Dark side *szünetel*

Második rész: Az új világba

Ott állt és beszélt a kígyóval...

Zihálva keltem fel álmomból. Nem sokat aludtam ugyan az esti kalandom után a kertben, visszaaludni se bírtam, fáradtságom ellenére.
Agyam elkezdett a hozzám érkező férfin járni. Milyen világ is lesz az új otthonom? Ha tényleg van varázslat, akkor léteznek tündérek is? Izgalom fogott el a sok abszurd gondolatom miatt. Felkeltem hát, hogy a tegnappal ellentétbe felkészülten várjam az jövendőbeli igazgatómat, aki örömmel fogadta a hírt miszerint vele tartok az intézetbe, de közölte mindenek előtt be kell vásárolnunk. Az Abszol úton fogjuk beszerezni tanszereimet, ismerem annyira Londont, hogy tudjam ilyen út bizony nincs.
Azonnal rájöhettem volna, hogy azokat, különös könyveket nem a sarki könyvesboltba fogjuk beszerezni, amiket a tegnap kapott levél említ.

Nem is lett volna miből finanszíroznom, de az úr említette a szüleim kiknek emléke még bennem él hagytak rám pénz egy bankban, aminek nevét nem sikerült megjegyeznem.

Elindultunk London utcáin, az igazgató úr kissé meglepett mikor közölte metrón fogunk utazni. Hát bevallom, valami olyasmire számítottam, hogy teleportálunk, vagy seprűn repülünk, vagy nem tudom, de minden ötletembe több varázslat van, mint a metróban. A földalatti nem rejt semmi mágikusat. Na, és az a kocsma, amibe az utazás után tértünk be még kevésbé volt csodálatos. Kétség se fér hozzá az ott lévő emberek furcsa öltözéke annál inkább késztetett engem a csodálkozásra. Többen, a velem tartó férfit tisztelettel köszöntötték.

- Miért jöttünk ide? Hisz ez csak...

- Ez még nem minden! - nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom inkább a hátsó ajtó felé irányított. Ezzel a tettével mindennél jobban összezavart, de inkább nem szóltam semmit. Hátul egy nagy kőfal állt. Oda lépett Dumbledore és megérintette, majd az mozgásba kezdett, ez kissé megijesztett, valljuk be ez nem mindennapos dolog. Amit pedig rejtett még rémisztőbb volt, egy utca melyen a kocsmába hasonlóan furcsa kinézetű emberek mászkáltak. Fel se tűnt, hogy az addig mellettem lévő férfi már messzebb jár, míg oda nem kiáltott nekem. Hát ezek szerint ez itt teljesen normális.

- Elisabeth kérem, siessen! Nem szeretném elveszíteni ebben az ismeretlen környezetben! - sietősen vettem az irányt az igazgató felé, miközben bocsánatért esedeztem. Én se szerettem volna elveszni ebben az őrült világban.

Utunk ugyebár a bankhoz vezetett, amelynek nem csak neve volt a fura, a lények melyek abban dolgoztak ijesztőnek hatottak. Sajnos míg a széfhez értünk volt szerencsém jelentősebb ideig szemlélni a minket kísérő, mint megtudtam koboldot. A törpe méretéhez képest hosszú ujjakkal rendelkezett melyben a kulcs mely a széfet nyitotta el is veszhetett volna. Hála az égnek ez nem történt meg, így ezen a helyen gyorsan végeztünk. Mikor kiléptünk az egyre zsúfoltabb utcára megkönnyebbülve lélegeztem be a levegőt.

- Tán nem tetszett a benti környezet? - tette fel az igazgató úr a kérdést tettem láttán.

- Kicsit frusztrált, hogy úgy nézett rám a minket kísérő dolgozó, mintha valami rosszban sántikálnék.. - motyogtam, mire a kísérőm felkacagott.

- A mugliknál általában minden dolgozó kedvesen mosolyog, mikor épp vásárolsz?

- Hogy miglik? - értetlenkedtem.

