Téli bukfenc

Menjünk sétálni

Minden egy nagy hazugság volt. A szeretete, a tapintása, a csókjai. Minden egyes dolog, amire képes volt, csak azért, hogy engem megszerezzen, hamissá vált. Semmi sem úgy van, ahogy lennie kellett volna. Átvert. Az a szemét azt hitte majd mindent elintéz egyetlen szóval. Hát nem! Ebből nem fogja kimagyarázni magát már soha. Elegem van. Nap mint nap csak rá tudtam gondolni, csak vele tudtam álmodni. Miatta volt rossz, vagy épp jó kedvem. És most mit csinált!? Na mit? Egy cseszett papírt hagyott nekem az asztalon annyi szöveggel rajta, hogy: "Talán a jövő héten".

-Kösz. Én is szeretlek.

Morogta idegesen Chuuya, s összegyűrte kezeivel a levelet. Fejében még mindig a tegnapi éjjel játszódott.

Azok az apró csókok, mik nyakát, majd áttérve vállát égették, marták, illetve az ujjak vándorlása, simításai őrületbe kergették. Egy fülbe súgott szótól zavarba jött, s a helyzet eldurvult. Megadta magát a másiknak, de csakis mert erőszakosabb fajta, mint ő maga. Semmi másért.

Kirázta egy pillanatra a hideg. Egyáltalán minek gondol ilyenekre? Feleslegesen gyötri magát. Elkészített egy adag kávét, s gyorsan felhörpintette a forró italt. Gyűlölte a korán kelés keserű ízét, meg nagyjából az egész munka dolgot. De ha tartozik, azt valahogy törlesztenie kell, és hűségét nem fogja megingatni egy kis hajnali, esetleg éjjszakai műszak.
Mivel mostanában már melegedik az idő, így csupán egy pólót húzott magára estére. Ideje lenne felöltöznie. A szekrényhez lépdelve kinyitotta azt, de gondolatai csak nem hagyták nyugodni.

-Csak nem élvezed?

Nyújtotta el a mondatot a fiatalabb, miközben keze lentebb tevékenykedett, ajkai pedig szinte súrolták a már szinte tüzelő fülét a kis maffiózónak. Alig pár pillanat múlva nyögést váltott ki belőle, mire elmosolyodva harapott rá az említett testrészre. A vörös izmai befeszültek, légvétele felgyorsult, szíve szinte egy másodpercenként kettőt dobbant. Bőre verítékében fürdött, apró vízcseppek csordultak végig felhevült testén.

Gyorsan felkapta a szokásos öltözékét. Ezt nem hajlandó tovább eltűrni. Ha így, ha úgy, de megtesz egy lépést.
Szekrényében ott díszelgett számos ruha, köztük régiek, újjak, emlékek mik már kialakultak, s mik csak most kezdtek el kifejlődni. A bejárati ajtó felé vette irányát, az előszobában magára kapta kabátját. Minden hely, minden érzés, minden illat hozzá köti. Ha akarná se tudná önszántából elfelejteni.

-Erre vagyok jó, mi? Hogy kiéld rajtam a vágyaidat.

Valóban, az utóbbi időben kevesebbszer találkozott vele, mondhatni nagy ritkán, egy héten egyszer, de volt, mikor kimaradt három hét is. Sajnos kalapos barátunk hajlamos egyből elítélni bármit, úgy, hogy még a hátterével sincs tisztában. Szóval most itt tart.
Keze nyúlt a kilincsért, már nyitotta volna, de megállt, s visszahúzódott a halk kopogásra.

-Ki a franc az ilyenkor?

