Dark side *szünetel*

Negyedik rész: Út az ismeretlenbe

Az utolsó hónap melyet az árvaházba töltöttem szörnyű volt. Kitudódott, hogy bentlakásos iskolába fogok járni. Egyre többet kaptam nap, mint nap elhangzott, hogy egy elmegyógyintézetbe visznek igazából vagy, csak annyira szeretnek a nevelők, hogy elrendezték nekem, hogy jobb iskolába járhassak. Mind két opciónak megfizettem az árát. Egyik este ténylegesen leestem a lépcsőről minek következményében eltört a lábam, így az utolsó hetekben megbújhattam szobámba. Az időt pedig az új könyveim olvasásával töltöttem, ha már barátim nem voltak, valamivel el kellett töltenem a szabad időmet.

Az utolsó éjszaka is az egyik tankönyvem tanulmányozásával töltöttem el. Meg is lett a következménye.

- Jó reggelt Miss. Abery hasára süt a nap! - próbált ébreszteni egy idegen hang.

- Mo hmergt - morogtam válaszul.

- Kisasszony nem, így kellene viselkedni a jövendőbeli bájitaltan tanárával! - mordult rám a férfi? Beletelt egy kis időbe, míg eljutott mondandója az agyamig. Miután viszont ez megtörtént felpattant mindkét szemhéjam és az idegent mértem végig. Megállapítottam, hogy igen mogorva férfival állok szemben.

- Elnézést! - mondtam ki elpirulva felemelt szemöldöke láttán.

- Én a maga helyében sietnék - hagyott ott a szobámba. Teljesen megsemmisülve dőltem vissza fekhelyemre. Már most érzem, hogy utál ki tudtam olvasni tekintetéből és gesztusaiból. Vettem egy mély lélegzetet és újult erővel kezdtem el öltözködni.
Miután befejeztem a készülődést belenéztem a tükörbe mely szobám falán lógott.
Miért is lennék bárkinek szimpatikus?
Szomorú tekintetem elfordítottam a tükörről és az ajtó felé bicegtem, viszont az kinyílt előttem.
Megláttam a jövendőbeli bájitaltan tanárom arcát mely érzelemmentesen mérte végig csöppnyi testem.

- Ezt igya meg! - nyomott a kezembe egy fiolát.

- Mi van benne? - értetlenkedtem miután a fura szaga megcsapott.

- Ha felsorolnám az összetevőket úgy se értené. - válaszolt lekezelően. Mielőtt megszólhattam volna, hogy na, teszteljen folytatta mondandóját. - Összeforrasztja a csontjait.

- Nem veszélyes? - válaszra se méltatva elfordult és inkább csomagjaimmal az oldalán ott hagyott. Hogy küldhetett Dumbledore egy ilyen férfit értem? - Menni fog! - suttogtam magamnak a lötty lenyelése előtt. Borzalmas íze volt, de még élek, de a hirtelen fájdalom mely lábamba hasított elviselhetetlen volt.
Szerencsémre amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott is. Mivel mér cseppet sem fáj az eddig törött lábam, rájöttem a bájital hatott, már csak a gipsztől kellett megszabadulni.
Mivel nem akartam feltűnést kelteni azzal, hogy hirtelen lábra tudok állni bicegve mentem a kijárat felé. A kapun kilépve a segítőmet kerestem, felfedeztem éppen egy taxiba teszi be csomagjaimat. Az állomásra vezető út csendben telt, se én se a férfi nem szólt egy szót se. Szerencsére nem sokáig kellett a kínos csendet elviselnem mivel a pályaudvar nem volt túl messze az árvaháztól. Segített a csomagjaim kipakolásában.

- Kisasszony nekem ennyi lett volna a feladatom. - mondta lekezelően majd el is tűnt a tömegben.

- De most mit kezdjek magammal? - aggodalmaskodtam. Vettem egy mély levegőt és elindultam megkeresni a 9 és 3/4 vágányt. Amit sajnos nem találtam mivel a kilencedik után már egyből a tizedik vágány következett. Kétségbeesetten fogattam a fejem a két vágány között, míg meg nem ütötte a fülem egy ismerős hang.

- Gyerünk, gyerekek nehogy lekéssük a vonatot! Gyerünk! - A nő és fiai pont mellettem álltak meg. Kissé elszörnyülködve nézett végig rajtam mindenki. - Jaj, kincsem mi a baj? - lépett oda hozzám egyből Molly.

- Szia Elisabeth! - köszöntek a nő háta mögül a gyerekei, úgy hogy anyjuk kérdésére nem igazán tudtam válaszolni, mivel ők is letámadtak saját kérdéseikkel.

- Hogy telt nélkülünk a szünet további része?

- Hogy vagy?

- Miért nézel ilyen kétségbe esetten? - válaszolni se tudtam Mrs. Weasley megszakította a kérdés sorozatot.

- Gyerekek le fogjátok késni a vonatot! - mordult a gyerekeire és egy fal felé fordult. Megilletődve néztem végig, ahogy Percy neki fut. Tátva maradt a szám miután láttam, hogy át is megy azon. Döbbent képem láttán elkezdtek nekem magyarázni, hogy hogyan is működik.

- Na, de most menj! - biztattak a halálomra.

- Nyugi nem lesz baj menni fog! - motyogtam magam elé. Erőt vettem magam és csukott szemmel neki futottam a falnak, ahol ez előtt a szemem láttára tűnt el Percy.

Nem történt meg az, amire vártam nem volt fájdalmas ütközés és még élek. Bár, ami a szemem elé tárult felélt egy furcsa mennyországgal. Bambulásomnak hála a kocsival neki mentem egy lánynak, kit vöröslő arccal és nagy bocsánatkérések közepette ott is hagytam. Csak is én lehetek, ilyen szerencsétlen.

A fekete vonatra, ami a peron mellett állt gyors, már majdnem futó léptekkel szálltam fel. Fekete Kerestem egy üres fülkét, hogy kényelmesen elhelyezkedtem. Tekintetemet végig vezettem, a búcsúzkodó családokon. Mindenki a szüleivel jött el ide, engem még a kísérőm is lepasszolt.

- Te mégis ki vagy? - szakított ki gondolataimból egy fiú hangja, ijedten fordultam tejföl szőke srác felé, kinek az arcán látszódott a felsőbb rendű gőg.

- Én? - kérdeztem esetlenül magamra mutogatva. Ennél nagyobb hülyeséget nem is tehettem volna.

- Igen te! Vagy látsz valaki mást is itt? - nevetett ki, mire a fejem felvette a hajam színének legsötétebb árnyalatát. - Várj! - még nem is kezdtem bele a magyarázatba csak egy halat imitálva csuktam és nyitottam ajkaim. De ezt is befejezve inkább hallgattam, mikor megláttam a szőkeség válla felett két másik srác bamba tekintetét. - Vörös haj, értetlen ábrázat, üveges tekintet egy Weasley-hez van szerencsém, igaz?