Dark side *szünetel*

Huszonharmadik rész: A pincében

- Elisabeth beszélned kell hozzánk! - próbálkozott ismét rávenni Erys, hogy kinyissam a számat.

- Szerintem még kell neki idő - szólt közbe Fred.

- Három napig volt kiütve, de az már egy hete volt! - akadt ki kissé a barátnőm, miközben épp egy falatot rágott. Bevallom nem nyújtott valami szép látványt, de nem tettem rá megjegyzést. Helyette inkább felálltam és a bájitaltanterem felé vettem az irányt, a dohos pince most egy kisebb megnyugvást jelentett számomra. Az óra csak fél tízkor kezdődik, most pedig még alig múlt el kilenc, így még egyedül én voltam lent. Talán csak Piton által meggyötört gyerekek lelkei, vagy rosszabb a meggyilkoltaké. Bár abban a pillanatban azt éreztem, hogy még azoknak a lelkeknek a társaságában is szívesebben lettem volna. Mert ők nem beszélnek, nem kérdeznek.

- Elisabeth mit csinálsz te itt? - ha már a kérdéseknél tartottunk, jött is egy nekem címzett.

- Semmit - motyogva döntöttem a fejemet a padomra.

- Talán van valami baj?

- Nincs, kedvem a beszélget, se veled, se más emberrel - közöltem vele nemes egyszerűséggel.

- Már értem miért vágott olyan sértődött fejet a Wood lány.

- Miről beszélsz? - fejemet felkaptam és ijedten vezettem végig a tekintetem a nagyon is komoly osztálytársamon.

- Miért nem mondod el neki mi a bajod?

- Miért érdekel téged bármi is? Miért teszel fel ennyi kérdést?

- Csak azért, mert rossz rád nézni és ez rontja a közérzetemet - nem is számítottam másra tőle.

- Miért kellene bárkinek is elmondanom a bajomat? - ismételten a karomra hajtott fejjel beszéltem.

- Nem ezt szokták csinálni a lányok? Elmondják egymásnak a problémájukat? - felkacagtam a megjegyzésén, mivel furcsa volt ilyen dolgokat hallani a szájából.

- Nem vagyok jó barátnő - komorodtam el egyből mikor a a válasz az eszembe ötlött.

A fiú felvonta az egyik szemöldökét, és úgy méregetett a hideg kék szemeivel. Úgy éreztem magam, mintha valami különös lény lennék, aki éppen a Tiltott Rengetegből érkezett, neki meg alaposan tanulmányoznia kellene, hátha akkor megérthet. Túl sokáig voltam egyedül nem tudom, hogy kell ezt rendesen csinálni. Ahogy rám mosolyog, na meg hogy együtt sétálunk fel s alá az iskolában és azon kívül nem jelenti, hogy barátok vagyunk vagy de? Nyilván ő soha nem érezett még ilyet, a magányt, a bizonytalanságot. Ő valószínűleg nem volt soha egyedül, van szerető családja, barátai, akikkel már az iskola kezdete előtt jóval jóban volt.

- Ne, mondj ilyet, hisz mondj nekem egy olyan embert, akivel egy kicsit se vagy jóban - már éppen nyitottam volna a számat, mikor kijavította magát. - A közvetlen környezetedből! - nem mondtam semmit, mivel ezzel belém fojtotta a szót. - Na, látod! Ott van az a szerencsétlen Longottom, mindig kihúzod a bajból, néha az én káromra - itt jelentőségteljesen tekintett rám. - A Wood lány, aki minden egyes szavadon csüng és bármennyire is te nézel ki szerencsétlenebbül, elesettebben ő az! Na, meg a Weasley ikrek, aki oda vannak érted. Van az a hollóhátas lány, ha jól tudom Crowford.

- Crawford - javítottam ki.

- Oly mindegy - legyintett nemes egyszerűséggel a levegőbe. - Ő is jóba lett veled, bármennyire is más házból való.

- De - ellenékezni próbáltam, míg felállította ezeket az ész érveket volt időm gondolkozni.

- A-a, még nem fejeztem be olyan hosszú a barátaidnak a sora, hogy Merlin szakálla is megirigyeli annak a hosszát! - mintha tudta volna, hogy a többiek kezdenek beszivárogni és nem is folytatta a mondandóját. Csöndben elfoglalta a helyét, mintha mi sem történt volna, mintha most érkezett volna ő is.

- Köszönöm - tátogtam neki, de ő ezt már csak a szeme sarkából láthatta.

- Harry beszélnem kell veled - ment oda a fiúhoz Erys. - Nem találtalak reggeli után.

- Erys nekem meg veled kellene beszélnem - suttogtam halkan, de mégis a több méteres távolságból i egyből felém kapta a fejét. Mintha az előző beszélgetés meg se történt volna, futott oda hozzám.

- Mit szeretnél? - kicsit rájátszott a nemtörődömségre. Azonban a szem nem hazudott, könnyek gyűltek benne és láttam a kíváncsiság szikráját is.

- Sajnálom, hogy ilyen makacs vagyok, és nem mondok el neked mindent - kértem tőle egyből bocsánatot. Nem mondott rá semmit csak a nyakamba borult.

- Hölgyeim ne itt rendezzék le a magán dolgaikat - jött a savanyú hang, ami a professzortól származott.

- Elnézést tanár úr - néztem egyenesen a hűvös szemeibe. Nem tudom miért, de egy kisebb döbbenetet láttam bennük.

- Na, akkor kezdenénk is ....- az agyam szinte a tanár beszédének elindulásával ki is kapcsolt.

Sziasztok! Hoztam egy újabb részt kárpótlásként és, mert minél előbb be akarom fejezni ezt az évet.

Puszi:Eni