Meg egyáltalán ki tudja ugye, hogy hol lakik. A maffia tagok talán ha egyszer meglátogatták, de egyszer sem ilyenkor, és előtte telefonáltak is ugyebár. A házvezető se lehet, az be szokott szólni. Valaki aki random kopog, kétféle ember lehet. Vagy egy rendőr, vagy egy nyomozó, akit ugyebár Dazai Osamunak hívnak. Nagyon elkezdett reménykedni, hogy az első variáció fog nyerni, mert jelenleg tényleg semmi kedve még csak a képét se látni annak az idiótának.
Lassan ujjai ráfogtak a hideg fémre, s ajtót nyitott. Ajkai egyből legörbültek, majd egy bánatos sóhaj hagyta el száját. Tekintetével végigpáztázott az előtte álló megjelenésén,  egyik keze ott maradt a kilincsen, míg a másikat csípőre rakta.

-Na mi van? Itt felejtettél valamit?

Próbált vigyort erőltetni magára, kisebb sikerrel.
A magasabbik látszólag derűsebb kedvében volt, ugyanis fülig ért a szája.

-Mondhatni. -Beljebb lépett egyet, egészen közel barátjához, s hangja lehalkult.-Téged.

-Na persze. Megint ezt fogod csinálni, mi? Először a flörtölés, aztán jöhetnek az érintések. Most nem fogok beugrani neked.

-Aham. Engem. -Ismételte el robotszerűen az utólsó szót.- Mint látod, még itt vagyok. Örülsz, hogy megtaláltál?

-Már majdnem elkezdtem kiplakátolni a várost, hogy keresem a kutyámat, de most már nyugodt vagyok.

Egy hajszálvékony cérna választotta el a kis vöröst attól, hogy rávágja az ajtót ex-társára. Feje az idegességtől egy árnyalattal vörösebb lett, s megszorította az ajtót.

-Te kis..

Dazai halk kuncogást hallatott.

-Tudom, tudom. Ne is mondd. Viszont ha már visszajöttem érted, akár le is vihetnélek sétálni, nem igaz?

Azzal előhúzott kabátzsebéből egy pórázt.
Chuuya szemei tágra nyíltak, ekkora szemétségre nem számított tőle. Dühösen villantak fel kék szemei.

-Menj a francba!

Elfordult. Hülyét akar belőle biztos megint csinálni a másik. De nem, nem hagyhatja. Egyszerűen nem. Most ki kell állnia magáért, és közölnie kéne a tényeket. Egy nagy levegőt véve bele is kezdett.

-Dazai. -Fordult volna vissza ölbe tett kezeivel, de valami visszatartotta. A férfi karjai magukhoz ölelték, s hasán kulcsolódtak össze ujjai. A barna hajtincsek nyakát súrolták, hisz a szólított fél feje vállán pihent, egészen közel füléhez. Érezte ahogy lassan, kélyesen belesóhajt. Kirázta a hideg, mit vélhetően a másik is megérzett. Elbizonytalanodott. Pont mint tegnap éjjel.-Te meg mit.?

-Shhh. -Kihasználva helyzetét, a fiatalabb végignyalt barátja fülén, majd belesuttogott.- Légy jó kutya.

Kattant valami. A vörös csak annyit érzett, hogy a nyakörv megfeszül rajta, s a másik kezei már nem hasán, hanem mellkasánál, s nyakánál tevékenykedtek az elmúlt időben. Rátette a pórázt. Idegesen rálépett az ex-maffiózó lábára, hogy kikerüljön ebből a helyzetből.

-Szemét! Eressz el de most azonnal!

Sokat nem ért el, csak annyit, hogy szembe tudjon fordulni vele. Mikor találkozott tekintetük, a barna szemek hidegen meredtek kék íriszeibe. De ezt a rideg tekintetet hamar felváltotta egy kis csillogás, s egy vidám mosoly.

-Neeem~ Megyünk sétálni!

Azzal már rángatta is ki a lakásból. Az idősebb szájából kiszöktek a ledurvább szitkozódások, s hevesen ellenkezett, még ha eredménytelenül is. A lépcsőház végig visszhangzott hangjától.

-Kinyírlak te idióta!