- Jaj, gyermekem elfelejtettem, hogy még sokat kell tanulnod - mosolygott le rám kedvesen. - Itt a varázslóknál, így neveztük el a varázslás képtelen embert.

- De várjon maguknak mindenre van saját kifejezésük? - bele kell tanulnom ebbe a világba, ha mostantól úgyis itt fogok élni.

- Kedves nekünk! Nekünk! Hisz te is egy kis boszorkány vagy. És a válaszom kérdésedre nem, nincs mindenre sajátos kifejezésünk, csak a varázslattal ellátott dolgokra...

- De hát az emb.. akarom mondani muglikra még is van.

- Ez igaz.. Akkor álltálába nem használunk más jelzőket, mint a muglik. De...

- Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore, tisztába van vele mennyi is az idő?- szólt közbe egy női hang, melyet szememmel kerestem a körülöttünk lévő tömegbe.

- Ilyenkor úgy érzem, mintha az egyik nevelni való gyereke lennék... - mormogta bajsza alatt az igazgató, ez a mondat megmosolyogtatott. - Jaj, Molly annyira sajnálom! A metró egy kissé késve érkezett! - indult meg egy vörös hajú nő felé mosolyogva.

- Dehogy sajnálja! - mosolygott vissza a nő. Mielőtt oda értünk volna megállított.

- Nekem most el kell mennem, de mikor vége lesz a bevásárlásnak, azonnal itt leszek magácskáért. Rendben? -kikerekedett szemekkel néztem az előttem guggoló férfit. Ez teljesen megbolondult? Most tényleg itt akar hagyni? - Nem lesz ám egyedül, Ms. Weasley-vel. Egy nagyon kedves nő, mindenbe segíteni fog akárcsak a gyerekei. Nem lesz gond ugye? - nem tudom, minek nevezzem azt, amit fejemmel csináltam, de legjobb szó rá az, hogy körbe-körbe mozgattam. - Gyere, bemutatlak. Nem lesz semmi baj. - végig biztatóan mosolygott rá, de az nem igazán jött át.

- Nem lesz baj.. nem lesz baj... - motyogtam el a köztünk és a nő között lévő távolság megtétele alatt.

- Gyermekem ez a hölgy itt nem más, mint Molly Weasley, akik meg vörös lombkoronával körül veszik a gyerekei.

- Percy, Fred, George, Ron, Ginny. - mutatta be a nő a körülötte álló gyerekeket, akik nem sok figyelmet szenteltek rám. - Engem meg szólíts csak Mrs. Weasley-nek vagy Molly-nak, ahogy jól esik kedvesem. - mosolygott rám, majd megölelt, én csak esetlenül öleltem vissza.

- Akkor itt úgy látom minden rendben lesz. Megyek is! - bólintottam, magamat megnyugtatva, hogy az igazgató nélkül is megleszek, nem nagyon sikerült, ezért végig követtem alakját a tömeg sűrűjében.

- Na, gyerünk Elisabeth gyerekek, nem érünk rá egész nap! - tapsolt kettőt Molly, mintha csak most tűnt volna fel gyerekeinek, hogy én is ott vagyok. Mivel még mindig nem szóltak hozzám, inkább Molly után siettem és vele kezdeményeztem a beszélgetést. Hisz komolyan akarom venni az elhatározásom miszerint új életet kezdek. Kezdetnek ugyan nehéz, de kommunikálnom kell más emberekkel is.

- Mégis honnan tetszik tudni a nevem? Az igazgató úr nem mutatott be. - kezdeményeztem a beszélgetést magamat megerőltetve.

- Kedves nem egy spontán ötlet volt, hogy a mai napot az én családommal töltsd! - kacagott fel.

- De, hisz nem is tudhatták, hogy beleegyezek a dologba?! - jegyeztem meg kissé hitetlen hangon.

- Mi mindent tudunk! - válasz adásakor kacsintott, majd az egyik üzlet felé vette az irányt lehagyva egy kicsit engem, úgy látszik, kezdődik.