Izgatottan hagytam el az árvaház kapuit, nem tudtam mit várok jobban, hogy a barátaimat szerettem volna ennyire újra látni vagy csak ezt a dohos épületet szerettem volna minél messzebb elkerülni. Bár az épület nem tehet semmiről. Nincs köze a benne lakó gyerekekhez és azoknak viselkedésükhöz.
- Miss Abery a taxi sofőr nem tudja megvárni, azt míg ön könnyes búcsút vesz az otthonától - a nevelőnő utolsó szavára elfintorodtam.
- Rohanok Ms. Roberts - és tettem, ahogy mondtam, követtem a nevelőnőt a fehér járműhöz.
- Kedveském remélem mindent bepakoltál és semmit nem hagytál hátra - mosolygott le rám a hölgy.
- Én is nagyon remélem - nem tudtam tovább bájologni ezért a tekintetemet a ragyásképű nőről az elsuhanó útra szegeztem.
Szerencsére nem túl hosszú az autóút, ami a vasútállomásra vezet nem bírtam volna hallgatni a mellettem ülő nő locsogását a saját iskolai élményeiről. Ha nem lettem volna, ennyire izgatott az új iskolai tanév kezdetétől még lehet kíváncsian hallgattam volna mindenegyes szavát. De nem így volt, a tavalyihoz hasonlóan már tőkön ülve vártam, hogy a fekete expressz visszavigyen bennünket a Roxfortba. Az odavezető út pedig pont arra adott nekünk kellő időt, hogy mindenki elmesélhesse a nyáron történteket.
- Elisabeth - hallottam meg távolabbról egy ismerős hangot, aki éppen a nevemen szólított, abba az irányba fordítottam a fejemet és egyből megakadt a szemem egy csoportnyi vörös fejkoronán.
- Úgy látom itt már nincs szükség rám. Jó szórakozást... - már nem figyeltem az éppen távozó nőre, hanem elindultam a rám váró Weasley család felé.
- Jaj, kicsi Elisabeth, annyira jó újra látni téged sajnálom, hogy idén nyáron nem találkoztunk - zárt a karjai közé Mrs. Weasley. Sajnos tényleg nem volt lehetőségem az idei nyarat a Weasley családdal tölteni. A tavalyival ellentétben, mikor majdnem egy egész hónapot töltöttem az Odúban, felejthetetlen volt. Ők az idei nyár nagy részét Egyiptomban töltötték, míg én az árvaházzal Skóciába utaztam. Ilyen nagy távra nem volt szívem elküldeni Steve-t. Szegény éveket öregedett volna ekkora út megtétele után, bár még így is meg kellett rendelnem az új tankönyveimet és egy talárt, mivel valami csoda folytán nőttem. Persze, mikor ezt elmeséltem az ikreknek, egyből azzal jöttek nekem, hogy még olyan varázslat se létezik, amitől én pár centit is nőhetek.
- Kicsi Lis - vettek át az ikrek anyjuk karjaiból. - Hiányoztunk?
- Nem kell válaszolnod, tudjuk, hogy ..
- Nem - mosolyodtam el.
- Haha, ezt viccnek szántad Lisbeth.
- Szerintem annak szánta George, de nem sikerült valami jóra - oltottak be egyből, mire a fejem a hajamhoz hasonló pirosas árnyalatot vett fel.
- Én tudom, miért van ez!
- Mivel túl sokat voltál távol tőlünk, még vissza kell szoknia a poénos élethez - felnevettem, nagyon hiányoztak már nekem ezek a tökfejek.
- Gyerekek iparkodjunk, majd a vonatúton lesz elég időtök ökörködni és Elisabeth-nek az agyára menni, nem szeretném, ha elkésnétek - ekkor jelentősen a csendben mögöttünk baktató Harry-re és Ron-ra vezette a tekintetét. Annyira megörültem az ikreknek, hogy el is felet kezdtem róluk, vagy arról, hogy léteznek. - Ron, Harry előttem menjetek át! - ezzel utalt a két fiú tavalyi késésére, és az abszurd megoldásukra.
- Rendben - mormogták szinkronban és ők voltak azok, akik elsőként futottak a falnak.
- Menj csak előre Elisabeth te úgy is mindig találsz üres kabint - udvariaskodott George. Mire nevetve tettem azt, amit kert én mentem előre, de nem kellett üres fülkét keresnem mivel már Erys foglalt nekünk helyet, köszöntem neki majd az ablakhoz álltam és elköszöntem Mrs. Weasley-től.
- Lisbeth mennyire volt unalmas a nyarad nélkülem - lépett be a kabinba Kyle oldalán Lee-vel.
- Én is örülök, hogy látlak Kyle és köszönöm kérdésed élvezetes nyaram volt - nyújtottam ki a nyelvem rá.
- Látom a hallásodat is elvesztetted időközben - eresztett meg egy félmosolyt majd a karjai közé zárt. - És igen nekem is hiányoztál ám!
- Csoportos ölelés - csatlakozott Lee, majd nevetve Erys is.
