Project; DeadShot - Befejezett

12. nap, Lazítás

- Megcsináltad! Kai, el sem hiszem! - sikította Becca a fülembe.

- Ez már valami - csatlakozott Judal is. - Érted megyek.

- Várj! Megint én intézzem a hivatalos részét, mi? - panaszkodott a lány.

- Pontosan - helyeselt.

- Ah, még egyszer elismerésem - sóhajtott.

- Úton vagyok.

És én csak hasaltam ott, percekig mozdulni sem tudtam igazán. Valami olyat tettem, amire igazából tudtam, hogy képes vagyok, mégis, az érzés, ami végig járt leírhatatlan volt. Nem tudom mikor mozdultam meg, és szedtem szét a mesterlövészt, majd raktam a tokjába, összemosódtak a dolgok, de mire Judal oda ért a kis tetőhöz, ahonnan lőttem, már készen vártam. A motor igazából csak lebegett a levegőbe, ő pedig lelépett róla, és átölelt. Nem hiszem, hogy ennek olyan természetesnek kellett volna esnie, mint amilyen volt, mégis rettentő jól esett.

- Folyton csak meglepsz, szöszi - duruzsolta. A hangja akkor végig kúszott a gerincemen. Nem tudom, mért pont akkor tűnt fel, talán a kiélesedett érzékek miatt, de a hangja rettentő bársonyos tudott lenni, ha úgy akarta.

Aztán elengedett, és hátrált egy lépést. Több helye nem is igazán volt.

- Remélem nem fáradtál még el, mert ezt megünnepeljük és nem otthon édesötösben - vigyorodott el. - Van erre egy, bár sokkal kevésbé meghitt, de cserébe szórakoztatóbb hely.

- Amit csak akarsz - nyögtem ki, kissé még a sikertől megrészegülten.

- De könnyen adja magát valaki - csóválta a fejét, majd magával húzott a motorra. - Gyere, ciki lenne, ha Becca hamarabb végezne, és érne oda, mint mi.

Nem nagyon fogtam fel merre megyünk, egyszerűen túlságosan túltengett bennem az öröm, és siker érzete. Rettentő büszke voltam, mert ha úgy vesszük, életembe először igazán bizonyítottam, ráadásul valami olyannal, amire más eddig nem volt képes. Biztosan éreztem, hogy jó úton haladok.

- Ha jól tudom, már voltál itt, de akkor biztos elég unalmas lehetett - fékezett le, és meglepetésemre ismertem a helyet. Egy kopottas, most mégis olyan hívogatónak tűnő hely, melyen vörös felirat hirdette:

- A Bár - nyögtem meglepetten.

- Pontosan - szállt le Judal, én meg követtem. - Gondolom reggel nem olyan forgalmas, de így este felé nem lehet panaszkodni. Gyere, menjünk be.

Igaza volt, már akkor tudtam, hogy most minden sokkal másabb, mikor kinyílt az ajtó. Zene áradt ki, hangos, olyan, ami szinte magába szippant, és felcsábít, hogy táncolj, vagy tény valami vadat az ütemeire. Egész biztos vagyok benne, hogy mikor utoljára itt jártam, nem ilyesmi szólt. Kizárt, hogy ne figyeltem volna fel rá.

Maga a bár is másképp festett, a fények még intenzívebbek lettek, és szinte sehol egy üres hely, mindenhol emberek. A koruk elsőre meglepően különböző, láttam fiatal, huszonévesnek látszóakat, igen kihívó vagy extra ruhákban, mint például egy kék tollakból álló, egy karcsú, hosszú barna hajú nőn, vagy egy vörös, a vállrészén lángolót egy férfin. De voltak idősebb, akár ősz hajúak is. A színpadon pár előadó, egy vékony fiú énekel, de a többséget jobban érdekelte a mögötte vokálban álló, mély hangú kigyúrt férfiak, vagy a nők, akik szinten már inkább vonaglottak, mint táncoltak.

Judal a derekamnál fogva a bár felé terelt, mondván, hogy illik beköszönni. A bárpultban Scarlett állt, és elképesztő gyorsasággal és ügyességgel töltögette, dobálta a világító koktélokat. Ő maga is fénylett, foszforeszkál a sötétben, vagyis halványkékes rúzsa, szemkihúzása, és feszes ruhája. Amikor megpillantotta Judalt, egy lángoló italt azonnal felé dobott, ő pedig elkapta, és a felét azonnal lehúzta.