Téli bukfenc

Emlékek

A Nap már rég eltűnt a horizonton túl, sötétség vette át az uralmat a világon. Az ég kék színeit koromfeketeség váltotta fel, szabad szemmel lehetetlen lett volna látni a csillagokat. Vihar közeledett. Mi először lassú, csendes esőzésbe kezdett, átalakult vad, tomboló orkánná, zivatarba, s végül villámlásba is. Az emberek rohantak az utcáról hazafelé, vagy éppen csak menedékbe. Nem volt ember fia aki kint mászkált volna nyílt terepen. Az összes létező kávézó, étterem, egyéb élelmiszerboltok, s minden ami csak a közelben van megtelt. Szinültig nyomorogtak az emberek a fedél alatt.
A járda hasadékai megteltek vízzel, nagyobb pocsolyák alakultak ki.
Gyereksírás, beszélgetés zajai hallattszódtak a vihar mellett, koránt sem olyanok mint máskor, sokkal csendesebbek, gyászosabbak. Az időjárás is befolyásolhatja az emberek hangulatát, mi még az Iroda tagokra is kihatással volt.
Ha már róluk beszélünk, nézzük meg mit is csinálnak éppen.
Furcsán csendes mindenki. Néha papírzörgés, léptek zaja szakítja félbe ezt a némaságot, de beszélgetni senki sem beszélget. Amilyen jó hangulatban kezdődött minden, most olyan rosszra fordult.
Ranpo eszegeti a chipseket, ilyen időben nem kapott, sőt inkább nem is vállalt el semmilyen munkát. Kunikida csinálja a szokásos papírmunkákat, Atsushi Kyoukával kártyázik. ( Igen, kártyázik, mert más nem jutott eszembe ^^") Kenji alszik, hisz nemrég ebédelt meg, Yosano doktornő tisztogatja az ő drága láncfűrészét, Naomi és Tanizaki pedig tanulnak, hisz azt is kell néha, ha már az iskola rovására nyomozónak álltak. Egyedül egy valaki hiányzik közülük. Nem nehéz kitalálni ki lehet az, hisz az összes tagot felsoroltam rajta kívül, ráadásul a hangulat sem lenne ilyen nyomott, ha ott tartózkodna.

