Project; DeadShot - Befejezett

Végjáték, 3. rész - Victor

Nem olyan vagyok, mint gondolnád. Nem vagyok kegyetlen gyilkos, sem őrült tudós, aki az elveitől elvakultan cselekszik. Tudom mit teszek, és érzem a súlyát is a vállamon. Pontosan tudom, mennyi vér tapad a kezemhez, és ha arra lennél kíváncsi, igenis majd megszakadok a bűntudattól. Azt hiszem félek a haláltól is, mert hiszek az igazságszolgáltatásban, és tudom, hogy ennyi bűnnel nem várhatok semmi jót. Nem tudom a nagybetűs Isten létezik-e, de nem is hiszem, hogy a szempontomból fontos lenne. A büntetésem előbb-utóbb utol fog érni.

De akkor sem állhatok meg. Nem fogok megállni, mert hiába látom a sok vért, hiszek az általam látott jövőben. Tökéletesen magabiztosan mondom, hogy ez a helyes út. Ez vezet a jóhoz. Ez vezet a jövőhöz. Tudom, hogy véres egy út, de ebben a világban nincs más lehetőség, ha egy fényes jövő felé akarunk tartani.

A kamerákon át figyeltem, ahogy közelednek. Eléjük küldhettem volna pár emberem, megállíthattam volna a liftet, vagy akadályozhattam volna őket ezer más módon, de nem tettem. Csak az elkerülhetetlent halogatnám ilyesmivel, és legjobb esetben is csupán pár perccel. Már nincs esélyem megállítani őket, hogy elérjenek hozzám. Erről lecsúsztam. Őszintén úgy hittem, hogy sosem fognak visszatérni a falakon túlról. Soha, senki nem tért vissza. Aki kiment, kint maradt. Meghalt, elveszett. De nem jött vissza. Mikor kiküldtem őket, eltemettem őket. El a forró homokba. Ők mégis előmásztak. Első döbbenetembe sokat gondolkoztam rajta, hogy lehetséges ez. A szörnyek, a forróság. Napok alatt tönkre kellett volna mennie mindenüknek a forró napsütésbe. Talán Kai szeme kiszúrhatta nekik a szörnyeket, amiket alkottunk, és amikkel magunkat zártuk ketrecekbe, de a forróság. Vajon mi történt ott kint? Valóban ott lehetnek még? Az a maroknyi csapat? Kételkedtem benne. De Kai már emlékszik. Ott kellett lenniük.

Amikor kinyílt a lift ajtaja, úgy fogadtam őket, mint minden küldetésük után. A nappaliban, a bárpultnál ülve, és ahogy beléptek egy mosoly kíséretében emeltem rájuk a poharam. Csak Ryu hibádzott, aki nem volt ott a pult mögött, és nem kérdezte meg, milyen frissítővel szolgálhat. Igen, csak Ryu. És Judal.

- Egy újabb sikeres küldetés - biccentettem mosolyogva, és elmélázva a gyanakvó, és keserves tekintetükön.

- Victor - csúszott ki a nevem Becca száján. Úgy ejtette ki, mintha szellemet látna, képtelen voltam nem felnevetni. Kai rögtön a fegyveréhez nyúlt, nem telt bele egy másodpercbe, míg a célkeresztbe fogott. Ha meghúzná a ravaszt, azonnal meghalnék. De most még zavarodott. Még nem fogta fel, mennyi mindent elvetem tőle.

- Ugyan - intettem le őket. - Nem kell ez a feszültség. Foglaljatok helyet - intettem a többi szék felé.

Persze nem fogadták el.

- Victor, mi ez az egész? - fakadt ki Becca. Láttam az arcán a szenvedést. Tudom, hogy szeretett, talán ő állt hozzám a legközelebb. Az apja voltam, az apja helyett. - Ez az őrület nem te vagy!

- Attól tartok mégis - tártam szét karjaim. - Sajnálom, hogy nem értitek meg. A jövőért teszem. Egy olyan jövőért...

- Ahol nem lesznek emberek? - vágott a szavamba dühösen Kai.

- Ahol az emberek többek lesznek, mint most - javítottam ki. - A testünk múlandó. Ki értené ezt jobban nálatok, akik nem élnétek már, ha csupán emberek lennétek? Ti is remek példa vagytok arra, mi a következő lépcsőfok. Egy tökéletes test, ami nem öregszik, és nem hal meg. Mindez pedig már elérhető. Egész életemben kutattam a módját, minden munkám, minden lépésem azért volt, hogy rájöjjek, hogy telepítsem át az emberi tudatot egy tökéletes, robot testbe. És mostmár megvan az eljárás. Sajnos körülményes, és szükség van a személyes jelenlétemre hozzá, de tökéletesíteni fogom. Az lesz a következő. De egyenlőre terjeszkednem kell, és leküzdeni minden akadályt, ami korlátozna.