Kártyán nyert szerelem

Előszó

Az élet nem habos torta... Volt szerencsém megtapasztalni már a születésem pillanatától fogva. Anyám prostituált és narkós volt. Az egyik kuncsaftja összeverte és megerőszakolta...ekkor fogantam én. Mire anyám rájött, hogy terhes, már nem lehetett elvetetni engem, így bánatát kábítószerbe akarta fojtani, de a rendőrök elkapták a tiltott szer birtoklása miatt és hűvösre tették. Rácsok mögött jöttem a világra, és azonnal elvettek anyámtól. Intézetbe kerültem, majd két éves koromban nevelőszülőkhöz helyeztek ki. Istenem! Hány és hány új helyen laktam és milyen sok "okos" felnőtt akart belőlem embert faragni! Ám, ahogy egyre idősebb lettem, annál többször szöktem meg és csellengtem az utcákon, míg a rendőrség el nem kapott és vissza nem vitt vagy az aktuális nevelő szüleimhez vagy pedig az intézetbe. Hol volt jobb? Egyik helyen sem. Mindkét helyen vertek. Az intézetben a nagyobb és erősebb gyerekek, a nevelő szülőknél pedig általában a férfiak. Nem tudom, miért, de valahogy idegesítettem őket. Talán a szememben tomboló düh és dac volt az, amit annyira szerettek volna megzabolázni és térdre kényszeríteni.

Anyámra nem emlékeztem, soha nem is láttam. Honnan tudtam a fogantatásom körülményeiről? Az egyik apám egyszer a pofámba vágta az igazságot egy alapos verés után. Máig emlékszem az egészre: az ütések hangjára, a testembe nyilalló éles lüktetésre, és a szavak által okozott kínzó fájdalomra a szívemben.

- Büdös kölök! Hát, mikor embereled már végre meg magadat?! - üvöltötte az ütlegeléstől kifulladva "apám". - Elszökdösöl?! Hát, nem jó neked itt? Nincs a segged kinyalva? Nem vagy kimosva a szarból? Mert a szarból jöttél, szó szerint! Az a lotyó, narkós anyád kiszart magából a börtönben! Isten tudja, mennyi férfi törölte bele a farkát a ribanc anyádba! Azt sem lehet tudni, hogy ki az apád!

A szavak, mint valami ostorcsapás, hasították fel a szívemet és a lelkemet. A testi fájdalom teljesen megszűnt és helyét az izzó, maró lelki kín vette át. Oly sokszor ábrándoztam az anyámról! Elképzeltem, hogy milyen lehetett és mennyire szerethetett engem, de gonosz erők elvettek tőle és ő most kétségbe esve kutat utánam és csak azért nem talál meg, mert senki sem árulja el neki, hol vagyok! Mindig úgy képzeltem, hogy anyám arany szőke hajú, vakító kék szemű, gyönyörű jelenség...mint az az angyal, akit egyszer képen láttam az egyik nevelő szüleim házában. És akkor most kiderült, hogy az anyám nem is angyal, hanem egy közönséges nő, akit más férfiak a kényük-kedvük szerint használtak néhány rongyos papírpénzért. Azon a fájdalmon és kiábrándultságon soha többé nem tudtam magamat túltenni. Sőt, később már azért szöktem el, hogy hátha megtalálom az anyámat és kiderül, hogy minden csak egy aljas hazugság volt róla, amit mondtak. Ám, anyát soha nem találtam meg....

Hamar megtanultam, hogy ha életben akarok maradni, akkor erősnek és szívósnak kell lennem és meg kell tanulnom az öklömet használni. Tizennégy éves koromban kisírtam az akkori "apámtól", hogy beírasson egy karate klubba. Az öreg nem támasztott akadályt, úgy volt vele, hogy majd ott jól móresre tanítanak és leszokok a csavargásról. Verekedni jól megtanultam, de a nyughatatlan lelkem semmit sem változott, és én továbbra is többet jártam az iskola mellé, aminek az lett az eredménye, hogy kicsaptak. Visszakerültem az intézetbe és már egy család sem akart magának...idős is voltam és volt múltam, senki nem akart velem kockáztatni. Ám az intézetben már nem féltem, meg tudtam védeni magamat. Hamar megtanulták az ott lakó gyerekek, hogy Török Zolival nem jó kikezdeni, mert az bárkit összever. Félni kezdtek tőlem és, ha megláttak, elhúzódtak. Büszke voltam magamra...arra, hogy milyen hatalmam van.... Ám legbelül ugyanaz a magányos kisfiú voltam, aki azután a szőke, kék szemű angyal után vágyott...