- Ú, kit akarunk halálra ölelgetni - csatlakoztak a társaságunk utolsó tagjai is az öleléshez.
A nagy érzelgős baráti ölelés után, mindenki elfoglalta a saját helyét. Én ültem az ablaknál, mellettem Fredie és Gergie Erys nagy bánatéra aki, így ismét csak velem szemben ülhetett Lee-vel és Kyle-val együtt.
~~~
- Tudjátok, mi esne most nekem nagyon jól - szakította félbe Fredie, Erys kissé túl részletes meséjét, arról miként szívatta meg a testvérét egy kviddics mérkőzés eredményeivel.
- Egy isteni szkarabeusz csoki, amit Egyiptomba ettünk? - kérdezett vissza testvére. Míg én a beducizott Erys-t próbáltam engesztelni, azzal, hogy megkínáltam egy kis bonbonnal, amit mosolyogva el is fogadott. A kis álszent.
- Pontosan George, honnan tudtad? - mindketten felnevettek, majd elővették a kézipoggyászukat és mindenkinek kiosztottak egy-egy doboz egzotikus nyalásságot.
- Köszi Fred - mosolyogtam fel a fiúra, mikor megláttam, hogy nekem nem csak édességet nyomott a kezemben, hanem egy piramisokkal tarkított könyvjelzőt is. Ledöbbentett a tudat, hogy emlékezett rá, hogy gyűjtöm őket.
- Ez véleményem szerint csokibéka utánzat, mivel csak a formája más - csalódott Lee.
- Jaj, ne már Lee te nem érzed benne Egyiptom izét, a szárazságot, a homokot, a múmiák átkát? - poénkodott George.
- De most, hogy így említed már mindjárt más. Hmmm, nyami.
- Nekem elrepült valahova - biggyesztettem le az ajkaimat, mire mindenki kinevetett, együtt érző társaság, mit ne mondjak.
- Nyugi, Lisbeth számítottam erre és egy újabb doboz pottyant az ölembe - mire már én is felnevettem.
Mint mindig jó hangulat uralkodott nálunk. Mindaddig, míg a vonat meg nem állt, a célállomás előtt.
- Miért álltunk meg? Még nem vagyunk ott ugye? -tekintett ki az ablakon Kyle, mind követtük a példáját. Nem még nem látszottak a Roxfort barátságos fényei, még nem lehettünk ott.
- Nem még nem - próbáltam határozottan kijelenteni a megfigyelésem eredményét, de rossz érzés fogott el. - Rossz előérzetem van - motyogtam magam elé, s mikor a tekintetemet a már kissé befagyott ablakra vezet. Hirtelen képek lepték el az elmémet, majd felpattantam és az egyik leghátsó kocsi felé rohantam, hogy megkeressem Harry-t, aki ismét nagy bajban van.
Beléptem a kabinba, ahol ijedten rákkapták a tekintetüket, a nagy hármas tagjai.
-Elisabeth talán te tudod miért álltunk meg? Azért jöttél? – szegezte nekem az első kérdését Hermione, a szemeibe láttam egy kisebb félelmet.
- Nem éppen ellenkezőleg, mosdóból tartotta... Öhm, a saját kabinunkba, de megálltunk és féltem tovább menni és ebben a kabinban láttam meg az első ismerős arcokat – ez volt a leghihetőbb hazugság, amit az idevezető úton találtam ki.
- Ó, gondolom te is kissé megrémültél csatlakozz hozzánk – ajánlotta fel kedvesen Harry. A leghálásabb arcomat próbáltam elő venni, több-kevesebb sikerrel. Mielőtt leültem volna be szerettem volna húzni a kabin ajtaját, de valami vagy valaki lassan, de erősen húzta az ellenkező irányba. Nem mertem oda nézni, eszembe jutott, az álmaimban szereplő sötét lények, melyek mindent, ami kedves neked elszívnak a környezetedből, a tudatodból. Most is ez az érzés járt át, mintha a nevetés, a boldogság minden boldog pillanat az életemből eltűnt volna és az összes szomorú és fájdalmas emlékek képe rohamozza meg az elmémet.
A fájdalmas emlékeim könnyeket csaltak elő a szemeimbe. A homályos tekintetem egy nálam magasabb fekete alakra vezettem, ami egyre csak közeledett hozzám, mígnem minden teljesen elsötétült és el nem nyelt a tudatlanság világa.
Ismételten csak annyit tudok, mondani, hogy nagyon, de nagyon sajnálom, hogy ennyire borzalmasan sokaáig tartott ennek a kissé összecsapott résznek a megírása. És nagyon sok köszönettel tartozom, hogy ennyien ennek ellenére is olvassátok! Köszönöm!
Puszi:Eni
KAMU SEDANG MEMBACA
Dark side *szünetel*
Fiksi Penggemar„- Harry Potter! - szólították a következő fiút kinek fejére rákerül a Teszlek Süveg. A mellettem ülők felkapták a fejüket és az első évest figyelték, kíváncsian tekintettem hátra, hogy megnézzem kit figyelnek ennyire, és megláttam őt." Harry Pott...
