Project; DeadShot - Befejezett

Küldetés, 2. nap, A küldetés vége

Igen, igen tudom >.< A jövőben igyekszem gyorsabban hozni folytatásokat. 

Nehéz volt otthagynom, valahogy olyan volt, mintha a lelkem egy darabkáját hagytam volna ott. De ettől függetlenül tudtam, hogy jól döntöttem. Ha Judallal kellett volna ugyan ezt megtennem, azt nem bírtam volna elviselni.

Nem mentem vissza a reggelizőkhöz, ezek után nem akartam túlzottan Samék, vagy bárki más szemében nézni a múltamból. Inkább megvártam, hogy befejezzék, addig is kitisztítottam a gondolataim, és felkészültem az előttem állókra. Mert sok minden áll előttem, az igazi küldetés csak most kezdődik. Ráadásul egy beszélgetéssel, ami senkinek nem lesz kellemes.

Amikor végeztek, és összefutottunk, mind jelentőségteljes pillantást vetettek rám, tudták, hogy valami komoly dolgot kell megosztanom velük. Nem volt szükség szavakra. Beültünk az én szobámba, az teljesen érintetlen volt, aztán bele kezdtem. Elmeséltem neki azt a bizonyos éjszakát, de ezúttal az én szemszögemből. Elmeséltem nekik, hogyan haltam meg.

Nem szóltak közbe, nem kérdeztek. Csak ültek, és hallgattak. Volt egy pont, amikor Judal átkarolta a derekam, és volt az a pont, amikor az ujjai görcsösen szorították az oldalam. Amikor a végére értem, néma csend telepedett a szobára.

Tudom mit érezhettek. Csalódottságot, azt, hogy elárulták őket. Vagy talán azt, hogy egy személy, aki fontos volt számukra eltávozott. Én ezt éreztem. Egy nagy űrt a mellkasomban, amit minden pillanat csak tovább feszített. Egy személy, egy kép a férfiról, aki apámként tiszteltem, és barátomként szerettem. És most ez a kép darabokban hevert a földön, én pedig a szilánkjain tapostam.

- Tudjátok mi a legborzalmasabb? - nevetett fel keserűen Judal. - Hogy annyira el tudom képzelni. Ő egy lángelme. A jövő megszállottja.

- Úgy gondolja a jövő ebbe van - suttogta Becca, és görcsbe rándultak a kezei. - De ez... Annyi ember...

- Sajnálom - csúszott ki a számon. Úgy éreztem, mintha én tettem volna tönkre mindent. Mintha az én hibám lenne.

- Mit? Hogy megölt? - fintorgott Judal. - Ugyan már.

Újabb csend következett. Senki nem akart megszólalni, kimondani a dolgot. Judal egészen hozzám simult, az arcára mintha ráfagyott volna a fájdalmas grimasz.

- Meg kell állítanunk, igaz? - bökte ki Becca. - Ez a küldetésünk. Válaszokért jöttünk ki, meg akartuk tudni, ki áll mindennek a hátterében. Megtudtuk. Mind tudjuk mi jön.

- Victorról beszélünk - sóhajtott Judal. - Talán azt is tudja, hogy rájöttünk a dologra. Nem lesz egyszerű ellenfél.

- Figyeljetek - vettem egy nagy levegőt. - Tudom, hogy Victor sokat jelent nektek. Nekem is sokat jelentett, de most... Majd én megállítom. Nem akarlak titeket arra kényszeríteni, hogy ellene harcoljatok. Elég ha rám hagyjátok. Vagy az ő oldalára is állhatok, egyikért sem foglak megutálni benneteket.

- Ne hülyéskedj - nevetett Judal, és összeborzolta a hajam. - Igen, talán sokat jelentett, talán a prof volt valaki a szemembe, de többé már nem. Minden, amit értem tett, igazából magáért volt. Arról ne is beszéljünk, hogy megölt téged. Én pedig tuti kinyírom azt, aki meg mert ölni téged.

- Egyet értek - húzta ki magát Becca is. - Átlépte a határokat, és mi sosem kegyelmezünk az ilyeneknek.

- Én... - egy pillanatra megakadtam. Jól esett. Annyira jól esett. - Köszönöm - mondtam végül.

- De ez azt hiszem azt is jelenti, hogy ideje vissza indulnunk - jegyezte meg Judal. - Victor nem a sivatagban vár minket. Talán remélte, hogy meghalunk itt, de ha így van, ideje tudatni vele, hogy igazán szánalmas remény ez.