Project; DeadShot - Befejezett

Végjáték, 2. rész - Kai

Csak kapaszkodtam Beccába, szemeim előtt pedig pörögtek az adatok, mintha csak vissza akarnák adni, miként kavarognak bennem az érzelmek. Hogy hagyhattam csak így ott Judalt?

Gyilkossági adatok lekérése. Célszemélyek aktái.

Próbáltam a szemem előtt lévő szövegekre koncentrálni, mert tudtam, hogy semmire se megyek vele, ha pont most vesztem eszem az aggódástól. Judalról van szó, és az az idióta rettentő erős. Még akkor is, ha Ryu elképesztőbb, mint vártam, akkor se lehet baj. Biztosan megoldja. Elvégre mindig megoldja.

Körülöttünk káosz uralkodott. Nem voltak rá jobb szavaim, a középső szint hirtelen csatatérré változott. Azok a lények, Victor robotjai garázdálkodtak mindenfelé. Véletlenszerűen lövöldöztek, vagy épületeket rongáltak, és különféle járműveket térítettek el. Nem voltak sokan, ha kilóméterenként egybe belefutottunk, de egyedül is igen nagy pusztításra voltak képesek. De nem volt időnk mindenkinek segíteni. Először menet közben leszedtem párat, de úgy tűnt ezzel nem fogok sokra menni, így inkább elkezdtem információk után kutatni.

- Találtál valamit? - zökkent ki Becca hangja, ő is idegesnek tűnik. Olyan sebességgel megyünk, hogy már szinte az én szemeim előtt is kezd összemosódni a világ, ezt elérni pedig nagyon nem egyszerű. Már azt sem értem, hogy képes ilyen gyorsaság mellett olyan ügyesen kerülgetni az elénk kerülő akadályokat. De a rendőrséggel dolgunk emiatt nem lesz, az biztos. Van nekik egyéb tennivalója bőven.

- A nyilvánvalót - sóhajtottam. - Olyanok haltak meg a véletlenszerűnek hitt támadásokba, akik az útjába állhattak volna. Emberjogi aktivisták, olyan pénzesek, akik a robotika elleni dolgokat támogatták, meg pár talán tényleg véletlenszerű célpont, valószínűleg hogy azért mégse legyen olyan egyértelmű. Mégis hogy nem vettük mindezt észre?

- Mert ezekkel az információkkal mindig... - kezdte Becca, de megakadt. És tudtam mért.

- Mindig Victor látott el minket - fejeztem be helyette, és egy fájdalmas sóhaj hagyta el a szám.

Tényleg Victor az. Bár mindig is tudtam, miféle elképzelései vannak, és mindig is egy határokat feszegető tudós volt, de amit most tesz, az más. Az álma világos. Lecserélni a törékeny emberi fajt erős gépekre. Átvinni a tudatuk. És sikeres. De nem teheti meg, még akkor sem, ha egyszer talán tényleg ez lesz a jövő. Nem így, nem kényszerítheti rá őket, elvégre ezzel meg is öli valahol őket, arról ne is beszéljünk, hogy igen valószínűleg teljes ura a tudatuknak. Azzal amit most tesz, azzá válik, vagy azt hiszem már vált is, akinek a rosszakaró tartották: egy őrült tudós, tévképzetekkel, akitől tartani kell. Mert mire jó most ez a pusztítás? Komolyan megér neki ennyit az, hogy hátráltassa azokat, akik ellene vannak? Hogy kevesebb feltűnéssel tűnjenek el az elenzői? El se akartam hinni.

Az otthonunkhoz tartottunk, mert akárhogy is vesszük, az a hely az otthonunk, akárkivé is vált az ember, aki adta nekünk. Vicktor is ott lesz, éreztem a zsigereimbe. A küldetésünk pedig az ő likvidálása, hiszen nem fog leállni. És ezt a pusztítást nem nézhetjük tétlenül.

- Mindjárt ott vagyunk - figyelmeztetett Becca is, és valóban, már én is láttam az épületet. Még sosem éreztem ehhez hasonló szorongást a látványától. Errefelé ráadásul minden sokkal csendesebb volt.

Alig telt pár percbe, mire már a nyitódó bejáratát néztük a garázsunknak. Nem mondanám, hogy sokat tétováztunk belépéskor. Előre minden normálisnak tűnt, a hosszú terem, ahol a járművek sorakoztak, főként a pót motorjaink. Sötét volt, csupán pár világító neon nyíl jelezte merre van a liftajtó. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne tudtunk volna tökéletesen tájékozódni. Most is...