Project; DeadShot - Befejezett

Küldetés, 1. nap, második fele

Órák teltek el, eseménytelenül. Csak mentünk, látszólag a semmibe, mégis követve a képernyőnkön már nem is olyan messze világító pontot, a befogott jel helyét. A táj nem volt változatos. Amerre néztél sivatag, az egyforma buckák, és messze-messze, ameddig csak elláttam, semmi élő. Ott kint, tényleg nem maradt semmi.

- Azt hiszem - szólaltam meg, mikor már elegem lett a sivárságból, és a hallgatásból. - Van időnk, hogy kicsit bővebben kifejtsétek mi történt itt kint.

- Eddig sosem voltál rá kíváncsi - jegyezte meg Judal.

- Hát, a sejtelmes megjegyzéseid meghozták hozzá a kedvem - vontam vállat, el nem véve a szemem elől a mesterlövészt, aminek támaszként Judal vállát használtam.

- Igazából én se tudom - vallotta be Becca. - A felső tízezerbe, egyszerűen ami kint van, az tabu. Tudom mi van ott, de hogy miért ez van itt, azt nem igazán.

- Persze, hogy tabu - röhögött. - Hiszen ők cseszték el. Vagyis a felső tízezer, de tök mindegy, ők is ugyan olyanok. Igazából amit láttok, az pár csinos atom bomba műve. Már jó régen volt, és tusolják a történelmet, ahogy lehet. Próbálják azt hangsúlyozni, hogy a levegő itt magától is élhetetlen lett volna, és bemagyarázni, hogy az öt nagyváros volt az egyetlen megoldás, pedig ha csak ennyi lenne, nem fölfelé építkeztek volna, nyugodtan terjeszkedhettek volna széltében is. De akkoriban olyan messze akartak lenni a talajtól, amilyen messze csak lehet. Az atom bomba nem szép dolog, csupán romokat hagyott, amiket mostanra jórészt elnyelt a homok, de kreált valami újat is. Azokat, amiktől most tartanunk kell. Mutálódott dögök. Csak egyszer volt hozzájuk szerencsém, de az is bőven elég.

- Várjunk, szörnyek? - hitetlenkedett Becca. - Persze, mindenki fél kijönni, de ez nem túlzás?

- Nem hiszel nekem? - érdeklődött Judal.

- Nem azért, de ez erős. De persze elhiszem - mentegetőzött.

- És hogy is néznek ezek ki? - kérdeztem. - Megkönnyítenéd a dolgom, ha tudnám mit keresek.

- Rondák - fintorgott.

- Hát kösz, de ezzel nem segítesz - ingattam a fejem.

- Ah, nem olyan egyszerű körbe írni - panaszkodott. - Sok félék lehetnek, elvégre az akkor létező állatok mutálódtak. Ugye elvittünk már állat kertbe?

- Nem, közöltétek, hogy túl drága - emlékeztettem. - De ha ez aggaszt, a fejembe úgyis ott vannak a régen földön élt állatok képei.

- Na, remek - virult fel. - Ha látsz valami ahhoz hasonlót, ami valószínűleg szürkés, homokszínű bőrrel rendelkezik, és eszméletlenül ronda, meg nagy is, akkor helyben leszünk.

- Hát ez nagyon bíztató - sóhajtottam, és kissé óvatosan vizsgálódtam tovább. Voltak már küldetéseim, számtalanszor harcoltunk, de az ellenfél mindig ember volt, vagy maximum robot. De ezek itt szörnyek lehetnek, valami teljesen más. Aztán eszembe ötlött valami. - És mond csak, egyáltalán áthatol rajtuk a golyó? És megöli őket?

- Hm, maradj nagy kaliberen - tanácsolta legondolkozva. - Emlékeim szerint ártottak nekik a golyók, bár az a dög gyors is volt, meg kb akkora mint két motor. Ha harcba keveredünk velük, jobb lenne ha megölnénk őket, mert itt elmenekülni nem egyszerű, ők pedig kitartó dögök, ami nem meglepő. Csak néha érkezik kaja, ki kell használniuk.

- Egyébként közel vagyunk - szólt közbe Becca. - Lassan három kilométeren belül vagyunk. Pár száz méter.

- Na, készülj, és szólj, ha látsz valamit - utasított Judal, én pedig mereven figyeltem előre.