Főnix

6. fejezet - PART 1

Egy idő után kicsit kellemetlenné vált, hogy a király a vállamon sírt, szerencsére a herceg észrevette és odalépett hozzánk, a kezét apja vállára tette, majd egy kicsit elhúzta.
- Elég lesz, apa – mondtam, én meg hálásan rámosolyogtam.
Aranyos volt, hogy egy idős király ilyen közvetlen, de azért valamennyire kellemetlenül éreztem magam.
- Hahaha, bocsánat – nevetett – Nem tudtam, hogy féltékeny leszel.
A herceg fülig pirosodott.
- Én aztán nem! - vágta rá. Egy kicsit szíven ütött, hogy ilyen határozottsággal mondta ki, ami gondolom meg is látszhatott rajtam, mert azonnal mentegetőzni kezdett – Mármint nem úgy értettem! Ön gyönyörű, és... - a király félbeszakította.
- Hagyd, Elliot, ebből már nem húzod ki magad! - a hátára csapott, miközben nevetett.
A jókedve mindannyiunkat megragadott és vele együtt kuncogtunk mi is, aztán ez később átváltozott hangos hahotásba. Egyedül csak a herceg állt ott durcásan, mire a király beleborzolt szőke, dús hajába és végül ő is feloldódott. Tetszett az a hangulat, olyan... Kellemes volt.
Amikor már nagyjából lecsillapodtunk, a király megszólalt.
- Nos, az első kérdésem az lenne, hogy mi is a neved? - fordult felém kedvesen.
- Elisa Morgan – feleltem.
- Az én nevem William Aspareta, de bizonyára ezt tudod.
- Igen.
Csak a fiadét nem tudtam...
- Most, hogy a bemutatkozáson túl vagyunk... Hallottam, hogy elvesztetted a házadat.
- Igen – húztam el a számat.
- Mi lenne, ha a kastélyban laknál? - ajánlotta fel, nekem meg elkerekedtek a szemeim.
Oké, hogy gondoltam rá, de tényleg itt lakhatok?!
- Hát... Én... Öööö... - hebegtem, mire nevetni kezdett.
- Akkor ezt igennek veszem. Elliot majd megmutatja a szobádat.
- Melyik lesz az övé? - lépett oda mellém a herceg.
- Rád bízom, hogy az előtted lévő, vagy a melletted lévő 3 szoba közül melyiket választod – kacsintott játékosan.
- Miért pont mellém? - vakarta meg a tarkóját elvörösödve.
- Erre inkább nem válaszolok – mindent tudóan pislogott.
Én is elpirultam, aztán eszembe jutott valami. Pontosabban valaki. Hátranéztem, Lucas pedig feszengve állt tőlünk pár méterre.
- És Lucassal mi lesz? - kérdeztem.
- A barátoddal? Hát attól függ, hogy mit szeretnél.
- Eli, nem kell... - félbeszakítottam.
- De, kell! Szeretném, hogy mellettem maradj.
- Jó lenne, de a szüleim ne engednék. Amúgy is, mit mondanék neki indokként? - tárta szét a karjait egy nagyot sóhajtva – Én csak örülök annak, hogy te sínen vagy – mosolyodott el.
- Szerintem nem utasítanák el, ha maga a királyi család egy tagja menne el személyesen megkérni őket, hogy a fiuk lakjon a palotában – nézett rá furfangosan a király.
- Apa, neked nem szabad mozognod – szólt rá a herceg.
- Épp ezért fogsz te menni.
- Én? - mutatott magára.
- Te. Úgyis szoktál kimenni rendszeresen, most teszel majd egy kis kerülőt.
- Hát... Nekem végül is nem probléma – vonta meg a vállát – Mikor?
- Mondjuk holnap.
- Rendben.
- Komolyan megtenné ezt értem? - pislogtam meghatottan a királyra.
- Ez a legkevesebb – mosolygott – Na de akkor! Elliot, vezesd el Elisát a szobájába.
- Akkor én meg azt hiszem, most hazamegyek –  felemelte a kezeit megadóan Lucas, és illedelmes köszönés után elhagyta a termet.
A herceg bólintott én meg gyorsan megköszöntem, aztán elindultunk.
Folyosóról folyosóra mentünk, és kezdtem már fáradni. Nagy régóta tartott már az odatartó út.
- Mikor érünk már oda? - kezdett fogyni a türelmem.
- Most – hirtelen megállt, én meg nekimentem. Azonnal zavarba jöttem.
- Bocsánat – motyogtam, mire elmosolyodott.
- Semmi gond, csak véletlen volt. Egyébként megérkeztünk – ránéztem az előttünk lévő hatalmas ajtóra – Ez az én szobám. Ön melyiket szeretné?
- Bármelyiket lehet? - csillant fel a szemem.
- Igen, csak apa szerint vagy mellettem, vagy előttem legyen, ezért kissé leszűkült a kör.
