Project; DeadShot - Befejezett

6-11. nap, Pórba

Megtapasztaltam, hogy mikor sok dolgod van a idő rettentő gyorsan telik. Persze nem mondanám, hogy tényleg rengeteg lett volna, de a kis edzéseim a napok múltával több órásokká fajultak. Ryuzohoz igaz csak a hatodik napomon lett szerencsém, és bár kardforgatásban nem voltam borzalmas, sőt, pár mozzanatát egészen élveztem, mégsem volt az igazi. Hiába volt Ryuzo maga a tanárság mintaképe, hozzáteszem annak ellenére, hogy egy mozdulatot nem mutatott meg, és még csak kardhoz sem nyúlt, már tudtam mi érdekel igazán. És ez nem ez volt. Bár maguk a kardok, amik leginkább modern szamuráj kardokra hasonlítottak, eléggé meggyőztek, hogy ez igenis komoly, és igen veszélyes dolog. A kardok pengéje a fegyverhez hasonlóan lézer volt, ami ennek hála ragyogott. Minden esetre látványra sem volt semmi. Azért Ryuzo megjegyezte, ő néha hiányolja a régi, egyszerű pengéket, és neki volt is egy, amit még Victor készített egy igen kemény anyagból. Minden esetre ezzel kellett a legkevesebbet foglalkoznom.

Aztán ott volt Becca és a közelharc. Egyre biztosabb voltam benne, hogy az maga a pokol. A dolgok ott romlottak el, mikor olyan ellenfeleket kaptam, akik mozogtak, és nem egy helybe tűrték az ütéseim. Kikaptam a drodiok ellen, kikaptam mindenféle szituációs játékban, és bár Becca felajánlotta, hogy próbálkozzak meg ellene is, ezt kissé hevesen elutasítottam. Az az egész egy kudarc volt. Egyszerűen nem ment, és nem tudtam megmondani mi a probléma. A reflexeim nem voltak lassúak, talán csak rosszul reagáltam le a támadásokat. A fejembe voltak szabaduló, védekező és támadó mozdulatok egyaránt, de valamiért még sem voltam képes ezeket rendesen alkalmazni. Ez pedig rettentően bosszantott.

Bónuszként lövészeten, amiben egyébként továbbra sem okoztam csalódást, Judal folyamatosan az orrom alá dörgölte ezt. Nem telt el perc, hogy ne hozta volna fel, én pedig meg tudtam volna fojtani. Csak persze ehhez ugye fölé kellet volna kerekednem, és na miben? Hát persze, hogy közelharcban.

Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy lövészetben viszont kegyetlen jó voltam. Nem kellett tanítani semmit, ösztönből ment az egész. Pár óra után Judal végre hajlandó volt adni normális, töltényes pisztolyt ami mellesleg ezerszer jobb érzés, és ez tényleg adott már némi igazi élményt. A célt igazából nem nagyon tévesztettem, csupán milliméterekkel, bár ez inkább a fegyverek pontatlansága, nem az enyém. A harmadik órán már mozgó célpontra lőhettem, és nem nagyon vétettem. Megvoltak hozzá a reflexeim, igaz a célpontokat is rettentő kiszámíthatónak találtam.

Egyszer sikerült elkapnom Judal és Victor beszélgetését is.

- Tényleg nagyon tehetséges - sóhajtott Judal. - Nem téveszt, a kezdetektől fogva eltalál minden tiszta célpontot.

- Úgy tűnik, érzéke van hozzá - mosolyodott el Victor. - Talán nem most kapta, talán mindig is volt.

- Nem hinném, hogy most fog először fegyvert - biccentett. - Tudja mit csinál. Újra tudta tölteni a töltényeset anélkül, hogy egyszer is megmutattam volna neki. Valószínűleg már fogott fegyvert párszor mielőtt hozzánk került volna.

Őszintén a dolog nagyon elgondolkoztatott. Ha végig gondolom, elég logikus. A tehetség nem minden, én pontosan tudtam, mit csinálok. Már egyszer megtanultam mindezt. Az, hogy ennyire jól ment, a múltam egy darabja, ebbe biztos voltam, és én nem akartam ezt eldobni. Új élet, de ki mondta, hogy egy teljesen új ember akarok lenni?

Aztán jött valami igazán izgalmas.

Judal a terembe várt, de rögtön tudtam, hogy ez az óra más lesz. Az oldalán ott virítottak híres ikerpisztolyai. Meg kell hagyni, nem semmi darabok voltak. Külsőre leginkább a régi revolverekre hasonlítottak, de a tűzerejük sokkal nagyobb, és ami igazán egyedivé tette, hogy mind töltényes, mind lézeres tüzelésre képesek volt, ráadásul akár gyors egymás utánba. Veszélyes, és tudtommal igen egyedi. És ez után jött a java.