Az életem darabokban |Dzsudzsák Balázs|

Chapter 8

- Takarodj. - mondom, és próbálom rázárni az ajtót, de ez sajnos nem sikerül, tekintve, hogy lábával akadályozza azt.
- Miért? Hát nem is hiányoztam? - kérdi, majd ellép mellettem, és leül a kanapéra. - Mert nekem te igen is hiányoztál.
- Mit akarsz? - nézek rá. Próbálok magabiztos maradni. De nem megy.
- Azt amink együtt volt. Hiányzol. - áll fel, én pedig hátrálni kezdek.
- Te nekem nem. - suttogom. Kiutat keresek, valamerre csak eltudok szökni előle. El kell mennem. Nem akarok a közelében lenni. Meglátom a konyhapultot, az talán távol tartja tőlem. 
-Menj el. Könyörgöm. - suttogom ,majd elerednek a könnyeim. Nem sírhatok. Előtte nem. Letörlöm könnyeim, majd felállok.
- Mi a baj szívem ? -  kérdi, miközben arcára hatalmas mosoly szökik. Mindig is szerette, ha az embereket félni látta. Azt hiszem, őt ez élteti, hogy lássa a rettegést az emberek szemében, miközben azt ecseteli nekik, hogy fogja megölni, megerőszakolni, megbüntetni, megkínozni őket.Utáltam már a gondolatot is, hogy én egy törékeny nő vagyok hozzá képest. Jártam kickboxozni, megtudom védeni magam. Meg kell védenem magam. Nem árthat nekem, többé nem. 
-Na gyere ide. - hívogat magához, miközben széttárja kezeit. Ez a nagy lehetőségem, most talán oda tudok futni a konyhapulthoz. Elindulok felé, mintha megakarnám ölelni, de az utolsó pillanatban ellököm, így hátratántorodik, én pedig futásnak eredek. Szerencsére sikerül eljutnom a pult másik oldalára, így már elválaszt minket. Biztonságosabban érzem magam, remélem Ádám tudni fogja, hogy nem jókedvemből nem mentem ki. Talán lassan hazaérnek, mert elhozza őket egy taxi, vagy valaki a csapatból. 
- Tudod, olyan gyönyörűek ezek a kerámiakések, és ha tudnád milyen élesek tudnak lenni. - jegyzi meg, miközben a késtartóból kivesz egy nagy kést. - Olyan szívesen megszúrnálak ezzel most. Szerinted fájna? Mit éreznél?
- Ismerős dolgokat. Nem most lenne az első eset, hogy fájdalmat okozol. - suttogom, de inkább csak magamnak, mint neki. A telefonom a zsebemben elkezd rezegni,észrevétlenül tudom felvenni. Nem nézem ki az, csak azt remélem, hogy tudni fogja, hogy baj van. Olyan érzések kerítenek szépen lassan hatalmukba, amelyekről tudom, hogy üdvözöljem őket.  Látom, ahogy elindul felém. 
- Tamás, kérlek, ne tedd ezt. Csak menj el. - kérlelem, de hiába. Vele együtt mozgok. Így megmarad a pult köztünk. 
- Nem tehetem. Kellesz nekem. Másra sem vágyom csak rád. Üresek a napjaim nélküled. - ereszkedik térdre.
- Legalább ne hazudnál. Ami nekünk volt az nem kapcsolat. Te nem vagy normális. Megversz, megerőszakolsz, és úgy gondolod ez normális? - üvöltök, magamból ki kelve.
- Te ribanc. - mondja, majd átsétál a pulton másik oldalára, én pedig lefagyva állok, nem fogom fel mi történik. Érzem a fájdalmat az arcomon, majd azt is hogy égni kezd a tenyere helye. Megütött. Ismét. Mi lesz a következő?
- Na, ne sírj. - mondja, majd egy hatalmas vigyorral az arcán, letörli könnycseppjeim. Észre se veszem,hogy sírok.
- Ne csináld ezt kérlek. - suttogom, de rá nézni nem tudom. Hangom nem több,mint puszta játék a széllel. Azt is hihetné az ember, hogy messziről sodorja a szél. Megérzem magamon kezét. Tapogat. Mindenhol. Engem pedig elkap a hányinger. Nem is attól amit tesz, hanem tőle. A nézésétől, attól, ahogy közelebb jön hozzám, majd megsimogatja arcom. Tudom mit akar, még ha nem is vallom be magamnak.
