Főnix

13. fejezet - PART 1

Dörrenéseket hallottam, a levegőben szürke, tömény füst kavargott, hallani lehetett az emberek kétségbeesett sikolyait. De hisz én nem is látok semmi rosszat... Csak a gyönyörű, színes, csillagokkal teli eget... Bársonyos fűszálak simogatnak, miért fél mindenki...?
Várjunk... Nem is ezt kéne látnom. Értetlenül felültem, és körbenéztem. Elkerekedtek a szemeim. Hisz ez Axein! Pillanatok alatt felpattantam, és megindultam. Nem volt időm arra gondolni, hogy talán láthatom Saraht, csak azt akartam megtudni, hogy mit keresek itt. Futásba kezdtem, ezt egészen egy domb tetejéig folytattam, ahol viszont megtorpantam. Elszörnyedve néztem az előttem szétterülő, lángoló helyre. A madarak nyugtalanul menekültek, természetfeletti állatok rohantak el mellettem nyüszítve.
Gondolkodás nélkül rohantam a város felé. A hátam nem fájt, szóval valószínűleg csak a lelkem került át ide. Az úton sok emberbe ütköztem, akik próbáltak visszatartani a csóvákkal körbeölelt épületektől, de nem hallgattam rájuk. A távolból egyre kivehetőbb lett egy ismerős alak: Sarah. Rágyorsítottam, de ő is azonnal besietett a házak közé.
Eluralkodott rajtam a pánik, automatikusan az a nap jutott eszembe, amikor meghalt. Kísértetiesen hasonlított arra ez az egész. Odaértem végre a bejárathoz, és bementem. A pulcsimat az orromhoz nyomtam, hogy a füstöt ne szívjam be. Furcsa volt, mert ahhoz képest, hogy csak a lelkem került át, mindent éreztem.
- Sarah! - ordítottam, de nem kaptam választ.
- Vigyázz! - hallatszott egy tompa hang, de még csak időm se volt reagálni, máris nyakon öntött a jéghideg víz. Pontosabban, nem csak engem, hanem az egész várost.
Egy pillanat alatt eltűntek a lángok, az előbbi víz eloltotta, aminek hatására pár percig az orromig se láttam a gőztől. Miután eltűnt, körbenéztem bosszúsan, de amit láttam, azon meglepődtem. Kék köpenyes emberek álltak egy-egy oszlopon, amik kör alakban zárták össze a várost. A kezüket az ég felé nyújtották, aztán leengedték. Nem tudtam tovább bámészkodni, mert valaki megszólított.
- Nem láttalak még itt, pedig hírt kapunk, ha jön egy új lélek. Ki vagy te? - egy szigorú, éles tekintettel néztem szembe.
Férfi volt, gyönyörű, hosszú, hófehér hajjal, és szürkéskék, rideg szempárokkal. Két fejjel tornyosult fölém, és ő is olyan kék köpenyt viselt, mint a többi, de valahogy... Érezni lehetett a belőle áradó felsőbbrendűséget. Nem akartam neki hazudni, és nem is tudtam volna mit.
- Fogalmam sincs, miért vagyok itt – húztam össze magam.
- Akkor velem kell jönnöd – megfogta a karomat, de nem erősen.
Bólintottam egyet, és már indultunk volna, amikor meghallottam, ahogy valaki a nevemet kiáltja.
- Elisa! - Sarah futott felénk, mire felcsillant a szemem.
Futni akartam a barátnőm felé, de a kezek fogva tartottak, ezért kénytelen voltam megvárni, míg ő ér oda mellénk.
- Oh, Avlir Úr...! - lihegett mellénk érve, és kissé meghajolt. Úr?
- Sarah, ismered a hölgyet?
- Igen, én hívtam ide. Szükségünk van rá! - erősködött.
- Hm... - felém fordult egy pillanatra, és végigmért – Miért, ki ő?
- Az igazi mágus.
Alig láthatóan elkerekedtek Avlirnak a szemei.
- Értem... Ez érdekes.
- Ugye nem csinálnak vele semmit?
