Project; DeadShot - Befejezett

Küldetés, 0. nap

Az első alkalom, amikor a legfelső szinten jártam meggyőződtem valamiről: ha a napfény ára az, hogy idefent kelljen élnem ezekkel az emberekkel, hát bőven nem éri meg. A fehér épületek, és végtelen fényűzésben ugyanis unott, megsavanyodott arcok éltek, akik lenézték mindazt, akik alattuk él, és felesleges söpredékként tekintettek rájuk.

- Mért nekem kellett jönnöm? - sóhajtottam, ahogy beléptünk a több tíz méter magas, hófehér épület gyorsliftjébe. Mellesleg ennek az őrei még megvetőbb, és fenyegetőbb pillantásokat küldtek felénk, mint a szintek közötti liftőrök. Én meg nem bírtam megállni, hogy ne igazítsak a lehető legfeltűnőbben az oldalamon függő fegyveremen. Láttam rajtuk, hogy legszívesebben a földre tepernének, és letartóztatnának, vagy minimum elvernének, mert ezekben tuti tombolt a levezetettlen feszültség, de persze nem tehették. Tudtak az érkeztünkről, és engedélyünk volt a fegyverekre. A szemükben veszélyes vadászkutyák voltunk, akiket mégse éri meg lelőni, mert elég sok vadat kapnak el.

- Szerinted ki lett volna alkalmasabb? - vonta fel szemöldökét Becca. - Victor, aki igencsak közellenség, ha épp nincs rá szükség? Esetleg Judal, aki tuti jelenetet rendez?

- Utálom ezt a helyet - fintorogtam.

- Hidd el - ült ki egy fájdalmas grimasz az arcára. - Én nem különben.

Akárhányszor jöttem eddig ide vele, ezzel a grimasszal mindig találkoztam. Sokáig nem értettem, mára tudom. Ő a balesete előtt itt élt, és nem kisebb személy volt, mint a kormányzó lánya. Ez a szint volt az otthona a sok sznob között, viszont az új testével egyszerűen nem fogadták vissza. Fel lehetett sorolni mindegyikünknél valami okot, mért nem kéne ide jönnie, de ha engem kérdeznek, Becca az, akit nem kéne ide engednünk, hiába ő ismeri a legjobban a helyet. Nem hiszem, hogy könnyű lehet mindezzel, és az apjával szembe nézni mindezek után.

Belépési kód kérelem: 

- A kívánt szintre érkeztek, a belépéshez kérem adják meg a megfelelő kódot - jelent meg egy kis képernyő a női bemondó hang után. Becca gyorsan bepöntyögte. - Köszönjük. Üdvözöljük a kormányzó irodájában. Kívánjuk, hogy az itt tartózkodásuk legyen tartalmas, és hasznos!

Belépési kód elfogadva.

- Milyen kedves - kommentáltam fintorogva, és ahogy kinyílt a lift ajtaja kiléptünk.

Természetesen itt is állt két, még az előbbinél is nagyobb, és fenyegetőbb őr, akik szintén igen csúnyán méregettek minket, de ezen már senki nem lepődött meg. Szűk, és politikai propagandákkal, vagyis az ő tekintetükbe totál valós, és hihető adatokkal tele vetített folyosóra jutottunk. A padló és a falak szürkések, márványszerűek, amin egy fehér szőnyeg vezetett a hatalmas, igazi faajtókhoz, ami igazi ritkaság volt manapság. Elegáns, csicsás, és régimódi. Azért amint elé értünk kitárultak, hogy a fehér szőnyegen tovább haladva a kormányzó irodájába jussunk.

Ez tulajdonképpen hatalmas volt, hasonlóan világos, szürke márványszerű padlóval és falakkal, míg a mennyezetről maga a világűr nézett vissza ránk. Ha valami, hát ez igazán tetszett benne, és legszívesebben egész itt tartózkodásunk alatt csak azt bámultam volna. Ezzel minden alkalommal így voltam. Szembe velünk egy hatalmas kivetített kép a kormányzóról, míg ő maga az íróasztala, ami nagyjából kétszer akkora volt, mint nekem csak az ágyam, mögött foglalt helyett.

A kormányzó, egy igazi pöcs. Bár valószínűleg ez mindenkire igaz, akinek van némi hatalom a kezébe. De ő volt Warren Liberstone, akihez személyesen talán ötször, hatszor lehetett szerencsém, mégis sikeresen felkerült a "legutáltabb emberek" listámra. És talán nem is volt a dologra konkrét okom. Külsőre maga volt a tökéletes, megnyerő férfi, aki képes volt lebeszélni a pénzt a számláidról. Sötét haja fekete, némi kékes beütéssel, szemei negédes barnák, akárcsak Beccának. Jóképű, olyan típus, aki mindegy hány éves, akkor is vonzó lesz valamilyen szinten. Vagyis tökéletes politikus.