Project; DeadShot - Befejezett

Küldetés, 1. nap

Az épületek, és neon fények, amik mellett elhaladtunk a mára azért már igen megszokott képüket mutatták a neonszerű fényekkel, és titokzatos, állandó homállyal. Megszerettem, azt hiszem, bár mindig is elképesztett, most már biztosra tudom mondani azt is, hogy megszerettem. Az elmúlt fél évem végülis azzal telt, hogy megismerjem, és segítsek, ahol tudok. Szerintem több bűnözőt végeztem ki a háztetőkről ennyi idő alatt, mint az itteni rendőrség évek alatt. Mondjuk, ahogy tapasztaltam, a felsőszinteken kívül, a rendőrség inkább szimbolikus, és ha valahol megjelennek, akkor is csak dísznek. Hasznos egy bagázs, mondhatom. És ahova megyünk, ott még ennyi sincs. Mert a Kijárat, ahol kijutunk a régi világ romjaiba ugyebár a legalsó szinten van. És ha létezik borzalmasabb hely a legfelsőnél, akkor az lent van.

Figyelmeztetés: Új körzet. Elhagyta a következőt: középső szint. Belépett a következőbe: Alsó szint.

Ahogy haladtunk a motorokkal, először észre se vettem, hogy már elértük a határt. Csak ereszkedsz lefelé egy igen kihalt úton, és először még nem olyan vészes semmi. Ha le akarsz menni, nincs semmi, ami meggátolna, de felfelé már kissé nehezebb lesz. Egyenlőre csak kezdi felfogni az ember hova is megy. Először a világítás hiánya tűnik fel, szinte teljesen sötétté vált minden. Volt világítás, de csak pár utcai lámpa, sehol neon fények, és járművek világítása. A motorjaink lámpái szinte vakítónak hatottak, pedig a legalacsonyabb fokozaton voltak. Az épületek fokozatosan egyre régebbinek, szinte rozsdásnak tűntek, össze-vissza szemét hevert, főként fémhulladékok, törött üveg szerűségek és hasonlók. Aztán az emberek. Először alig láttunk valakit, de ahogy haladtunk, fokozatosan kerültek elő. El se akartam hinni, de minden arcról sütött a nyomorúság, soványak, és megviseltek voltak. A legtöbbet talán koldulni kiülőket láttunk, de azt sem értettem, mégis kitől várják, hogy adjon pénzt. Nem úgy tűnt, mintha itt bárkinek is lenne.

Később, már igazán bent, ahol az ember áradat általánossá vált, és ahol már felfedeztem pár kopottas üzletet is, akadtak jobban kinézők, sőt egész átlagosan festők is. És ha benéztél egy kisebb utcába, folyton furcsa, sötét alakokat vehettél ki a távoli lámpák valamicske fényében.

- Bűnözők, az alvilág pórnépe - világosított fel Judal a szomszéd motorról. - Mindenhol ott vannak, és ha bármi értékeset látnak nálad, vagy úgy vélik lehet, akkor rád támadnak. Márha nem tűnsz veszélyesebbek náluk, mint például mi - varázsolt egy gonosz mosolyt az arcára.

- Borzalmas ez a hely - sóhajtottam. - Remélem nem megyünk már sokat.

- Nyugi - vigasztalt Becca. - Már nincs messze a kijárat.

Igazat mondott, csak pár percnyi kacskaringózás után egy furcsa utcába értünk. Széles volt, kétoldalt semmi épülettel, csak magas, több méteres fallal. Előre nézve egy óriási ajtó, tömény acél talán, és egyetlen, de elég elrettentő fickó. Magas, széles vállú, morcos arccal, és ami a legfontosabb, a csupán fent megszokott fehér egyenruhába.

- Megjöttünk - állította le a motort Judal, és leszállt róla. Nekünk intett, hogy nem kell, és a férfihoz sétált. - Az engedélyek - nyújtotta oda a chipeket.

- Szóval maguk önként akarnak kimenni oda? - vonta fel a szemöldökét, és behelyezte az engedélyeket egy kis szerkezetre, ami az ajtó mellé volt szerelve a falra. Ez kivetítette mind a hármunk arcát, és alatta a az "engedély" szót vastag, zöld betűkkel. - Úgy nézem nincs probléma, de biztosak ebben? Ki akarnak menni?

- Különben nem nyaltunk volna seggeket az engedélyekért - biccentett Judal, és kinyújtotta a kezét. - Kérem őket. Azokra szükségünk lesz, mikor visszafelé jövünk.