- Én nem tudom, de mindenesetre, be kell vinnünk őfelségéhez.
- Rendben – bólintott Sarah.
Elindultunk, én meg értetlenül hátranéztem Sarahra, aki csak annyit tátogott felém, hogy majd elmeséli, hogy mi is a helyzet. Meglepetésemre, nem utakon mentünk, hanem egyszerűen csak beálltunk egy körbe, ami fényleni kezdett, és percek alatt egy díszes teremben találtam magunkat.
- Váó... - suttogtam elismerően.
Egy óriási előcsarnokban álltunk. A fal díszes volt, mintákat véstek bele. Az egész terem üvegből épült, de olyan tisztán csillogott, hogy egy pillanatra azt hittem, kristály. Számtalan szobor vett körbe minket, mindegyik ábrázolt valamit. Mégis, a legfeltűnőbbnek azokat találtam, amikben valamik mozogtak. Például, egy lángra formált alakban tűz égett. Észrevettem, hogy csak azok voltak ilyen különlegesek, amik a 4 elemet képviselték. Víz, föld, tűz, levegő. Bevallom, elbámészkodtam volna nagyon szívesen még egy ideig, de a fogva tartó kar húzott maga után, egészen egy gigantikus ajtóig. Kitárta, és elállt a lélegzetem. A plafon véget nem érőnek tűnt, és ahogy magasodott, szűkült, mint egy kúp. A tetejéből egy óriási, díszes csillár lógott, amin tükröződtek a nap sugarai, csodás csillogásba burkolva a falakat. Velünk szemben 5 széket helyeztek el, de ami középen volt, azt csinálták a legnagyobbra, és abban ült egy idős férfi, hatalmas tartással. Ő lehetett az uralkodó, mivel díszes, fehér ruhában pompázott. Avlir mélyen meghajolt, majd Sarah is, egyedül én álltam értetlenül, ezért hamar rám is terelődött a figyelme. Pontosabban, a karomra, ahol a rózsa halványan izzott pár perce.
- Kit tisztelhetek kegyedben? - intézte hozzám a szavait.
Lágyan szólalt meg, de mégis egy kis szigorítást fedeztem fel a hangjában.
- A nevem Elisa Morgan... - én is gyorsan meghajoltam, nehogy azt higgye, tiszteletlen vagyok.
- Az igazi mágus? - egy pillanatra öröm csillant a szemében, de aztán visszaváltott a méltóságteljes tekintete.
- Igen - válaszoltam, kicsit összehúzva magam.
Sarah felé fordult.
- Ön érte a felelős? - kérdezte tőle.
- Igen, Uram...
- Hogyan? Csak a Nagy Kővel lehet a lelkeknek az Átjáróba kerülnie, de az itt van, a palotában.
- Azt használtam, ami a testemben van - lehajtotta a fejét.
- Valóban? - kiegyenesedett - Ugye tisztában van ennek a következményeivel?
- Miféle következmények? - szólaltam meg, mire az összes szempár rám szegeződött.
- Csak akkor nyisd ki a szád, ha kérdeznek - sziszegte Avlir.
- Semmi gond - csitította, majd újra nekem szentelte figyelmét - Súlyos bűn a lelkeknek az, ha saját erejükből hívnak ide más világban élőket.
- Miért? - ráztam meg a fejem értetlenül, mire Avlir felmordult.
- Ha lehetne, felborulna az egyensúly. Az is épp elég nagy gond, ha a Nagy Kővel hívunk ide másokat, de az, ha minden egyes Axeinben élő lélek a saját erejéből hozna át másokat, képzelheti Kegyed, hogy mekkora káosz alakulna ki.
- Nagy Kő...? - igyekeztem emészteni a hallottakat.
Egy pillanatra elkapta a tekintetét, de aztán megfordult, és intett, hogy kövessem. Mikor Avlir is akart jönni, rászólt, tehát csak ketten sétáltunk a hatalmas folyosón, egymástól olyan 5 méterre. Egy ajtóhoz értünk, amit indák zártak el. A férfi feltűrte a ruhája ujját, és meglepetten vettem észre, hogy az ő karján is ott díszelgett a rózsa. Felvillant, mire az indák lassan eltűntek az útból.