-Dazai Osamu.
Hallattszott ez a név, valahol a maffia területein belül, az edzőterem környékén. Nem telt el sok idő, már nem csak ez volt figyelemfelkeltő, hisz követték hangos csattanások, rombolás hangok.
-Egyszer úgyis meg fogsz halni, ezt megígérem! Úgy végzed majd a padlón, mint egy nyomorult féreg, kihasználva, eldobva, kitagadva, megszégyenítve!
Ezeket a gyönyörű sorokat mondta az illető, s folytatódtak a félbemaradt cselekvések. Ki utálhatja ennyire azt a szerencsétlen nyomozót? Természetesen Chuuya Nakahara. De most épp min kapta fel ennyire a vizet? Az egész épület az edzőteremből jövő hangoktól volt zajos, csak ő olyan elszánt, hogy a rossz idő ellenére is képes talpon lenni, gyakorolni, hátha egyszer a kezei közé kerülne mégegyszer az az idióta.
Kabátja az egyik sarokba dobva pihen, rátéve kalapja, fegyverei. Verekedne ő rendes emberekkel is, de a környezetéből nem volt olyan ember, aki igent mondott volna. Persze hogy nem, hisz aki eddig próbálkozott az a földre került, nem is egyszer. Így maradt neki az edzőterem. Bár...lassan már a falak bánták ezt az egészet. Néhányról már a vakolat omladozott, mikor végképp abbamaradtak a tombolás hangok.
Fáradtan dőlt neki az egyik, még épp falnak. Homlokáról cseppekben folyt végig a veríték, kezével folyamatosan törülgette. Lihegve, ködös tekintettel bámult maga elé, arca kipirult az erőfeszítésektől, sok mozgástól. Talán kicsit túlzásba vitte. Az örökös idegeskedés nem tesz jót az egészségnek sem, ennek ellenére nagyon ritkán van az, hogy elkap valami kis vírust. Pár perc múlva, mihelyt valamelyest rendbejött légvétele, ellökte magát a faltól, cuccáért ment, majd egyenesen fel a szobájába. Szinte kitépte az ajtót helyéről, s hangos csattanással be is vágta maga mögött. Ruháitól kezdett megszabulni, ahogy haladt a fürdő felé. Ledobált mindent, ahogy sikerült levennie, kiskabát, mellény, fegyvertartó szíjak, ing, öv, és így tovább, míg végre bekerült a zuhanyhoz. Megengedve a vizet állt be a hűsítő cseppek alá. Felhevült testének tökéletes megnyugvást okozott, haragja is csillapult valamennyire. Jobb kezét kitámasztva a falon döntötte előre fejét, s hunyta le szemeit. Vörös haját átáztatta a zuhany, de legalább feje is lehűlt. Egyetlen egy dolog maradt rajta, mit soha nem szedett le önként magáról. A nyakörv. Hogy miért nem, annak számtalan oka volt, de ezt most még nem sorolom föl. Mindenki azt hiszi róla, egy méregzsák, akinek érzései sincsenek, s csak a gyilkoláshoz ért. Pedig ez egyáltalán nem így van. Maffiózó, ez igaz. Ölt embereket régebben,és most is, de sohasem puszta kézzel. Arra nem volt képes. Sokszor képességét használta, bár tragikus véget ritkán ért az aki vele harcba keveredett. Egyszer volt egy baleset, de akkor még ezt az oldalát nem ismerte, így irányítani, kordában tartani sem tudta. Akkor megmentette a barátja. Az akkori barátja, aki miatt olyan sokszor szenvedett legbelül. A legjobban az a tény bántotta, hogy ez az ember látta a gyengébbik oldalát is, mit nem akart megmutatni soha senkinek. A kezdetek óta vele volt, így ez várható volt, de ő mégis kudarcnak könyvelte el. Gyenge volt magában tartani az érzéseit. Nem akarta, hogy tudják, milyen is valójában.
Sose tudta, mi jár a fejében a másiknak. Sose tudta épp mit akar, miért akarja azt úgy, hogyan tervezi a dolgait, s miért hagyta ott. Idegesítette már csak a jelenléte is, hisz a megismert dolgait bármikor bevethette ellenne. Mindent tud róla. A mozgását, a taktikáit, a gyorsaságát, a szokásait, egyszerűen mindent. Ő viszont szinte semmit sem róla. Emiatt képtelen közös légtérben lenni vele önszántából. Na meg azok miatt, miket még az állandó piszkálásán kívül végrehajtott. Az esték, mikor a fájdalomtól és a vágytól vonaglott alatta, s a másiknak örömöt okozott pusztán azzal, hogy a lehető legközelebb engedte magához.
Mindezekbe belegondolt minden nap. Nem csoda, hogy annyira frusztrált, ideges, forró fejű, kezelhetetlen. Elzárva a vizet szállt ki a zuhany alól, s tekert maga köré egy törcsit, egy másikkal pedig haját kezdte törülgetni. Így ruha nélkül sebezhetőnek, s törékenynek tűnhet mások szemében. Egyrészt kis termete miatt, magassága, s maga az egész felépítése olyan mint egy nagyobb gyereké, másrészt az évek során szerzett sebhelyek miatt, mik szinte egész testén jelen voltak. Vágások, lőtt sebek, hegek, volt ami még új. Ha az újoncokat kellett felmérni, készségesen segédkezett benne, tanított nekik pár taktikát, de legyőzni senki nem tudta. Rajta kívül.
Az érzései. Összekavarnak benne mindent, mindig. Akármit tesz ellene, attól még ex-partnere lesz számára az a bizonyos személy, aki miatt megismerte a másik énjét is. Mellette olyan rosszul érzi magát, hogy az valami elképesztő.
Megtudta mit jelent valakit szeretni, és milyen érzés elveszteni azt. Milyen, ha valakinek van egy családtagja, s milyen ha becsapják. Mélyen, legbelül szerette, de ezt még magának se vallotta be, nemhogy másnak. Hogy néznének rá? Két fiú amúgy se illik össze. Legalábbis erre támaszkodott, mikor próbálta magát kirángatni ebből az érzésből. Sikertelenül. Ott volt mindig mellette. Barátok voltak. Szeretők. Bajtársak.
-És ez a szemét mindent tönkretett...

