Project; DeadShot - Befejezett

Második kiegészítés

Sok minden történt az életemben. Sok olyan, amit senkinek sem kívánok. Rengeteg érzés, emlék, amiket sosem fogok feledni. De ha valaki megkérdezné, melyik az a pillanat, ami leginkább belevésődött a tudatomba, nem kéne haboznom a válasszal.

Nem volt tiszta a fejem. Akkortájt sosem volt. Azóta nem. Mondhatta bárki, hogy a döntésem helyes volt, és igen, rajtam kívül mindenki másnak az lehetett, de engem felemésztett. Nem volt értelme semminek. A fejem üres volt. Sokáig vad érzelmek tomboltak benne, és ezek szépen lassan elnyomtak. Amikor pedig ez megtörtént, nem maradt sok minden. Szokások, kényszeredett tettek. Annak a keserű gondolata, mit tettem.

- Szép munka - dicsért Becca, de a hangja ugyanolyan aggódó, mint mostanság mindig. Ő is keserű, és valahol tudom, hogy az ő életét, és bűntudatát is csak mélyítem. De képtelen vagyok az arcába mosolyogni, vagy azt mondani megleszek. Mert tudom, hogy nem.

Persze ettől nem állok meg. A kezem olyan gyorsasággal rakja össze a mesterlövészt, és löki a hátamra, mint aki véget nem érő napok óta mást sem tesz. Nos, igazából ez így van.

- A másik jelentés a déli negyedből jött, igaz? - kérdezek rá az információra. Lassan bólint.

- De pihenned kéne. Tisztában vagyok vele, mik a határaink, és tudom, hogy te most csúnyán feszegeted őket. Gyere velem haza - kérlel. Nos, igen. Van egy új szállásunk. Otthon, ha úgy tetszik, bármennyire hideg is ez a szó. Scarlett bárjának szomszédsága. Naph volt az, aki felszerelte nekünk. A robot teste mesésen működik, és azt hiszem jobban gyászolja mindenkinél Victort. De nem gyűlöl engem, vagy Beccát. Néha pedig jól esne. Ha legalább ő leüvöltene, és az arcomba vetné mit tettem. De nem. Naph azt hiszem, valahogy rákveredett a saját útjára. Miután kiszabadult a köteleinkből, nem ellenünk jött, hanem az anyját értesítette mindenről. Scarlet sok mindent elintézett. Sok kapcsolata van. Mégis képtelen vagyok megköszönni neki. Az összeszedett arcától görcsbe rándul a gyomrom.

- Nincs szükségem pihenésre - mondom neki kimérten. Aztán végül valahogy mégis haza rángat. Felszerelés, vagy egyéb ostoba címszó alatt. Már nem is tudom. Mindenesetre ezért a tettéért mindig hálás leszek neki. Ugyanis a házunk, az otthonunk előtt várt rám valaki.

Magas, karcsú alkatú férfi volt. Haja kócos, szerteágazó, kissé rövidebb, mint emlékeimben. Mind két karja mechanikus, ahogy egyik lába is. Felsőteste nagyrésze kipótolva. Arca bal oldalának egy nagy része fémesen csillog a neonfényekben. Szemei vörös fénnyel izzanak, ajkai pedig laza mosolyba rendeződtek.

- Talán egy kicsit késtem - tárta szét karjait ártatlanul. - Nem futotta valami drámai belépőre, és elképesztő jóképűségem kapott némi fémes beütést, de azért remélem nem vagy csalódott!

Nem hinném, hogy volt egy szemrebbenésnyi idő, míg a karjaiba vetettem magam, és csókolni nem kezdtem. Csókoltam őt, majd végig gyönyörű arca minden pontját. Közben pedig bőgtem. Folytak végig a könnyeim, jobban, mint mikor elvesztettem. Nehezen tudnám leírni, mit is éreztem pontosan. Az olyan szavak, mint boldogság, megkönnyebbülés, aligha közelítik meg. Akkor azt hiszem, egyedül az járt a fejemben, hogy soha többet nem engedem el.