- Ezért igazán felesleges vissza adnom - kuncogott a fickó, de azért megtette. - Remélem tudjátok, hogy onnan senki nem jön vissza.

- Akkor ha mi mégis, várjon sütivel - biccentett Judal, és visszaült a motorra.

A férfi csak a fejét csóválta, amolyan neki mindegy ki hal meg kint fejjel, majd előhozott egy panelt, és bár nem láttam pontosan mit is csinált, de a kapu megremegett.

- Mondanám, hogy csukd be a szemed - kezdte Judal. - De tudom, hogy ez a fény a tiédnek nem akkor probléma.

- Milyen fény? - kérdeztem meg, mielőtt komolyan átgondoltam volna.

- Tudod, szöszi - kuncogott, és maga elé varázsolta páncélja arc részét. - Kint süt ám a nap. És nem is akárhogy.

Épphogy kimondta, az ajtók máris szétnyíltak. Furcsa hang volt ez, rettentő hangosnak halottam, és valahogy olyan éginek. Ott lenni, és kimenni valahova, ami elvileg egy teljesen más világ, nos, megvolt a hangulata. Fény áradt be, ami tényleg rettentő vakító lehetett, és bár bele tudtam nézni, de a fehére világosságon kívül nem láttam sok mindent.

- Úgy érzem sose fogok tudni bele nézni - nyöszörögte mellettem Becca. - Mit érezhetnek ilyenkor a normális emberek?

- Megvakulnak - közölte Judal, persze tökéletes természetességgel. - De irány kifelé.

Figyelmeztetés: Elhagyta a behatárolható területet. Érkezés: ismeretlen terület.

Nos, ami ott kint volt, arról nem tudok sokat mondani. Voltak képek a fejemben sivatagokról, és amit láttam, az tökéletesen bele illett. Homok, végtelen, forró homok, ameddig csak elláttam, és meg kell hagyni az nem kis távolság. A meleget bár nem éreztem, hála a páncélnak, de a kijelzőmön látott információ szerint a hőmérséklet negyvenhat fok, és csak emelkedés várható.

A motorokon először tettünk pár métert, hogy odébb legyünk a záródó kaputól, majd megálltunk.

- Okés, még egyikőtök sem volt kint, szóval szeretnélek üdvözölni a régi világunkban titeket - tárta szét karjait Judal. - A nap pusztítása előtt biztosan csodás lehetett.

- Sose mondtad, hogy te voltál már kint - jegyezte meg Becca.

- Nem is hivatalosan - biccentett. - És nem is túl sokat. Egy emberi test, amim akkor volt, még védőruhában sem bírja sokáig. De halvány tapasztalataim vannak, ezért vagyok én a főnök.

- Na, és hogyan tovább, főnök? - vontam fel a szemöldököm.

- Becca, te maradsz motoron, Kai pedig jön mögém a mesterlövésszel és az egyetlen feladatod, hogy fedezz minket - utasított.

- Mért nem maradhatok a motoron? - vontam fel a szemöldököm. - Félautómatára rakom, vagy akár teljesre és kész.

- Ha rajta maradsz, nem koncentrálsz majd eléggé, és az automata egyébként sem olyan megbízható, hogy itt ráhagyjalak - ellenkezett, meglepően komolyan.

- Szóval ha nincsenek emberek, mitől is tartunk? - érdeklődtem. - Mit keressek?

- Nos, ugye nagy a valószínűsége, hogy összeakadunk a kis robotteremtényekkel, szóval ha emberszerűt látsz, de bármi, ami mozog, és nem tűnik emberszerűnek, azt azonnal lőj. És figyelj a homokra is. Ha bármerre megmozdul kicsit is gyanúsan, szintén azonnal lőj és szólj.

- Várjunk - nyögte Becca. - Hogy érted, hogy nem emberi? Mégis mi történt itt kint?

- Mondjuk úgy, nem csak a nap, és az általános szennyezés sodorta ide a világunk - ült vissza motorral, és intett, hogy menjek mögé. - Édes dolgokat teremtettünk. De egyelőre nem a történelem lecke a fontos.

Felszálltam mögé, és előszedtem a fegyverem, míg Becca a sajátja mögé csatolta az én motorom. Judal hátra nyúlt, beletúrt a hajamba és magához húzott.

- Vigyázz majd rám - duruzsolta, és kaptam egy rövid, de szenvedélyes csókot.

- Vigyázni, ugyan már - kuncogtam. - Nem szorulsz te arra rá.