogtam magam elé.
- Mi? - alig láthatóan közelebb jött hozzám.
Mondjuk, hogy nem akkor csináltad, mikor ébren voltam...
Megráztam a fejem. Mi a franc van velem?! Ennyire még sosem voltam zavarban!
- Öh... Én most inkább megyek... - hamisan ásítottam egyet, és megtöröltem a szemeimet – Fáradt vagyok, hosszú nap volt... - az ajtó felé vettem az irányt gyors léptekkel.
- Elisa... - szólított meg, mire megpördültem – Még csak fél 3 – nevetett.
- Fél 3-kor nem lehetek fáradt? - hadartam.
Megadóan felemelte a kezeit. Lenyomtam a kilincset, és sietősen távoztam Leo szobájából. Szinte befutottam a sajátomba, és levágtam magam az ágyra. A plafonra meredtem, és már kezdtem belemélyülni a gondolataimba, mikor hallottam az ajtónyitást és zárást. Hughes. Undorodva kimentem köszönteni, és Leo is így döntött. Amint találkozott a tekintetünk, csak szégyenlősen lesütöttem a szemeimet.
- Sziasztok! - Hughes levágta magát az asztalhoz, a táskájából kivett egy üveget, maga elé húzott egy kis poharat, és öntött az italból.
Megcsapott az erős alkohol szaga.
- Oh, milyen udvariatlan vagyok! Ti kértek? - nyújtotta felénk.
- Nem, köszönöm - válaszoltam unottan.
- Én élnék a lehetőséggel! - Leo csatlakozott Hugheshoz, aki szívesen csorgatta bele az alkoholt az új pohárba.
Szemforgatva visszamentem a szobámba. Kellett volna hoznom egy könyvet... Hirtelen ötlettől vezérelve körbenéztem, de miután nem láttam semmi olvashatót, átmentem Leo szobájába. Ott sem volt, ezért kisétáltam onnan is. Már csak Anné van... Megálltam az ajtó előtt, és nagyot nyelve kopogtam.
- Én vagyok - mondtam, hogy ne keverjen össze Leoval.
Egy ideig nem válaszolt, és már fordultam el, mikor meghallottam a hangját.
- Gyere...
Megörülve léptem be, és jókedvem azonnal szertefoszlott, amint megláttam. Eluralkodott rajtam az idegesség.
- Meg is fogsz szólalni, vagy csak bámulni jöttél?
- H-hát... - megköszörültem a torkomat - Nincs itt valami könyv?
- Nem láttam.
- Oh, akkor bocs a zavarásért... - fordultam meg.
- Szeretsz olvasni?
Meglepetten pislogtam, majd megpördültem felé felvillanyozva. Érdeklem?! Jól van, Elisa, itt az ideje, hogy bebizonyítsd: nem vagy unalmas!
- Igen, főleg ilyenkor, mikor az útitársam leáll iszogatni egy olyan emberrel, akit alig ismerünk - tártam szét a karom, mire elmosolyodott. Siker!
- Ne várj mást Leotól. Sőt, a többiektől se, ha valóban az a célod, hogy megtaláld őket. Túlságosan is szeretik azt a löttyöt - sóhajtott lemondóan.
- Bíztató... - nevettem fel, és ő is csatlakozott hozzám.
Miután elhallgatott, lassan felült, és a szemembe nézett.
- Figyelj... Bocs az előbbiért, tényleg. Dühös voltam, és elfelejtettem arra gondolni, hogy te mit érzel.
- Nem, nem! - mentegetőztem - Nekem se kellett volna egyelőre felhozni.
Kis ideig beült a kínos csend, gondolkozott.
- Sajnálom, de a véleményem nem változik... Nem megyek veletek - hangjában utálatot fedeztem fel, de nem ellenem irányult - Túl sokat harcoltam Aaronnel ahhoz, hogy félelem nélkül újra megpróbáljam.
- Mi is félünk. Azaz, én biztos.
- Hidd el, Leo is. Talán ő a legjobban. Most sem értem, hogy tudott belemenni azok után... - apró kezei ökölbe szorultak.
- Miért, mi történt? - izmai megfeszültek, tudtam, hogy messzire mentem - Sajnálom, nem kell elmondanod.
- Nekem nincs jogom hozzá. Kérdezd Leot, ha ő elmondja, akkor megtudod.
Egyszerűbb lett volna, ha megkérem Emut, hogy mutassa meg, de nem éreztem tisztességesnek Leoékkal szemben. Normális úton akartam megtudni a múltjukat, azt akartam, hogy bízzanak bennem.
- Nos, ha nem baj, szerintem én alszom egyet. Elég kimerült vagyok - ásított egyet, mire én bólintottam.
- Rendben - mosolyogtam, és a küszöbről visszanéztem rá - Köszönöm!
Meg sem várva a válaszát, bezártam az ajtót. Hálás voltam neki, hogy beszélgetett velem annak ellenére, hogy emlékeztettem a múltra. A konyhára vándorolt a tekintetem, Leoék folyamatosan vedeltek. Fintorogva húztam el a számat, és visszamentem a szobámba. Nem kellett sok, leragadtak a szemeim.