- Akkor... Legyen ez – rámutattam a jobb oldalon lévőre.
- Értettem, jöjjön, nézze meg – betessékelt, és amint megláttam, elakadt a szavam.
- Hű... - csak ennyit tudtam mondani.
Egy óriási, halványpiros selyemmel borított, kör alakú, párnák tömegével borított franciaágy helyezkedett el két gigantikus, kristálytiszta ablak kötött, az ágyon kívüli rész meg körül-belül akkora volt, mint az egész ház, amiben laktam. Egy akkora gardróbot építettek bele a falba, ami egy tíz fős családnak is elég lett volna, a padlón lévő anyag pedig egyiket lehetett a Földön létező legpuhább szőnyegeknek. A fal hófehéren pompázott, az ágy felett pedig egy zászló csüngött, büszkén viselve az ország címerét.
- Tetszik? - rázott fel a herceg a döbbenetből.
- Naná... - suttogtam döbbenten, aztán gondoltam egyet, elvigyorodtam és futni kezdtem az ágy felé, majd mikor odaértem, gondolkodás nélkül beleugrottam, és elnevettem magam.
A herceg mosolyogva bejött a szobámba.
- Leülhetek? - kérdezte, én meg bólintottam.
Az ágy széle besüppedt, amikor helyet foglalt.
- Mitől lett sárga az egyik szeme?
- Kérem, herceg, hagyja a formalitásokat.
- Hm... Rendben, de akkor ön... - kijavította magát – te is szólíts csak simán Elliotnak.
- Oké, „csak simán Elliot” - felnevetett.
- Az Elliot megteszi – mosolygott – Szóval? Mitől lett sárga?
Felemeltem a karomat, amin a rózsa volt.
- Ebbe a tetoválásban a halott barátnőm és kutyám lelke van, azt hiszem. Amikor a sírjukba egy műrózsát szúrtam, valami történt. Igazi, arany, lebegő rózsává vált, és mikor kinyújtottam felé a kezem, akkor jelent meg a karomon ez, és ekkor vette észre Lucas, hogy az egyik szemem színe megváltozott – magyaráztam.
- Különleges – bólintott elismerően.
- Inkább felkavaró, mint különleges...
- De ha jobban belegondol...sz... Akkor szerencsés vagy. Más emberek ölni tudnának azét, hogy ilyen erejük legyen.
- Én is örülök neki, de... Hátulütői is vannak.
- Például?
- Mondjuk amit te is mondtál – furcsa volt tegezni – Meg akarnak majd érte ölni.
Pár másodpercig hallgatott, aztán olyat mondott, amire nem számítottam.
- Majd én megvédelek.
Rekordgyorsasággal ültem fel, amire meglepődött, és gondolom felfoghatta, hogy mit is mondott, mert zavarba jött.
- Khm... Mármint, ha nincs ellenedre – vörösödött el.
- N-nekem nincs... - mondtam, de aztán megráztam a fejem – Vagyis de... Ellenemre van!
- Miért? - nézett rám értetlenül.
- Mert nem hagyatkozhatok másokra. Mindig nekem segítenek! A saját erőmből akarom megoldani a problémáimat! - jelentettem ki határozottan, mire elmosolyodott.
- Meg tudom érteni.
- Hogy-hogy? - pillantottam rá.
- Én is így éreztem 1 évvel ezelőtt. Volt egy lány, aki megmentette a várost.
- Sarah.
- Pontosan. Minden erejével azon volt, hogy segítsen, és meg is tette. Viszont a tragédia megtörtént. Mindenki gyászolt azon a héten végig.
- Meg tudtam volna menteni...
- Én is – ökölbe szorította a kezét – Azóta tanulok harcművészetet komolyabban. Nem akarok még egyszer végignézni egy halált. Annyi embernek fogok segíteni, amennyinek csak lehetséges.
- Ez egy nemes cél – mosolyodtam el.
- Elvégre egy herceg lennék, vagy mifene – az ő arca is felderült.
Sokáig csak ültünk csendben, mire végül megszólaltam.
- Taníts meg engem is.
Meglepetten pislogott.
- Mire?
- A harcra. Meg kell tanulnom irányítani az erőmet, de amíg ez nem megy, máshogy kell kiállnom az esetleges ellenfelek ellen.
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e...
- Kérlek!
- Hát...
- Elliot!
Amint kimondtam, meg is bántam. Hova képzelek?! Ő egy herceg! Nem beszélhetek vele úgy, mint például Lucassal!
- Öh... Sajnálom, én... - félbeszakított.
- Rendben.
- Mi? - pislogtam rá.
- Megtanítalak. Cserébe... Mondd ki többször a nevem – ezzel felállt, és kiment a szobámból.
Értetlen arccal szétterültem az ágyon, aztán fogtam egy párnát, és beleordítottam.
Ezzel meg mégis mit akart mondani...?!