Ez idő alatt Dazai az utcákat rótta, a csendesedő esőben. Ruhái teljesen átáztak, a kötésekről nem is beszélve, mik úgy itták a vizet, mint a szivacs. Tekintete ködös volt, maga sem tudta épp hova tart, vagy épp miért megy arra. Ritkán szokott vele előfordulni, de néha elgondolkozik mélyebben, s olyankor senki és semmi nem tudja kizökkenteni belőle. A földet bámulva haladt előre komótosan, semleges arccal. Egy tócsánál azonban megállt. Semmit nem lehetett kivenni gondolataiból, érzéseiből első ránézésre.
Csak nézte a pocsolyát, nézte, mert látott benne valamit, amit már régen elveszített.
Azt az érzést, mikor volt valaki, akit szivathatott. Akinek a reakcióin majd megszakadta a nevetéstől. Akiben bízhatott, ha baj volt, s tudta hogy benne is bízik a másik. Azonban idővel eltávolodtak egymástól, már nem volt minden a régi. Chuuya egyre többet foglalkozott a munkájával, kezdett felnőtté válni. A kapcsolatukra rossz irányba hatott ez az egész. Nem csak miatta, voltak ott más ügyek is, mik beleavatkoztak. Mikor pár év múltán újra látta, akkor már talált más barátokat magának. Látta a vörösön, hogy valami nem stimmel, de sosem tudta kideríteni, miért nem jön ő is beszélgetni velük. Talán féltékeny volt. Talán már nem érdekelte annyira. Csak találgatni tudott. Sosem volt biztos benne, akarja e egyáltalán a másik. Azt tudta, hogy ő szeretne vele lenni. Ám az utána következő események ebben meggátolták. Odasaku halála, és az utolsó kérése nagyban befolyásolta a jövőt. Azokban az időkben csak azokra a szavakra tudott koncentrálni. Betartotta az ígéretét.
Ám mikor négy év múltán útjaik ismét kereszteződtek, félt a találkozástól, mi hirtelen érte, de számított rá. Meglepetésére a másik is szépen kezelte ezt az egészet, bár ami igaz, az igaz. Megállni alig tudta, hogy véletlen ne mondjon valami oda nem illőt. Nem változott semmit sem az évek során barátja. Ugyanolyan szeleburdi kis törpe mint régen. Ennek örült a legjobban. Valami, ami azóta sem változott semmit, nyugtató volt számára. Megérdemelte azokat az ütéseket, sőt, megérdemelt volna többet is. Arról fogalma sem volt, mennyire fájhatott a másiknak az, hogy ő elmegy,de úgy néz ki, ha ennyire meg akarja ölni, talán elért valamit nála. Olyan kiismerhető.
Még sokáig gondolkozott ezen, mire továbbállt, s útját hazafelé vette. Végül csak egy elégedett mosollyal nyugtázta az előbbi elmélkedését.
-Még mindig szeret.

-----------------------------------------------------------
Remélem szeretitek az ilyen elmélyülős részeket, mert úgy vélem, még lesz sok ☺
Egy dolgot azonban nem tudok 😶 ti milyen helyzetben látnátok őket szívesen?