Captain's Sister

part 20

Nem akartam elmenni onnan de muszály volt. Kiültem a váróba és betegre aggódtam magam. "Minden a legnagyobb rendben lesz. Meglátod." Mondta Bucky bíztatóan. "Lexie erős gyerek." Támasztotta alá Bucky állítását Natasha. 3 óra múlva az orvos jött felém a műtős felszerelésében. A szivem zakatolt. Féltem hogy rossz hírt fog velem közölni. "Mr. Rogers!?" Szólított meg. "Igen?" Álltam fel a székből. "A műtét során a belső vérzést elállítottuk és sikeresen, komplikációk nélkűl lett vége a beavatkozásnak. A hugát átvitték egy kórterembe. Még lábadoznia kell. De felfog épülni." Közölte velem Lexie állapotát az orvos. "Köszönöm." Ráztam vele kezet. Mintha egy szikla gördült volna le a mellkasomról. Mostmár tudtam hogy minden rendben lesz. "Jöjjön megmutatom merre van." Invitált a kórtermek irányába. "Az remek." Indultam meg az orvos után. Beléptem a kórtereme és láttam hogy Lexieből ezer és egy cső áll ki. "Nyugodjon meg. Az állapota nem olyan vészes, mint amilyennek tűnhet." Szólt az orvos. "Szia Lexie. Én vagyok az. Steve." Ülltem le az ágya mellet található székre és megfogtam a kezét. "Képzeld. A többiek is itt vannak és várják hogy találkozhassanak veled." Meséltem Lexienek. "Jelenleg eszméletlen. De stabil az állapota." Mondta az orvos és a lázlapot visszaakasztotta az ágy végébe. "De hallja amit mondok neki?" Érdeklődtem meg. "Igen...mindent hall." Válaszolt az orvos. "Akkor én hagyom is magukat." Lépett ki a doktor úr a szobából. "Sajnálom. Ez miattam van. Nem kellet volna hagynom hogy egyedül menj oda." Esedeztem bocsánatért és Lexie arcába lógó kósza tincseket elsimítottam a füle mögé. Felnéztem az életjeleit mutató gépre. Látszólag minden rendben. Az egyik gép folyamatos pittyegéssel jelezte a szivének dobbanásának idejét. Majd a karjában lévő csövet néztem amihez egy infúzió volt kötve. Figyeltem ahogy egyenletesen csöpögött a sóoldat. "Te ezekhez mind remekül értesz. Én azt se tudom mi az ott a karodba beleszúrva. Nem fáj?" Néztem a hugom karjából kiálló tűt amin egy kupakos valami volt. "Az...az.. a branül. És nem...nem fáj." Hallottam meg Lexie hangját. "Hála istennek felkeltél." Mosolyogtam Lexiere. "Csak miattad. Különben honnan tudnád meg hogy ezt branülnek hívják." Mosolyodott el Lexie a maszk alatt. "Hívjam az orvost?" Kérdeztem meg és félig már fel is pattantam a székről amikor Lexie megállított. "Ne...még ne. Úgy is le kell folynia az infúziónak." Vette le szájáról az oxigén maszkot. "Biztos hogy jó ez így?" Mutattam a maszkra. "Tudok lélegezni...akkor meg felesleges." Magyarázta nekem. "Tényleg itt vannak a többiek?" Kérdezte meg Lexie. "Igen...kint várnak és aggódnak." Meséltem. Lexien egy halvány mosolyt véltem felfedezni. "Rég volt hogy bárki is aggódott volna értem. A Hydránál csak a pénzt sajnálták amit belém öltek és nem miattam izgultak, amikor bajom esett." Mondta Lexie. "De mostmár itt vagy...a családoddal." Pusziltam meg a holmokát. "Na..menj...szólj nekik hogy megmaradok." mutatott az ajtó irányába Lexie. "Rendben. És szólok egy orvosnak is." Mosolyogtam egyett a hugomra majd kisétáltam az ajtón.