Az életem darabokban |Dzsudzsák Balázs|

Chapter 17

Mire felébredek világosodni kezd. Körbe tekintek a szobában, ahol fekszem, de nem tudom hol vagyok. Tekintetem megakad a mellettem szuszogó férfin, aki fejét ágyamra hajtva alszik. Elidőzöm haja színén, majd izmos hátán is. Még sem ismerem fel a férfit. Balázst azzal kizárom, hogy nem szőke hajú a férfi. Különben is miért áltatom magam? Valószínűleg nem is akar látni. A Szalai fiúkat azért zárom ki, mert ismerem őket. Nem így néznek ki. De Tamás sem lehet, mert az ő háta nem ilyen izmos. Beletúrok puha hajába, mire mozgolódni kezd, és ahogy felnéz rám, a könnyeim utat törnek maguknak.
- Úristen. Te hogy kerülsz ide? - kérdezem, miközben felülök és magamhoz szorítom.
- Ádika szólt mindkettőnknek. Jadri kint beszélget az Ádám egyik barátjával. - mondja mosolyogva, majd puszit nyom a fejem tetejére​.
- Leszoksz valaha az Ádikáról? - kérdem, mire heves fejrázásba kezd. - Annyira sajnálom, hogy nem kerestelek, és nem mondtam el neked az igazat.
- Ne, kérlek. Én voltam az aki nem adott neked se teret, se időt. Én tartozom bocsánatkéréssel, amiért nem hagytalak. Ádika mindent elmondott, aztán Jadri is mondta, amit tudott. Én annyira sajnálom, hogy nem lehettem melletted. Pedig tanulva a múltból, tudnom kellett volna, hogy sokkal fontosabb a család, mint bármilyen karrier. Te is feladtad az álmod akkor, hogy engem nevelhess. Köszönöm. - halkul el hangja a mondatok végére.
- Köszönöm, Öcsi. - borulok Botond mellkasára. - Hol van Ádám?
- Engem emlegetsz? - dugja be a fejét a kórterem ajtaján.
- Hogy kerültem kórházba? - nézek rá, miután időközben rájöttem, hogy a kattogás a gépből jon, amelyre rá vagyok kötve.
- Nem tudom. Engem már csak azzal hívtak, hogy kórházba szállítottak, és viszonylag könnyebb sérüléseid vannak. - mondja, majd leül az ágyamra.
- Hogy van Balázs? - kérdem, miközben újabb adag könnycsepp törne a felszínre.
- Rosszul. Nagyon rosszul. Azóta nem ébred fel, hogy pár napja hívtál, es behoztam. - mondja lehajtott fejjel, én pedig hozzá bújok.
- Ki az a Balázs? - szól közbe barátnőm is, aki Gerivel sétál be. Ádám egyik legjobb barátjával.
- Már én sem tudom. - suttogom, és az első könnycsepp kijön, majd ránézek Ádámra. - Melyik kórházban van?
-  Itt, csak fent az intenzíven. - mondja, en pedig kirántom magamból az összes csövet, majd nehezen felállok.
- Látnom kell. Vigyél oda. - adom ki az utasítást. Ádám csak bólint egyet, majd hagyja hogy belé karoljak, és lassan lépked. Fáj minden lépés, de ha ez kell ahhoz, hogy láthassam Balázst, akkor boldogan viselem el. Szégyellem magam azért, amibe kevertem. Nem kellett volna elgyengülnöm. Most biztonságban lehetne. Beszállunk a liftbe, amely felvisz minket a legfelső emeletre. Amikor kilépünk mindenki ott van. Balázs családja, a csapattársai, és gondolom barátok azok, akik számomra ismeretlenek. Amikor Ildikó rám néz, meglátom a könnyeket a szemében, majd odajön hozzám és átölel. Ha Ádám nem fogná a hátam, valószínű, hogy hátra esnénk.
- Annyira sajnálom. - suttogom, miközben Balázs édesanyját ölelem.
- Te vagy az egyetlen, aki értheti, hogy mit érzek most. - szól halkan.
- Bemehetek hozzá? - kérdem, ő pedig aprót bólintva elsuttogja a szoba számot. Ahogy sétálok a folyosó felé​ látom az emberek szánakozó pillantásait. Priska az egyetlen, aki oda mer hozzám jönni, miközben egyedül sétálok.
- Minden rendben lesz vele. - szorítja meg a kezem.
- Remélem. - nézek rá, de könny már nem jön. Mélyebb a fájdalmam, pusztán azért, mert Balázsról van szó. Érzem, ahogy Ádám, majd egy fél perc múlva Priska tekintete is a hátamba fúródik, csak hogy elkapjanak, ha lábaim felmondanák a szolgálatot. Minél messzebb kerülök a tömegtől, annál jobban rettegek attól, hogy mi fog ott bent fogadni. Amikor belépek nem várt látvány fogad. Balázs ott fekszik, gépekre kötve, nekem pedig a szívem szakad meg érte. Látom, ahogy testének 70%-ából csövek lógnak ki, meg zsinórok, ahogy jelzik, hogy Balázs még életben van. Sikítani szeretnék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Sírva borulok mellkasára, amely alig mozog. Fáj, így látni azt a csodálatos férfit, aki mindig tudott mosolyogni, és engem is megmosolyogtatott. Boldogabb lennék, h inkább mással lenne boldog, csak egészséges lenne. Jól lenne. Szeretném ha felébredne, és azt mondaná, hogy itt van, és nem hagy el. Ő az első olyan férfi az életemben, akit nem akarok, hogy elmenjen. Nem élném túl. Szükségem van rá, szükségem van arra, hogy velem legyen. Muszáj itt maradnia velem.
- Ne hagyj el. - suttogom, és meg fogom kezét. - Nem bírom már nélküled.
Szemhéja mozdulatlan marad, én pedig úgy döntök mellé fekszem. Elég nagy az agy kettőnknek is. Papucsom levetem, majd fel fekszem az ágyra, és fejem mellkasára hajtom. Hallanom és éreznem kell, hogy dobog még a szíve. Könnyeim megállíthatatlanul potyognak, így észrevétlenül alszom el .

Jelezzétek ha tetszett a rész. Írjátok komit, vote-oljatok. 😘