- Ezt hogy csinálta? - léptem oda hozzá ámulva, és a lelkesedésemen csak elmosolyodott.
- Fáradjon be, bent mindent elmondok, amit tudni szeretne.
Nekem se kellett több, szinte berohantam.
Ám, mikor megláttam, hogy mi ragyog a helyiség túloldalában, megtorpantam. Döbbenten lépkedtem felé, a rózsa pedig minden egyes megtett lépéssel fényesebben világított.
- Ez lenne a Nagy Kő? - kérdeztem suttogva.
- Igen.
Óriási volt, a közepe arany színben fénylett, sárgás fénybe borítva mindent. Ami a legjobban lenyűgözött: rózsa alakot vett fel, pont olyat, mint ami a bőrömön is díszelgett.
- Axein a hős lelkek világa, gondolom ezt már tudja, mivel az ön világában sokat foglalkoztak ezzel a hellyel. Ide kerülnek azok, akik valamelyik világban magas szintű hősi tettet hajtottak végre. A Nagy Kő dönti el, hogy milyen rangúak lesznek. Uralkodó, polgár, vagy esetleg Eximek.
- Eximek?
- A máguscsoportok vezetői, például Avlir. Ő a Víz elemének mágusainak a vezére. A Tűzé Ekrix, a Földé Uryaen, a levegőé pedig Oedrick. Vannak még bőven, de elég ennyit megjegyezned.
Avlir, Ekrix, Uryaen, Oedrick... Avlir, Ekrix, Uryaen, Oedrick... Miért nem lehet egyszerűbb nevük?!
- Viszont... A te eseted érthetetlen számomra. Csak az uralkodók kapták meg eddig a Ruxot - látva értetlen arckifejezésemet, kijavította magát - A rózsa alakú szimbólumot. A Rux az itteni nyelven követ jelent, az Avlir vizet, Ekrix a tüzet, Uryaen a földet, Oedrick pedig a levegőt.
Szóval Ruxnak hívják...
- De... Ha a lelkek ide kerültek, akkor hogy lehet, hogy ez a nevük?
- Szertartásosan megváltoztattuk. Ők a 4381947. generációja a csapatvezetőknek. Minden elődjüknek ez volt a nevük.
- Ah, értem... - túl sok az infó, és máris elfelejtettem, hogy milyen számot adott.
- Visszatérve a Ruxhoz... Ilyen esemény még egyszer sem történt, hogy 2 uralkodót választott volt a Kő. Főleg, hogy külön világból.
- És ez jó, vagy rossz? - vontam össze a szemöldökömet.
- Fogalmam sincs, sajnos.
Percekig állhattunk csendben, mire végül feltettem azt a kérdést, ami már a kezdetektől foglalkoztatott.
- Ön... Tudja, hogy hogyan működik az erőm?
- Mivel én is viselem a Ruxot, ezért valószínűleg úgy, mint az enyém. A Kőből nyerheti kegyed is az energiát.
- De nem tudom irányítani...
Egy pillanatra meglepődött, aztán gondolkozni kezdett.
- Mivel ön egy másik világból jött, és nem szívja nap mint nap Axein levegőjét, valószínűleg nehezebb elsajátítania, mint az ittenieknek.
- Hogy érti azt, hogy Axein levegőjét?
- A Kő árasztja magából az energiát. Ezt az lelkek akaratlanul is magukba szívják, ezért lassan kitölti a belsőjüket is a mágia. Aprónként tanulják meg használni, önnek ezért bizonyára nehezebb egyszerre megtanulnia mindazt, amit mi évek alatt sajátítunk el.
- Egyáltalán hogy tudok mágiát használni? - kezdtem kifakadni - Ember vagyok!
- Sajnálom, de ezt nem tudom. Ha szeretné, akkor foglalkozhatok vele...
Nem... Ő az uralkodó, nem igaz? Van elég baja így is, nem kell hozzá az enyém is.
Megráztam a fejem.
