Az életem darabokban |Dzsudzsák Balázs|

Chapter 15

Remegve borulok térdre, miközben a szeretett férfit nézem, aki felém nyúl, majd suttogva arra kér fussak. De nem megy. Többé nem. Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem. Nehezen tárcsázom Ádám számát, aki fel is veszi az első csengesés után.
- Mondjad! Mi a baj? - kérdi, én pedig felnézek a másik férfi arcába.
- Gyere át a Balázshoz, és gondoskodj róla, kérlek. Nekem sajnos mennem kell. Egyszer találkozunk még. - szipogok a telefonba.
- Mi? Miről beszélsz? - Ádám hangja aggódóvá válik.
- Mennem kell. Csak így tudhatlak titeket biztonságban. Szeretlek titeket. - sóhajtom, majd kinyomom a telefont, mielőtt válaszolhatna. Sírva borulok Balázs mellkasára, majd puszit lehelek felsőtestére, aztán szájára is.
- Nagyon szeretlek. - suttogom ajkaimra.
- Ne menj vele. Kérlek. - suttogva ejti ki a szavakat száján, majd behunyja szemét, és álomba merül. Felállok mozdulatlan teste mellől, és reménykedem abban, hogy Ádám időben érkezik majd, és hogy Balázs sem fogja majd olyan könnyen megadni magát a halálnak. Megfogom a férfi véres kezét, aki össze kulcsolja ujjaink, majd utunk a fekete Mercedeshez vezet, amivel a férfi jött. Nem érdekel mit szeretne és mit nem szeretne tenni. Vele megyek, így megvédem azokat az embereket akik fontosak számomra. Inkább Elek mindennap egy férfi rabszolgájaként, aki kénye- kedve szerint ver és erőszakol meg, minthogy Balázséknak bajuk essen.Amikor hallom a zár kattanását az autón, ami arra figyelmeztet, hogy az automata zár bekapcsolt , megrémülök. Tényleg kettesben maradtam vele? Ilyen hosszú idő után? Pedig annyit küzdöttem ellene. Éjszakákon keresztül ordítottam és sírtam a fájdalomtól.
- Miért jöttél velem? - fordul felém a kocsiban, miközben kikanyarodik a ház elöl.
- Mert nem szeretném, ha a szeretteimnek bántódása esne. És mindketten tudjuk, hogy ha megjelensz valahol, akkor csak fájdalmat, magányt és sebeket hagysz magad után. Irdatlan pusztításokat tudsz magad után hagyni. - mormolom, majd kinézek az ablakon.
- Nem én hagyom magam után. Hanem te. jössz mint egy hurrikán, és mindent lerombolsz, pusztán azért, mert megszeretsz és megkedvelsz embereket. Te magad vagy a pusztítás. Én nem kellek neked ahhoz, hogy pusztíts. hiszen, ha megkedvelsz valakit, akkor meg kéne benne bíznod, az pedig neked drágám, nem megy. És ezt te is tudod. Így elkezded túl gondolni a dolgokat, és a végén, semmi mást nem hagysz magad után csak a lerombolt lelkeket. - mondja a monológját, de szemét nem veszi le az útról. Hitetlenkedve fordulok felé, én nem is vagyok ilyen. Soha nem is voltam, de mióta megtette velem azt a sok szörnyűséget, megváltoztam. És ez miatta van, ezt pedig ő maga is tudja.
- Mit szeretnél tőlem Tamás? - nézek arcába, és próbálom kideríteni, hogy most épp mit szeretne.
- Ugyan szívem, mindketten tudjuk mit szeretnék. veled lenni. Szeretlek, jobban mint az életem, és amikor megláttalak a focistával, elkapott a féltékenység. Senki másé nem lehetsz, csak az enyém. Ezt jegyezd meg. - fogja meg kezem, ami a combomon pihen. Csöndben folytatjuk utunkat. Nem sokkal később Tamás bekanyarodik egy hatalmas ház elé, ami kívülről nem háznak néz ki, hanem erődnek. Két méter magas beton kerítése nem enged bepillantást az udvarra, és a ház sem olyan magas, hogy be lehessen látni.
- Mi ez a ház? Vagy kinek a háza ez? - kérdezem, és csak nézem, ahogy megmozdul a kapu, majd begurulunk a garázsba.
- Az enyém. Gyere bemutatlak mindenkinek. Hogy tudják ki vagy. - fogja meg kezem, és úgy vezet be a házba, mintha házasok lennénk. Amikor beérünk emberek fogadnak, több tízen nyüzsögnek, van aki fegyverrel, van aki az nélkül. Enyhe remegés rázza meg testem a félelemtől, de próbálom kiűzni a rossz gondolatokat. Bátornak kell lennem. Amikor körbe nézek a házban, azt látom, hogy mindent a fekete és a barna ural, míg itt- ott befigyel egy pár szín.
- Ugye tetszik? A színek csak miattad vannak. Tudom, hogy mennyire szereted őket. - karolja át derekam.
- Miattam csináltad? - lepődök meg, de aztán rájövök, hogy ez nem valóság. Nem képes ez az ember mellettem a szeretetre, nincs szíve se. Heves bológatásba kezd, majd arcom maga felé fordítja erőből, és megcsókol.
- Ez fájt. - suttogom, amikor ajkaink elválnak.
- Pedig lesz még ilyenben részed, ha nem adod magad könnyen. - suttogja, majd még egy puszit nyom számra, aztán elenged. - Gyere, megmutatom a szobánkat.
- Azt hittem külön szobám lesz. - mondom, majd a nagy kő lépcső felé vesszük az irányt. A lépcső melletti korlát gyönyörű kovácsoltvas, mely apró virágokat ábrázol. Amikor felérünk az emeletre, Tamás elvisz a folyosó végéig, és ott benyitott egy tágas szobába, ami nem illett a házba. Ez a szoba világos volt. Gyönyörű púderrózsaszín színűre voltak festve a falak, míg a szobában a fehér szín uralkodott, itt- ott belopva a kicsit erősebb rózsaszínt is. A szobából két ajtó nyílt, az egyikben fogasokon ruha lógott, gondolom ez a gardróbszoba, míg a másikban rá lehetett látni a mosdó kagylóra, így tudtam, hogy a szobához fürdő is tartozik.
- Remélem kielégíti az igényeid. - mondja.
- Nagyon szép ez a szoba. - fordulok felé, és úgy döntök többé nem félek. Túlélem ezt is, mint ahogy, akkor is meg tettem. Nem érhet itt véget az életem. Tamás letámadja ajkaim, de amikor bele nézek szemébe, csak a vakító tengert látom vissza tükrözödni. Látom barna haját magam előtt, és mégis arra vágyom, hogy egy szőke hajkoronába túrjak bele. Annak az illetőnek a hajába szeretnék beletúrni, akihez a kék szempár is tartozik. Vajon jól van? Vajon Ádámnak sikerült megmenteni? Ugye nem lett komolyabb baja. Istenem, mit meg nem adnék azért, hogy tudjam Balázs jól van. Erre gondolok, miközben szemeimből potyognak a könnyek, melyet a fájdalom szül, azt hinné az ember, hogy ennyi idő után hozzá lehet szokni. De egy nőnek ennél megalázóbb nincs, mint kiszolgáltatva lenni.