- Egy picikét kérek csak belőled akkor. - suttogja számra.
- Nem akarom. - próbálom kinyögni, majd szeretnék hátrálni, de felkaromnál fogva elkap, és kényszerít arra, hogy ránézzek.
- Meg foglak dugni. Így vagy, úgy de megteszem. - mondja, majd lenyúl nadrágomhoz. Küzdeni kezdek ellene, próbálom ellökni magamtól, majd megütni, de sajnos egyik sem jön be, így feladom. Gyorsan. Mekkora szarkupac vagyok, egész eddig bizonygattam magamnak, hogy képes vagyok szembe szállni vele, most pedig itt vagyok, és még sincs erőm rá. Érzékelem, ahogy lecibálja rólam a nadrágot, majd végig fektet a konyha padlón, de nem foglalkozom vele. Régi ismerősként üdvözlöm a fájdalmat, a megalázottságot, és minden olyan érzés amely a kínom tükrözi. Gyorsan befejezi, én pedig nem érzelem a külvilágot. Még a könnyeim sem. Érzem, ahigy a vér folyik a lábam között, de nem foglalkozom vele.
- Találkozunk még kicsi. - mondja, majd elindul az ajtó felé, de amikor arra nézek, csak azt látom, hogy Ádám megüti, ő pedig a teraszon rohan ki, de azért közben még rám néz. Ádám utána rohan, de hiába. Addigra eltűnt.
- Kicsikém, gyere ide. - telepszik le mellém a legidősebb Szalai. Nem tudok a külvilágról. Hallom, ahogy utasításokat osztogat, de nem érdekel. Csak szeretnék hozzá bújni, hogy ne kelljen félnem.
- Jól vagy? - kérdi halkan egyszercsak. Nekem pedig nevetnékem támad.
- Úgy nézek ki? Mikor lesz ennek vége? - kérdezek vissza.
- Nem sokára. - suttogja, majd puszit ad fejemre, engem pedig szépen lassan elnyom az álom a biztonságot jelentő karokban. Nem álmodom. Mikor felébredek, már fent vagyok az ágyamban nyakig betakarva.  Látni  akarom  Balázst. Látnom kell. Szükségem van arra, hogy tudjam velem van. Mikor lesétálok a földszintre, csak Ádám ül a nappaliban. Felém fordul, mikor meghallja léptem.
- Elmeséled? - érdeklődik, én pedig nem tudok mit mondani.
- Én csak.. Hol van Balázs? - kérdem, ő pedig meglepődik. Azt hiszem nem számított erre a kérdésre.
- Hazamentek. Azt mondta nem akar zavarni, de elmondta háromszor, hogy mondjam meg neked, hogy bármikor hívhatod. - ránt vállát.
- Áthívom őket vacsorára, ahogy eredetileg is terveztétek. - mondom, majd keresem mobilom. A konyhában meg is találom. Már a pulton van. Tárcsázom a számát, és pár másodperc után fel is veszi.
- Szia. - köszön.
- Szia. Arra gondoltam, hogy ne vesszen kárba a kaja, meg minden. Meg Anyukádék is itt vannak, hogy átjöhetnétek vacsorázni, ahogy terveztétek is Ádámmal. - mondom, és reménykedem, hogy igent mond. Ha nem, akkor én megyek át hozzá.
- Biztos? Jól vagy? - kérdi aggódva.
- Teljesen biztos. Amúgy is tartozom egy magyarázattal. Azt hiszem. - suttogom magam elé.
- 20 perc, és ott leszünk. Ha nektek jó úgy. - mondja.
- Tökéletes. - teszem le a telefont.
- Elmeséled mi történt? - kérdi Ádám.
- Én.. Már majdnem indultam életek, de az ajtóban ott volt ez a csicska, és próbáltam ellene küzdeni egy darabig, de aztán feladtam. Mikor lesz ennek vége? Miért nem tud békén hagyni a sok szar után, amit velem tett? - folynak le ismét könnyeim.
- Nem tudom. - ölel magához. - El akarod mondani Balázsnak?
- Azt érzem, hogy a mai után, tudnia kell, hogy mennyire szar az életem. - rántok vállat.
- Beleszerettél, ugye? - kérdi, de nem tudok rá válaszolni. Az nem lehet. Nem lehetek ismét szerelmes. Nem tehetem ezt, mi lesz ha megbánt, vagy megüt? Vagy bármi.
- Én, nem tudom. - suttogom.