Dark side *szünetel*

Első rész: A döntés

A délután folyamán azt a döntést hoztam, hogy nem megyek el abba az intézetbe. Bármennyire is azon voltam, hogy itt hagyjam ezt a helyet nem ily módon akartam. Úgy akartam végezni akárcsak az egyetlen barátom, hogy befogadjon, egy szerető család ahol nem nézik azt, hogy milyen vagy magadért szeretnek. A hangsúly a szereteten és az elfogadáson van. 

Rövid időn belül viszont megváltozott a véleményem. Itt szerettem volna hagyni ezt a helyet bármi áron, minél előbb. A vágy melyet a szerető család iránt érzek eltörpült az újabb fájdalom mellett.

A nap végén nem vágytam már másra csak, egy jól megérdemelt forró zuhanyra. Ahogy terveztem beálltam a kellemes víz alá, ahol úgy éreztem lemosom magamról az nap minden gondját. A testemről a kosz, fejemből a problémáim folytak le a lefolyón. Oly felszabadultnak éreztem magam, hogy egy-két hang hagyta el torkom, azok pedig egy egész dalt alkottak együtt. Azt hittem már nincs senki ébren ilyen időben. Hát tévedtem több lány is meghallotta a dalomat. Visszatértek azok a problémák melyeket le akartam mosni az éjszakára magamról. Se a szöveg, se a hangom nem mondható szokványosnak és elviselhetőnek. Körbe vett az a néhány társam kik kifülelték az énekem. Itt már tudtam mire kell számítanom, hisz nem ez az első alkalom, hogy okkal vagy ok nélkül nekem esnek.

- Már megint éjszakázik a kis csókos. - kezdett bele az egyik lány, a többi pedig hűen követte.

- Ha minket találnának meg a nevelők ilyen tájt fürdeni örök szobafogságot és házimunkát kapnánk.

- De bezzeg te már oly sokszor lebuktál.

- Kellett valaha is valami büntetést csinálnod?

- Válaszolok helyetted. Nem!

- És miért is nem?

- Hát mert még azok az idióta nők is belátják, hogy semmire nem vagy jó.

Esélyt se kaptam a beszédre, belőlük meg csak úgy ömlött a sok sértés. Minden szavuk savként égette lelkem, amelynek ennyi idő sem volt elég, hogy megedződjön szavukkal szembe.

- Majd mi megadjuk neked a kiérdemelt büntetést.

- Mikor is volt az utolsó alkalom?

- Hmm..

- Tegnap.

- Jaj, az már nagyon rég volt. Hisz már el is felejtettem.

- Akkor azért viszketett a tenyerem egész nap.

- Már szerintem neki is hiányzott! - nevetett fel irritálóan magas hangon mind három lány. Ilyenkor gondolkodok el azon, hogy ezt mégis, hogy-hogy nem hallja meg senki.

Elkezdték öklüket ropogtatni, és a három ártatlannak tűnő lány a szemembe ördögökké változtak és az első csapát követte még jó pár.

Meg se próbálkoztam a védekezni akkor minden csak rosszabb lett volna. Már ott feküdtem a hideg fürdőszoba kövön anyaszült meztelenül. Reszketve, nem csak, hogy átfagytam, de fájt minden egyes porcikám. És csak egyre jobban belejöttek, kezdetben csak karmaikat használták megsebzésemre, majd öklüket és végül minden testrészük játszott. Mikor egy rúgás érte, úgy éreztem az egészen a lelkemet sebzi meg. Összetörtem, teljesen. Ennyit bírtam ki, nem többet. Annyi éve teszik ezt már velem, hogy nem birok már elviselni semmit...

Miközben ezek a gondolatok járták át agyamat észre se vettem, hogy abbahagyták. Mindhárman nevetve távoztam a helyiségből, mint akik jól végezték dolgukat, otthagytak tovább szenvedni egyedül. Kellemetlenül éreztem magam, és mozdulni is alig bírtam, de mikor mozgásra tudtam késztetni végtagjaim és megláttam tükörképem, elszörnyedtem a saját esetlen látványomtól. Hajam zilált volt, a testemet egészében kék és zöld foltok borították.

Settenkedve próbáltam elhagyni a fürdőhelyiséget, de minden egyes lépés után halk nyögés hagyta el a számat, tervem így fulladt kudarcba. A szobámba érve egy kisebb nyugalom hullám vonult végig rajtam. Oda mentem az ablakhoz leemeltem előle a rácsot és kiszöktem azon.

A kertben a fű még nedves volt, hisz egész nap esett az eső tipikus Londoni időjárás. Szerencsére már az ég tiszta volt és láthattam az összes csillagot. Észrevettem a Hattyú csillagképet és elfogott a vágy az iránt, hogy innen messze száljak. Talán az én történetem is olyan, mint a rút kiskacsáé. Nincs egy rokonom se, s mindenki csak gúnyolódik velem, az se segít helyzetemen, hogy különc vagyok, mind külsőleg és belsőleg. Talán lassan elérkezik az én időm, és lehetséges bekövetkezik majd egy teljes átváltozás.

- Anya, apa, tudom mindig figyeltek engem odafentről. Érzem! Tudjátok, ha itt lennétek, megvigasztalnátok és egy meleg öleléssel biztatnátok tovább... Bár, ha itt lennétek, lehet nem kerültem volna be erre a helyre... Ki tudja, még lehet „normális" életembe is kiközösített lennék... De most itt vagyok és itt is rekedtem... Mit kellene tennem? - ekkor egy erősebb fuvallat érkezett, mely magával sodorta a felvételi levelemet, de mégis hogyan? – De-de... Lehet ott is ugyan ez lesz... Most is magamba beszélek... - egy újabb fuvallat suhant végig a kerten mely melegséget árasztott, lehet, csak kezdek bedilizni, de szerintem a szüleim tényleg velem vannak.

Még feküdtem kint a csillagokat kémlelve a végleges döntésemen gondolkodtam. Annyira elszaladt az idő fejem felett, hogy már a pirkadtig félhomály uralkodott, s csillagjaim egyre csak halványultak. Lassan és megkönnyebbülten vonultam vissza a hálószobámba.

A kinti hideg ellenére melegség járt át, mikor befeküdtem az ágyamba. El fogok innen menni, nem, úgy ahogy még reggel gondoltam, de elhagyom ezt a helyet. Az intézet lesz az új otthonom... Remélem...