- Nem kell, de hálás vagyok, amiért felajánlotta.
Tekintetem a Kőre vándorolt, eszembe jutott Elliot és Lucas. Ismerős volt ez az egész kastélyos cucc, a magázódás, a kötelező tiszteletadás. Elmosolyodtam. Vajon hogy lehetnek...?
Az rázott fel gondolataimból, hogy a Kő belsejében izzó sárgás fény eltűnt, és lassan egy kép jelent meg benne. A szám elé kaptam a kezem elérzékenyülve, és közelebb léptem hozzá. A képen Elliot és Lucas volt, ahogy nevetnek a trónteremben. Elliot fején ott díszelgett a korona, Lucas mellkasára pedig a királyság címere volt feltűzve. Haha! Lovag lett belőle?
Lecsordult az arcomon egy melengető könnycsepp. Jó volt őket látni, és hiányoztak. A kép halványulni kezdett, majd a helyét újra átvették a fénycsóvák.
- Mit látott? - az uralkodó a vállamra helyezte a kezét.
- A barátaimat - mosolyogtam, de eszembe jutott valami - Ön nem látta?
Megrázta a fejét.
- A Kő csak annak mutat meg dolgokat, aki kéri. Mindegy, hányan vannak körülötte, csak az az egy személy láthatja.
- Eszméletlen... - suttogtam, és nyúltam volna a kristályszerű felülethez, hogy megérintsem, de ekkor megragadta a csuklómat szigorúan.
- Sajnálom, de tilos hozzáérni.
- Oh, elnézést, nem tudtam... - pislogtam, mire elengedett.
- Semmi gond, de ha kérhetem, többször ne forduljon elő. Van még kérdése?
- Miért kerültem ide?
Elhúzta a száját, és félre pillantott.
- Sarah hozta ide.
Tudtam, hogy valamit nem mond el, de túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy visszafogjam magamat.
- Miért?
Felsóhajtott.
- Valami szervezkedik. Az előbbi tüzet gondolom ön is látta - bólintottam - Nem baleset volt. Valaki megpróbálja leigázni Axeint.
Kifutott az arcomból a vér. Azonnal düh lobbant bennem. Miért akarják elpusztítani ezt a csodás helyet?!
- Ha jól értesültünk, akkor van néhány áruló köztünk, bár azt nem tudom, kik. Egy biztos: az ön világából követnek valakit.
Egy ember? Várjunk... Emu szerint egy átlagos ember nem bírná az Átjárót, tehát... Az egyetlen, aki szóba jöhet, az Aaron. Ökölbe szorult a kezem.
- Sarah szerintem azért hívta ide önt, hogy segítsen nekünk, és... Bár szégyenletes, de én is erre kérném. Nem bírunk velük így, hogy még az árulókat is keresnünk kell. Akárki is a vezetőjük, erős. Túlságosan is.
Ki akartam mondani, hogy "tudom", de úgy döntöttem, hogy amíg nem tudok semmit se biztosra, nem szólok senkinek.
- Gondolom még rengeteg kérdése van.
- Biztos, hogy van, csak jelenleg több nem jut esze... - beugrott egy - Hogy tudtam kapcsolatba lépni Sarahval?
- Ez kapcsolatban lehet a Ruxszal, szóval nem tudok erre választ adni.
Elhúztam a számat.
- Lehet, hogy... - kezdett bele.
- Hogy?
- Nem, azt nem hiszem...
- Mit? - kezdtem türelmetlenné válni, az uralkodónak pedig elkerekedtek a szemei.
- Valaminek utána kell néznem...! - mondta, majd elrohant, és egyedül maradtam a szobában.
Erős kísértést éreztem, hogy megérintsem a Követ, de visszafogtam magam, és lassan én is kimentem a helyiségből. Amint kiértem, mögöttem az ajtó bezáródott, az indák pedig visszakúsztak a helyükre. Elképesztő...
Visszafordultam. Nos, most merre? Itt hagyott, és azt se tudom, hol vagyok. Körbenéztem, és megindultam egy tetszőleges folyosón. Hát, valahol csak kilyukadok.