Főnix

16. fejezet - PART 3

Vettem egy nagy levegőt, és mocorogni kezdtem. Miután végre sikerült valahogy kimásznom alóla, csak annyit éreztem, hogy átkarolja a derekamat, és visszahúz. Már épp ébreszteni akartam, mikor rám emelte a tekintetét.
- Egy kicsit... - kérte lágyan.
Ahogy belenéztem sötét szemeibe, minden kérdésemre választ kaptam Leoval kapcsolatba.
Többet érzek iránta, mint barátság.
Szorosabban húzott magához, nekem meg minden izmom megfeszült. A bőröm égett érintése alatt, de idő után ez inkább kellemes volt, mint kényelmetlen.
Igen, határozottan kedvelem.
Elmosolyodtam a gondolaton. Eddig azt hittem, az egyetlen személy, aki iránt egy kicsit is vonzódtam, az Elliot. Mégis, ez a mostani érzés sokkal erősebb, mint az.
Tényleg, vajon mi lehet velük? Hiányoznak... Annyi mindent akarok elmondani nekik! Axeint, az első gyilkosságomat... Bemutatni nekik Leot, és Nicet, megmutatni az erőmet. Erősebb lettem azóta, ugye? Elég erős vagyok ahhoz, hogy legyőzzem Aaront?
Ahogy ezen gondolkoztam, észre sem vettem, hogy remegek.
Félek.
Leo végigsimított a karomon. Valamivel józanabbnak hallatszott.
- Mi a baj?
Percekig nem szólaltam meg, aztán lassan felé fordultam. Engem figyelt, nem engedett el.
- Bizonytalan vagyok.
- Aaron miatt? - kérdezte.
Bólintottam, mire felsóhajtott.
- Már egyszer majdnem legyőzted.
- De csak majdnem.
- Hé... Én itt vagyok. Nic is. Nem fogom hagyni, hogy meghalj.
- Nem magamat féltem, egyedül azt nem tudnám elfogadni, ha titeket ölne meg.
Halkan kuncogott.
- Akkor meg 100%, hogy nincs okod félni. Talán nem látszik, de nem vagyok gyenge. Meg se fog tudni karcolni.
- Aha... - vontam fel a szemöldököm – Akkor ki okozta a sebeidet?
Ezzel megfogtam.
- Nincs már bizonyíték rá, hogy valaha is megsebesültem volna általa – húzta ravasz vigyorra a száját, és levette a pólóját – Látod?
Arra a pontra helyeztem a kezemet, ahol az a gigantikus, beforrt heg díszelgett.
- Minden seb, amit általa szereztél, megmaradt. Élnek benned.
Lassan köröket rajzoltam a mellkasára. Nem állított le, csendben fürkészett. Sokkal tisztábbnak tűnt az arca, mintha nem is lenne már alkohol hatása alatt.
- Jól áll a holdfény – állapította meg, mire elnevettem magam.
- Gyakrabban ihatnál.
- Ha ezt tenném, meglehet, hogy már nem lennél szűz – kacsintott.
Teljesen elvörösödtem, de ez szerencsére éjjel nem látszott. Úgy döntöttem, belemegyek a játékba.
- Miért, honnan tudod, hogy még az vagyok? - pislogtam megjátszott meglepettséggel.
- Pff, elég csak rád nézni – bokszolt bele játékosan a vállamba.
- Az előbbi kijelentésed ezt cáfolja, ugye tudod?
- Sajna nagyon rossz ízlésem van. Gyerekkoromban is mindig tökfőzeléket ettem palacsinta helyett. Utáltam a tökfőzeléket.
- Akkor én tökfőzelék vagyok?
Egy ideig csak méregetett, aztán felderült.
- Na jó, összezavarodtam – röhögött rekedt hangon.
Beszálltam hozzá én is, az apró szoba általunk telt meg zajjal. Nic morcosan a fába csapott.
- Kuss mááár... - dörmögte, és újra álomba merült. Ki tudja, talán fel sem kelt.
Cedrick meglepően bírta a hangokat, nem kelt fel.
Mikor Leoval kifulladtunk, újra csend lett, Nic pedig immár békésen aludt.
- Örülök, hogy eljöttem veled – szólalt meg rövid idő után.
- Én is.
- Alszol velem? - kérdezte hirtelen.
- Miért? - vonakodtam.
- Mert így kényelmesebb.
Nem is engedett válaszolni, a derekamra helyezte a kezét, és magához húzott, a szabad karját pedig a feje alá tette. Nyeltem egyet, és igyekeztem ellazulni, szorosan a testéhez préselve. Érezve az izmait. A hőt, ami belőle áradt.
Nos, igen, körül-belül 1 órán keresztül csak élveztem a helyzetet, hogy nézhetem, miközben alszik, aztán az álom eluralkodott rajtam is, egy másik életbe csábítva engem.

Cedrick

Talán már elaludtak...
Lassan felültem az ágyon, ügyelve arra, hogy ne reccsenjen meg alattam a rozoga deszka. Benyúltam a fekvőhely alá, tekintetemet az alvó mágusokon tartva, és kihúztam a kardomat. Ügyelve az indulataim kordában tartására, halkan lángra lobbantottam az akaratommal. A lányra pillantottam. Ő is képes volt rá, pedig nekem évekbe telt ráhangolódnom a mágiára...
Apám miatt teszem... Azt akarom, hogy büszke legyen rám!
Lendítettem a fegyvert, behunytam a szemem, de a testem magától leállt. Elisa bőrét melegítette az idő közben meglágyult tűz, és halvány mosolyra húzódott a szája álmában.
Megráztam a fejem.
Gyerünk, Cedrick!
Újabb sikertelen próbálkozás. A testem minden porcikája tiltakozott.
De miért?! Apám megmondta, minden mágus kegyetlen... Akkor miért nem tudom megölni?!
Értetlenül térdre ereszkedtem, a vállaim tehetetlenül rázkódtak, a fogaimat bosszúsan összeszorítottam. Végignéztem a társaságon.
Eddig nem tűntek olyan gonosznak... Gyanakodtak rám, mégis képesek voltak egy helyiségben aludni velem. Bíznak bennem, még ha csak minimálisan is.
Apám jutott eszembe, ismét. Magam előtt láttam, ahogy heves mutogatásokkal, éles hanggal ecseteli nekem a mágusok természetét. Mesélt nekem arról is, hogy felbérelt valaki Elisáék megölésére. Emlékszem, hogy nézett rám, amikor odahívott magához, és éppen velük társalgott. Jelentőségteljes pillantást vetett rám, mintha azt mondta volna: Öld meg őket! Ne kelljen benned csalódnom!
Talán még időt kéne hagynom... Van egy furcsa érzésem. Ritkán van furcsa érzésem.
A lángok visszahúzódtak, én meg leengedtem a kezeimet. Sóhajtottam egyet, és visszafeküdtem aludni.
Megismerem őket. Meglátjuk, mennyire kegyetlenek.