Dark side *szünetel*

Tizenkilencedik rész: Ki kicsoda?

Egy újabb álmatlan éjszaka. Melyet az álom okoz és a benne rejlő kétségbeesés átveszi a hatalmat a valódi énemen. Csak forgolódok, jobbra-balra míg egy halk nesz meg nem üti a fülemet. Először elfogott a rettegés, de rá kellett jönnöm mi az, amitől tartanom kéne, Hóborc?

Halkan osontam lefele, ahol legnagyobb döbbenetemre világosság volt, és a fények két fiút világítottak meg.

- Ti mégis mit csináltok? - rémülten kapták rám a tekintetüket, majd mikor tudatosult bennük, hogy kitől származik a hang.

- Kicsi Lis nem szabad éppen rosszban sántikáló férfiakat ilyen hirtelen megszólítani! - oktatott ki Fredie

- Én nem is látok itt férfiakat - libbentem melléjük.

- Auv. Ez fájt kicsi lány - fájdalmasan kapta szívéhez a kezét.

- Mi jót fogunk csinálni? - mosolyogtam fel rájuk cinkosul.

- Te maximum aludni - nyújtotta ki rám a nyelvét Georgie. Érett férfiak.

- Tévedsz, veletek megyek - jelentettem ki. Felsóhajtottak, sokat mondón tekintettek egymásra, amit természetesen nem érthettem meg.

- Rendben kicsi lány, versenyzünk.

- Láttuk, amint Harry és a mi drága öcskösünk elhagyják a szobájukat.

- Természetesen nem hagyhatunk ki egy ilyen mókát.

- Követjük őket, bármire is készülnek.

- És mi ebben a verseny? - értetlenkedtem.

- Versenyzünk, hogy ki talál rájuk hamarabb - kirázott a hideg a sötét kastély gondolatán.

- Tán beijedtél kicsi lány?

- N-nem - jelentettem ki kicsit se bizonytalanul.

- Jó, akkor nyerjen a jobbik - léptek ki egyszerre a portré lyukon. Visszatekintettem a lányok hálójához vezető lépcsőre. Jaj, megint mibe egyeztem én bele?!

Amikor kiléptem a lyukon a fiúknak már ne álltak ott. Hát akkor kezdődjön a verseny.

Egyszer jobbra, majd kétszer balra, fel három lépcsőn. Ekkor hallottam meg egy különös ajtó mögül, suttogást. Kicsit félve közelítettem meg a termet. Behajoltam a résnyire nyitott ajtón. Egy terem tárult elém, telis-teli furcsa tárgyakkal. Nem messze tőlem állt a győzelmemet jelentő két évfolyamtársam.

- Megvagytok - léptem hozzájuk közelebb. Sikolyukat visszatartva fordultak felém. Ennyire ijesztő a hangom? Nem hinném.

- Mit keresel itt Elis? - nézett rám Ron.

- A testvéreid látták, ahogy elhagyjátok a griffendél tornyot, én meg meghallottam, ahogy ők akarják elhagyni azt. És versenyeztünk, hogy ki talál meg titeket elsőként, mint látjátok a én nyertem.

- Az a két idióta - forgatta meg a szemeit.

- Ugye más nem tud róla? - aggódott Harry.

- Véleményem szerint nem, de mit csináltok itt? - kémleltem körbe furcsa tekintettel.

- Nézd, te mit látsz benne? - fordított Harry egy tükör felé, furcsállva mértem végig a tükröt és a mellettem álló srácokat.

- Hát.. jó - el akartam fordulni, de a szemem sarkából furcsa dolgot véltem felfedezni. Nem mi voltunk a tükörbe.

Egy nő állt benne mellette egy férfivel. A nő teljesen úgy nézett ki, mint én. Vörös haja, hullámos loknikba hullott a vállára, kék szemei rám mosolyogtak. A férfit nem sikerült rendesen végig mérnem, miután megláttam a nő karjában egy csecsemőt, amitől a könnyek elhomályosították tekintetem. Ugyan nem láttam rendesen, de tudtam, hogy az én vagyok, ők pedig a szüleim. Nem ilyen kép maradt meg róluk a gyerekkoromból, mikor még együtt játszottunk a hatalmas kertünkben, mikor este felolvastak nekem egy-egy kedvenc könyvemből, mikor éjjelente rosszat álmodtam és közéjük bújhattam. Talán tévedtem ez én lennék a jövőben?

- Nem - motyogtam magam elé.

- Merlinre mondom, Elis te sírsz? - lépett hozzám közelebb Ron. Nemlegesen ráztam meg a fejemet.

- Nhem - próbáltam természetesnek tűnni.

- Gyere ide, visszaviszünk a toronyba - fogta át a vállamat.

- Sajnálom Elis, nem tudom mit láttál, de azt látom felzaklatott - szabadkozott Harry.

- Shemmi bhaj - lépdeltem mellettük kifelé. Egyszer csak valami takarószerűt terítettek rám. - Ehz mhi?

- A láthatatlanná tévő köpenyem - ez nevetséges, de komoly fejük láttán kétségbe vontam, hogy talán nem is akarnak engem megszívatni.

- Oké - próbáltam szabályozni a lélegzetem.

- Most már maradjunk, csendben bárki meghallhat - tette ujját az ajkai elé nyomatékosítva mondandóját Ron. Természetesen hallgattunk rá, senki nem akar bajba kerülni.

A szobáinkhoz vezető úton, már csak a még mindig rendellenes légzésemet lehetett hallani. A célunkhoz érve elmormogtuk a jelszót. A pihenő helységben két vörös fejkorona várt bennünket.

- Nyertél - jelentették ki egyszerre az ikrek.

- De milyen áron - mormogta mellettem Ron.

- Mert - ekkor tekintetük könnyáztatta arcom.

- Mi a baj kicsi Lis? - jöttek egyből hozzám aggódva.

- Gyere ide- tárta szét védelmezőn karjait Fred, nem is gondolkoztam rajta elfogadtam és immár könnyeim ingét áztatták.

- Mi történt? - tudakolta George.

- Mi sem tudjuk pontosan, csak bocsánatért esedezhetünk.

- Sajnáljuk - egyszerre ejtették ki.

- Nincs mit, én se tudom mi a bajom pontosan - kibontakoztam az ölelésből, majd elindultam a hálószobám felé.

- Lisbeth ne, menekülj! Ott nem lesz veled senki, aludj velünk - meglepett Fredie ajánlata.

- Mi se szeretnénk, hogy egyedül legyél, nem jó magányosan megbirkózni a bánattal - szólalt meg Ron is.

- Nem - felballagtam a szobába és egyedül maradtam a gondolataimmal. A régi emlékeim lebegtem a szemem előtt újabb könnyeket csalva szemembe.

Eldöntöttem valamit, ezért szépen felkeltem az ágyból és átballagtam a fiúk részlegére, ahol még nagy tárgyalások folytak. Rólam. Mindannyian aggódtak értem, nem akartam tovább hallgatni a sajnálatommal kapcsolatos beszélgetésüket.

- Itt aludhatok? - léptem beljebb. Mind felpattantak eddigi ülőhelyükről.

- Persze gyere beljebb - a dolgok felgyorsultam és már arra eszméltem két összetolt ágyon fekszem az ikrek között, ahol sikeren álomra hajtottam fejemet.

Kedves olvasóim remélem tetszett ez a kissé depis rész (vagy csak szerintem lett az?), és remélem kellően felkeltette az érdeklődéseteket.

Puszi:Eni